A bolognai Il Mulino A hét főbűn (I sette vizi capitali) című sorozatából három kötet (Torkosság, Kevélység, Jóra való restség) már magyarul is olvasható. A sorozat célja bemutatni, hogy a hét főbűn nem csupán egy vallási vagy kultúrtörténeti fogalom, illetve hogy érdemes és lehet ezekről a bűnökről, bűnforrásokról időszerűen, vallásos hagyománytól függetlenül is beszélni.

Francesca Rigotti 1995-ben az Egyesült Államokban járva leginkább a rengeteg kövér emberen csodálkozott, s mostanság ugyanazt tapasztalja az óceán innenső partján is. A kövérség világméretű járványa valóban megtapasztalható, miközben a világméretű éhezés szintén korunk igen nagy problémája. Csakugyan tanúi lehetünk a „globális gömbölyödésnek”, hiszen a főbűnök közül ez az egy, a torkosság az, ami nemcsak a lélek bűne, hanem a testé is, ez az, ami kívülről is meglátszik az emberen. Arra a tényre is rögtön felhívja a figyelmet a szerző, hogy miközben egyre nő a falánkok, a túlsúlyosak száma, egyre inkább felmentik őket a bűnük alól, betegségnek, vagy megörökölt tulajdonságnak tekintve a kövérséget. Érdekes az az ellentmondás is, hogy míg a középkorban a torkosság a gazdagok kiváltsága volt, addig mára ez már nem a kiváltságosság, a tehetősség jele. Az anyagi jólét sokkal inkább időt és pénzt nem kímélő egészséges életmódban, kiegyensúlyozott táplálkozásban mutatkozik meg.

Francesca Rigotti mintegy kaleidoszkópba helyezve sokoldalúan és számos irányba szerteágazva mutatja be a témát, arra téve kísérletet, hogy beláthassuk, miként változott át az idők folyamán a torkosság bűnből betegséggé, a torkos ember bűnösből áldozattá. Az egyszerű, szinte társalgási stílusban megírt könyvben erről a főbűnről társadalmi és egyházi alapon, filozófiai, lélektani, kultúrtörténeti, természettudományos vonatkozásban egyaránt olvashatunk. A nem elmélyült, de gazdag információáradatban először a jelenlegi helyzetet tekinti át, megemlítve a pukkadásig evés ellentétét is, a koplalás bűnét, amit a múltban csodás önmegtartóztatásként, manapság anorexiaként tartanak számon. Több fejezetben is előkerül a bűn mint olyan: antik elméletekben, különböző vallásokban a bűnök és vétkek rendszerezése, a bűnök rendszerén belül a torkosság elhelyezése, illetve más bűnökkel való kapcsolata. Eszmefuttatását a szerző filozófiai és egyházi idézetekkel, irodalmi példákkal is erősíti: Platónnak és Aquinói Szent Tamásnak éppúgy jut hely, mint Dante Isteni színjátékának és Rabelais Gargantua és Pantagrueljének, vagy mitológiai hősöknek és Roald Dahl Karcsi és a csokoládégyár című művének. A nagyevők, a falánkok nemcsak az irodalomnak adtak témát, hanem a képzőművészetnek, a filmes világnak is, a kötet képmellékletében ebből is kapunk ízelítőt festmények, illusztrációk, filmjelenetek, reklámok révén. Érdekes kultúrtörténeti adalék a középkori kolostori étkezés ismertetése a férfi és női táplálkozási sajátosságok alapján. Tanulságos az evés és a beszéd kapcsolatának bemutatása is, a platóni dialógus szerint a szakács és a rétor ugyanúgy a mértékletesség ellen vétenek: túlzásba viszik azt, ami a szájba bejut, vagy azt, ami onnan kijön. A pogány istenek világának Homérosz vagy Ovidius műveiből ismert hírhedt lakomái mellett az emberi világ híressé vált traktáiról is, valós történelmi személyekről, így Stuart Annáról és IV. Györgyről is szó esik. Külön alfejezet foglalkozik az előítéletekkel, míg az ókori görögök közt Boiótia lakói, úgy mára a franciák érdemelték ki a torkosság, a falánkság sztereotípiáját. Az irodalmi, történelmi vonatkozások után a mai világba jutunk újra vissza. Többek között megtudhatjuk, hogy a szórakoztatva művelés révén hogyan vált a szakács tévésztárrá, hogy a gyorséttermek milyen módszerrel vezetik át az embert az étvágy állapotából a jóllakottság állapotába, ízelítőt kapunk a különböző gasztronómiai kalauzok és internetes konyhaművészeti oldalak bőségéből. Végül szóba kerül az is, ha már áldozatként, s nem annyira bűnösként súlyfeleslegre tettünk szert, „hogy emésszük meg azt, amit befaltunk” diéták és tornatermek segítségével.

A könnyed összeállítás fogyatékosságaként kell azonban megemlíteni a logikus rendezettség hiányát, az ide-oda csapongást, s több esetben a forráshelyek beazonosíthatatlanságát. Ez a fajta hiányosság a magyar fordításra is igaz, számos idézetnél hiányzik például, hogy kinek a tolmácsolásában olvasható a citált szerző. Emellett a fordítónak érdemes lett volna utánanéznie az egyházi szerzők nevének a magyar terminológiában bevett használatának, így nem maradt volna benne a szövegben például a szerző által olaszul használt Giovanni Climaco a kora keresztény görög Klimakosz Szent János helyett. Zavaró a görög és latin nevek következetlen, olykor téves átírása is, így a görög üpszilon hol y-ként, hol ü-ként jelenik meg, de bántó a techné, avagy a Vergílius forma is.

Végeredményben azonban egy érdekes témájú könyvet vehet kezébe az olvasó, ami a szórakoztatva informálás segítségével mégiscsak felelevenít, körüljár egy, a mai világban új értelmet nyert fogalmat és jelenséget. (Ford. Ecsedy Sarolta; Typotex, Budapest, 2010)