Mary Warner Marien tekintélyes terjedelmű kötete A fotográfia nagykönyve - A fényképezés kultúrtörténete átfogó, ugyanakkor nem enciklopédiai teljességre törekvő mű. A könyv nem egzakt, minden adatra kiterjedő ténygyűjtemény, s nem is a leghíresebb, ikonikussá vált fotósok és fotók kronológiai gyűjteménye - szerencsére. 
Bár az utóbbi időben több izgalmas fotótörténeti vagy épp fotóelméleti összefoglalás is született (Michael Frizot: A New History of Photography, Wolfgang Kemp: Theorie der Fotografie), a könyv társadalomtörténettel összekötött esztétikai megközelítése - bármennyire furcsának hangozzék is ez - mégis újszerű elméleti megközelítésnek számít. A szerző egészen új perspektívából értelmezi a fotográfiát és történetét, amikor azt a XIX., XX., XXI. század társadalom-, politika-, illetve gazdaságtörténetébe szorosan beágyazódó jelenségként vizsgálja. Mary Warner Marien a fotográfia történetének eddig többnyire figyelmen kívül hagyott aspektusainak megírására vállalkozik: az eddigiektől több szempontból is eltérő kánont írva ezzel. 
Nyugat-Európában a hatvanas-hetvenes évektől kezdődik meg a fotográfusok felsőfokú oktatása, ami a filmelmélet és a filmtudományok egyetemi intézményesülésével esik egybe. Miközben a film főiskolai/egyetemi gyakorlati oktatása már jóval korábban, a második világháború előtt és után megkezdődött, addig a fotóelmélet, a fotográfia történetének önállósult egyetemi tanszékekben is intézményesült oktatása a világon mindmáig nem jellemző. A fényképezés legfontosabb elméleti reflexiói elsősorban olyan más területről érkezett gondolkodók (Walter Benjamin, André Bazin, Roland Barthes, Susan Sontag, Vilém Flusser) egy-egy írásában történt meg, akik, miközben vonzódtak a fotográfiához, újra és újra a leképezett valóság vizuális közvetlenségének nyugtalanító feszültségét fedezték fel benne. Sontag a szürrealizmust egyenesen a fotográfia lényegének értékelte, mert az éppen a platóni tiltás értelmében kettőzi meg a valóságot. 
A fotográfia nagykönyve mintha válasszal szolgálna a fényképezést övező teoretikus érdeklődés meglehetősen kétértelmű hiányának okaira is. 
A kötet úgy mutatja be a fotográfiát, mint olyan technikai találmányt, melynek kifejlesztését először az objektív-tudományos pozitivizmus szellemi légköre teremtette meg. A modernitás folyamatának kibontakozása, és az ipari gondolkodás logikája előfeltétele volt a fénykép technikai találmányként való megszületésének. A fényképezés racionalista találmány. Feltalálásának pillanatában nem művészetként vagy sajtó-, esetleg reklámtermékként jelent meg, hanem olyan tudományos eszközként, amely segít a mozgásfázisok rögzítésében, a mikroszkópvilág vizsgálatában, azaz az objektív valóság precízebb megismerésében. A fotográfia kultúrtörténete a szerző értelmezésében úgy is felfogható, mint a fotográfia objektivitásába és a valósághoz való hűségébe vetett hit fokozatos megrendülése. A fotógrafikus képek iránti bizalom megroppanásának folyamatát, a '70-es, '80-as, '90-es évek posztmodern elméletei után a digitális korszak zárja le végérvényesen a photoshop megjelenésével. Az a tény, hogy a fényképek leképezte egyes valóságmozzanatok immáron csaknem szabadon kezelhető digitális állománnyá alakultak át, a médium esztétikájára is rányomja a bélyegét, ami gyakran egyúttal - a határok elmosódása miatt - annak etikájává is válik: a fotográfia korai művelői - írja a kötet szerzője - „nem láthatták előre, hogy nagyrészt a médiumuk lesz majd felelős azért a gondolatért, hogy a közvetített élménytől tartani kell, mert elidegenít minket embertársainktól, és földhözragadt tevékenységek rögeszméjévé silányítja az életet". Miközben a fényképek, amik a digitális korszaknak köszönhetően óriási, mindeddig elképzelhetetlen mennyiségben vannak immáron jelen, esztétizálják a világot, egyre kevésbé válnak alkalmassá feltalálásuk eredeti céljának beteljesítésére, arra, hogy térképül szolgáljanak a világhoz. 
Mindez azonban részben Flusser gondolata már A fotográfia filozófiája című művéből, amelyet Mary Warner Marien egyszer sem említ. Talán nem véletlenül, a szerző nem kíván annyira messzire menni, filozófiailag annyira mélyre ásni, mint a német filozófus. A könyv ebből a szempontból ugyan észrevétlenül, mégis félúton megáll a saját maga által felállított történeti elemzésmód gondolatmenetének végigvitelében. Ez több ponton is észrevehető. Finom feszültség érződik a fejezeteket indító felvetések dinamizmusa és a fejezetek törzsszövegét adó műelemzések érdektelensége között ugyanúgy, ahogy a látszólag semleges, háttérbe húzódó szerzői hangnem, és a mű tartalmának egésze által kiadott új történeti perspektíva között is. A könyv végül a konklúzió megspórolásával ér véget: nem jut el a fotográfia szempontjából botrányos és felforgató Flusserhez.