A német klasszika-filológus Wilfried Stroh a latin szerelmese, aki minden bizonnyal bármely korban a latin nyelv művelője, szószólója lenne. Úgy tartja, hogy a latin csak annyira halott, amennyire hagyják. S ő ezt egyáltalán nem hagyja. Phaedrus példáját követve a professzor is a szórakoztatva tanítás híve: ilyen szellemben íródott a Meghalt a latin, éljen a latin! Egy nagy nyelv rövid története című munkája. Németországban a könyv 2007-ben jelent meg, rövid időn belül öt kiadást élt meg, s felkerült a Spiegel bestseller listájára is. Hatására állítólag megnőtt a latint megismerni, tanulni vágyó diákok száma, 2008-as adat szerint minden harmadik német középiskolás (kb. 808.000 tanuló) foglalkozott ezzel a nyelvvel. (Nálunk ugyanebben az évben a középiskolások 2,5 százaléka, alig több mint tizenegyezren tanulták a latint.)

A nyugdíjas professzor nyelvtörténetnek titulálja a művét, de annál jóval több az, amit kézbe kap az olvasó: európai tudomány-, irodalom-, kultúr-, iskolatörténet is egyben. Stroh nem csupán szóban magával ragadó (gyakornokként hetedikes diákjait latin beszédjével ejtette rabul például), hanem írásban is. „Cicero-fan”-ként, a retorika jó ismerőjeként nagyon ügyesen vezeti fel és az érdeklődést mindvégig sikeresen fenntartva, szellemesen és színesen adja elő mondanivalóját, témáit röviden és lényegre törően, de sose sekélyesen tárgyalja, példáit szemléletesen, latinul és fordításban is hozza.

Könyve elején munkája indoklását adja, hogy mire jó a latin, mire jó ez a könyv. A latin hasznossága mellett kiállva egyaránt ízelítőt kapunk a hétköznapi és a tudományos nyelv latin eredetű szókincséből, feltűnik a logikus gondolkodás, az anyanyelvi tudatosság erősítésének érve is. Nem feledkezik meg az általános műveltség részeként sem a latinról: egy „Legyen ön is milliomos” játékban is előny lehet a klasszikus nyelvek alapos elsajátítása.

Nyelvtörténetét Stroh ab ovo kezdi, a latin nyelv latiumi hátterétől indul, s jut el az irodalmi nyelvig. A hagyományos felfogás szerint mérceként továbbélő két szerzőről, Ciceróról és Vergiliusról külön-külön fejezet szól. Még ha együtt is, de a többi aranykori szerzőt is részletesen tárgyalja, ám a későbbi korok alkotóiról már nem esik szó. Stroh felfogása szerint ugyanis a latin széles körű terjedésével, világnyelvvé válásával együtt meg is merevedett a nyelv, lényeges változásra többé már nem került sor. A szociális és intellektuális szempontból magasabb társadalmi réteg nyelve mellett említésre kerül a közember nyelve, a vulgáris latin is, ennek bemutatásához többek közt a pompeji falfirkákat hívja segítségül. Érdekes fejezet szól a keresztények latinjáról, Bibliáról, költészetről, filozófiáról. A középkori és az újkori latin taglalása kapcsán a költészet és a természettudományos munkák kapnak hangsúlyosabb szerepet. A humanizmussal azonban a „Múzsák átkelnek az Alpokon”, s innentől kezdve a szerző – sajnálatos módon – a latin irodalomnak és oktatásnak csak a német vonatkozásaival, történetével foglalkozik. Az élő latin kapcsán azonban mai folyóiratok, különböző egyesületek, a latin életben tartására szervezett programok, internetes fórumok széles palettája révén tágul ki újra a kör. A jelenkor emberéhez azáltal is közelebb kerülhet a latin, hogy a mai élet dolgairól szintén lehet latinul beszélni a Vatikánban megjelent, 15.000 modern kifejezést tartalmazó új szótár segítségével. Az iskolai oktatásban ugyancsak vannak kísérletek az élő latintanításra.

Stroh epilógusában még felvázolja a latin nyelv halálait (szerinte nem egyszer, hanem többször halt már meg, hogy aztán mindig megfiatalodva újra feltámadjon). A már említett Augustus-kori megmerevedés után következőnek a különböző neoromán nyelvek kialakulásának idejét tartja, amikor már senkinek sem volt anyanyelve a latin, hanem külön megtanulandó második nyelv. Harmadik halála a latinnak akkor következett be, amikor beszűkült a tudományos érintkezés világába. A negyedik pedig a nemzeti öntudatra ébredés korában, amikor a nemzeti nyelvek tették kérdésessé, hogy a latin valóban a műveltség (előbb az irodalom, aztán a tudomány) nemzetközi nyelve-e. Stroh szerint a latin ebből is talpra állt, bár már „nem egyetemes érvénnyel, de mindenképpen mint a magasabb műveltség megszerzésének vitathatatlan eszköze”.

A függelékben még megtalálható egy áttekintés a latin kiejtésről, egy részletes kronológia, egy az eredetihez képest lerövidített irodalomjegyzék, illetve itt lelhetők fel a jegyzetek. Ha már a műben nem kerültek megemlítésre a pannoniai, magyarországi vonatkozások, talán a könyv végén még helyet kaphatott volna egy, a hazai latinságról szóló összefoglalás. A könyv azonban e nélkül is ajánlható minden latinul tanulónak, akár az azzal foglalkozni szándékozónak, s ugyancsak érdekes olvasmány lehet a nyelvek, a művelődéstörténet iránt érdeklődőknek is.

(Ford. Dévény István; Typotex, Budapest, 2011)