Kísértet járja be Európát: a latin nyelv kísértete. Korunk latinja az angol, de nem is olyan régen a kor (durván kétezer év) angolja a latin volt.

Ha a latin (és görög) jövevényszavakat kivennénk a magyar nyelvből, eléggé lecsupaszodna. Sőt, továbbmegyek: a magyar nyelv „gondolkodásmódja” archaikus, és mint ilyen, az ógörög és a latin rokona. Ezt a megállapítást tudományosan nem tudnám védeni ugyan, de határozottan úgy érzem: Heidegger csak azért gondolta, hogy a német nyelv szelleme a legközelebbi európai rokona a görög nyelv szellemének, mert nem tudott magyarul.

Ez a könyv azért jó, mert nem olyan áltudományos, mint én. Ennek ellenére érdekes. Sőt éppen ezért érdekes. Tudományosan érdekesnek lenni: nem adatik meg ez minden tudósnak. Wilfried Stroh ilyeneket kérdez: honnan származik a latin? Mi az oka, hogy ilyen súlya lett a világkultúrában? Mi volt a sorsa? A legfőbb kérdése pedig – amire a kötet címe is utal –, mikor és milyen értelemben halt meg?

Persze hogy nem halt meg. Szellemében élünk, még akkor is, ha ez nem fedezhető fel azonnal a hatos villamoson utazva, hallgatva a plebs csacsogását.

A kezdetek felemlítése után a latin irodalmi nyelv megszületésének leszünk tanúi. A ködös, aranyfényű erdőkben ősidőktől fogva faunok énekelnek. Lassan bekapcsolódnak az ihletett jósok is, akik nem azt adják tudtára a tudatlanoknak, hogy mi lesz, hanem hogy mi van.

A „mi lesz” csak folyománya ennek. Mert az idő nem változik, az élet lényege mindig ugyanaz marad. A lélekvezetők kórusából válik ki azután a költők dala. Appius Claudius az elődjük, de „a római irodalom igazi megszületése nem egy magányos zseninek, hanem a népnek köszönhető”.

Róma ugyanis Kr. e. 272-ben meghódítja Tarentumot, a görög színházak városát. És a görög mirákulum hatni kezd. Amikor Szikélia – amit a rómaiak később Szicíliának neveznek – provincia lett, igény támadt arra, hogy latin nyelvű előadás szülessen. Ez Kr.e. 240-ben történt meg. Livius Andronicus írta, de hogy a darab mi volt, azt nem tudjuk.

Róma ab ovo a görög toposzokat másolja becsületesen, de azért van néhány újítás is. Ilyen a satura, azaz a szatíra létrejötte; az ehhez hasonló vitriolos gúnyolódás a görög világban ismeretlen volt. Jön Cato, a latin széppróza atyja, és jön Cicero, akinek a következő fejezet állít emléket. És Vergilius, és a többiek, és jön a középkor, a humanizmus, a jezsuiták, mígnem a latin haldokolni kezd.

A latin nyelv többször halt meg, és még mindig él. A könyv végén e halálokról, a nyelv varázsáról olvashatunk, az appendixben pedig a latin kiejtésről és a latin nyelv históriájáról tudunk meg ezt-azt. Aki pedig még mindig azt hiszi, hogy a latin halott, számolja meg, hány latin kifejezés, hány latin eredetű szó szerepel ebben a recenzióban.