0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Dévény István
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 375 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2794-22-8
Témakör: Nyelvtudomány, Tudománytörténet

Eredeti ár: 2900 Ft
Webshop ár: 1740 Ft

KOSÁRBA
Meghalt a latin, éljen a latin!
Egy nagy nyelv rövid története

Latinóra

Olvass Bele
2011-04-13

Már a gimnáziumban sem értettem világosan, hogy a párhuzamos E osztály miért tanul latint. Mint a többi szokványos kamasz, valami képtelenséget sejtettem a dolog mögött, ugye, mert van-e, akinek a latin az anyanyelve, értsd: lehet-e levelezni, beszélgetni vele. Hogy azért valamit javítsak a renomémon, nem tartott örökké ez a vélekedésem.


Jóval később, amikor már ifjú koromhoz képest meglehetősen beszéltem olaszul, kezembe került Szabó Magda egyik útinapló kötete: a Hullámok kergetése. Ebben leírja, hogy bár beszél németül, angolul, hiába tudakozódtak Tivoliban, férjével csak nem találtak oda a Villa d’Estéhez. Mire dacosan megszólított egy szembe jövő papot, emígy: „Én mint egy gonosz kis állat, elállom az útját. »Salve, reverendissime pater, vis-ne mihi monstrare directionem ad villam d’Este?« A tisztelendő úr (…) rám néz. Arany szandál van rajtam, nagyon rövid, lila ruha, teljesen eleven vagyok, kézzel fogható, és latinul beszélek Tivoli egyik dombja tetején. Olyan lehetek számára, mint egy rossz álom, (…) nyilván azt hitte, én vagyok az ördög.” Szabó Magda akkor körülbelül negyven-egynéhány éves lehetett. Meginogtam a sorait olvasva. Talán mégis én gondoltam rosszul. Él a latin.

Éppen erről szól Wilfried Stroh (Valahfridus) páratlan szépségű könyve. A müncheni professzor a szórakoztatva tanítás híve, ezért tehát kellemes galopp-léptekkel halad végig a latin nyelv történetén, a nagyon-nagyon kezdetektől (Kr. e. 6. szd.), egy fésűbe karcolt, már latinnak olvasható mondattól a köznyelvig (és a továbbiakban majd a költőkig és szónokokig). Magyarországról nézve a latin szó a meghódított Pannóniában hangzik fel és íródik le először, és a nem latinos, de a nyelvek iránt valamennyire is érdeklődő értelmiségi úgy tekinti, hogy a középkorig errefelé nem is történt semmi számottevő.

Valójában azonban az az irány és tendencia, amire az olaszul, franciául, spanyolul, portugálul – vagyis az újlatin nyelveken tanuló – középiskolás diák valamennyire odafigyel, tehát emezek megszületése a köznyelvi (vulgáris) latinból, az csak az egyik ága a fejlődésnek. Valahogy nem foglalkozunk vele, csak emlékezetünk hátterében maradnak meg a középkor latin nyelvű tudományos művei. De ezekre, sőt még az újabbakra is csak úgy figyelmünk, hogy mit őriztek meg a csillagászat, a fizika, a botanika vagy az orvoslás számára.

Pedig a középkori, újkori művek egyben a nyelvfejlődés, a nyelvtanítás és -tanulás lenyomatai. Tudjuk, legalábbis, ha őszinték vagyunk magunkhoz, hogy idegen nyelvet (mostanában például az angolt) csak annyira jól tudjuk megtanulni nem-anyanyelvű tanártól, amennyire jól a tanár tanulta meg. Vagyis már egy iskolageneráció alatt is rögződhetnek egyszerűsödések, tévesztések, amelyeket csak anyanyelvű tanár tud helyre hozni (jó esetben). De volt-e latin anyanyelvű tanár? Ugye hogy nem.

Stroh professzor éppen erre figyel. Arra, hogy az említett tudományos művek milyen latinsággal szóltak. Milyen örökséget visznek tovább. Cicero folyondáros, gazdagon bővített mondatait, vagy a költői hagyományt, szórendjének szinte követhetetlen szabadságával.

Próbáljunk csak egymás mellé tenni ismert alakokat Európa irodalmából. Az 1300-as évek Dantéje és Petrarcája a már régen nem beszélt latin nyelven írta meg munkáinak nem csekély részét, de mindketten olaszul is verseltek. Száz évvel később Janus Pannonius viszont csak latinul ír. Bonfini történeti munkája Mátyás udvarában latin nyelven születik meg. A budai krónikát latin nyelven nyomtatja Hess András. Az a humanizmus, amelyhez e szerzőket soroljuk, csak jóval később megszületett fogalom (latinisták persze ezt is tudják).

Stroh professzor a német humanistákat veszi sorra, és köszörülgeti majd mindegyiken a nyelvét. Tulajdonképpen olyan ékesszólási kánon, mérce nevében, amely – mai fejjel nézve a latin szövegeket – jogosnak, de talán kissé túl szigorúnak tűnik.

A nagy nyelv rövid története, ahogy az alcím írja, azonban még rövidségében is lenyűgözően gazdag. Ugyanis az ásatások még ma is hoznak felszínre újabb régi szövegeket – például Pompei falfirkáit –, amely a nem-ékesszóló latinitás lenyomatai. Cégbehívók, üzenetek kocsmákból és bordélyokból. Az nem szónoklat! Az csak örvendező felkiáltás.

Van egy hely a földön, ahol a latin nyelvnek kitüntetett szerep jut, ez a pápai állam. Vatikán hivatalos nyelve. Elég sokan tudják, hogy 2000-ben a Vatikánban megjelent a modern latin szótára. Sokat molyolhattak rajta, míg a motorkerékpár, az öngyújtó vagy a számítógép megkaphatta nevét. Stroh professzor előzékeny szemöldökráncolással felhívja a figyelmet, hogy ne alkossunk neologizmusokat, vagyis ne toljuk vissza a modern alakú szavakat a latin szókincsbe (ez arra hasonlít, mint amikor latin és görög forgácsokból alakítják ki az orvosi tudományos nyelvben egy betegség vagy szindróma megnevezését), mert hiszen – mondja a szerző – a latin szókinccsel is mindent le lehet írni. Hosszú, sok szóból álló összetételeket, kifejezéseket hoz példának. Szívesen elhiszem, hogy ezek használatával pontosabb lesz a modern latin – de bevallom, e kérdésben nem győzött meg.

És nem győzött meg még egy kérdéskörben. Az újkori német költőket dicséri, s a német nyelvet, hogy mily hajlékonyan és harmonikusan szólnak német szóra húzva a latin versmértékek. Ebben aztán sajnos messzemenően nem értek egyet a professzor úrral (nem mintha ez neki számítana). Szerintem a magyar magánhangzó-állomány, a magán- és mássalhangzóknak a németétől eltérő aránya, továbbá nyelvünk gazdag szókincse sokkal, de sokkal jobb fordítási lehetőségeket kínál latinról modern nyelvre, például magyarra.

Ami viszont számomra új, és nagyon rokonszenves, hogy latinisták vidám ünnepeket játszanak a világon mindenfelé, s igyekeznek életben tartani, jó példával, élő beszéddel, élő prózairodalommal, élő költészettel a nyelvet. Szóval a tanulság: lehet élni latin nélkül is – de vele sokkal érdekesebb...

A kötet fordítása Dévény István munkája, valószínűleg az eredeti szöveg színességét és hajlékonyságát adja vissza kitűnően, világosan, még a bonyolult körmondatokét is. A fordítást az eredetivel az MTA Ókortudományi csoportjának munkatársai vetették össze, Adorjáni Zsolt (a versek legnagyobb részét is az ő fordításában olvashatjuk), Juhász Erika és Mayer Gyula. Ennek köszönhetően a könyv gyönyörű nyelven szól, méltón a megidézett szónokokhoz, költőkhöz, tudósokhoz.

Bedő J. István

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK