Olvasta már?

Nagyot markol

Tiszteletre méltó vállalkozás a fotó teljes történetét összefoglaló művet írni és kiadni. Még merészebb, ha egyetlen szempont biztos: maga a médium. Mary Warner Marien a fotó köré szervezte munkáját: megkísérli a képalkotás e módjának lehetőleg összes kulturális aspektusát földolgozni a kezdetektől napjainkig. Szikár és tiszta kategorizálása ez a képeknek. Warner Marien nem is tesz mást, csak nekiáll, és az adott korszakokban bámulatos alapossággal feldolgozza a fotó felhasználási módozatait. Az előszó szerint nem kíván „törzsekre, fajokra, rendekre” lebontott rendszert kínálni, inkább a „történelmi és kulturális” kontextus bemutatásával igyekszik a lehetőségek szerint globálisan megjeleníteni a fotó területeit, a fotó interdiszciplináris jellegét (bármit jelentsen is ez) hangsúlyozva.

A könyv mindvégig kimerítő és lehengerlő eseménytörténeti és forrásanyagot nyújt. Ilyen bőséggel magyar nyelven mindeddig nem jelent meg egyetemes fotótörténeti munka. Forrásidézetek a szaklapoktól kezdve a parlamenti jegyzőkönyvekig, levelek, naplórészletek, intézmény- és technikatörténet – mindez emészthető struktúrába szerkesztve és páratlan képanyaggal társítva. Warner Marien nagy hangsúlyt fektet arra, hogy a kortársaknak a fotóhoz fűződő viszonyát is feltárja az olvasó előtt. Mindezt elsősorban szintén szövegidézetekkel teszi, következtetéseit pedig a legtöbbször az általános tendencia kifejtésébe ágyazza. Ez hozzájárul a szöveg ismeretterjesztő jellegéhez, ugyanakkor a szerző az előszó alapján mintha tankönyvet írna (a fejezet végi áttekintések is ezt támasztják alá).

A kötet nagy egységei kisebb fejezetekre bomlanak, azok további alfejezeteket tartalmaznak. A szerző kiemelt oldalakon mutat be egyes művészeket és jelenségeket, valamint Elmélet és gyakorlat címszó alatt külön kitér az adott kor egy-egy relevánsnak tartott problémájára. A fejezetek tematikus szerkezete az egységeken belül nagy vonalakban a vizuáliskultúra-kutatás fő témáit követi: a felsorolt művek és alkotók a gender, a kisebbség, a tudomány, a hatalom, az autonóm és alkalmazott művészet felhőibe rendeződnek.

Fotótörténeti szövegek gyakori hiányossága a képtörténet szűken vett értelmezése, ez alól e kötet sem kivétel. A képzőművészetek fotó előtti története Warner Marien számára tisztán stílustörténet; szellemről, ábrázolási konvenciókról csak a felületes említések szintjén esik szó. Ez olyan pontokon csúcsosodik ki, mint (például) hogy meglátása szerint a megbízható vizuális reprodukcióra való igény csak az ipari forradalommal érkezett el Európába. Ivins óta tudjuk, hogy ez az igény már a sokszorosított grafika megjelenésében is jelentős szerepet játszott. De ugyanígy művészettörténeti utalás nélkül beszél a XIX. század neves személyiségeit ábrázoló portrékról, úgy állítva be, mintha ez új jelenség lenne az atlanti kultúrában. Meglepő, hogy nem olvashatunk a XIX. század populáris grafikájának hatásáról, szó sem esik a vedutafestészetről, de Piranesiről sem – folytathatnánk a sort. Mindez, ha egy könyv „kultúrtörténeti” igénnyel fordul képi ábrázolások felé – akárcsak egyetlen médium vonatkozásában is –, bajosan megkerülhető.

Megközelítése sokszor ahistorikus – a fotografikus látást olyan kötött konvencióként interpretálja, amely csak érintőleges kapcsolatban áll a többi képpel, a kontextus kimerül a fotóval kapcsolatos szövegidézetek bemutatásában vagy az életrajzi tények leírásában. A szerző sűrűn hivatkozik az ipari forradalom feltörekvő középosztályának realizmusigényére mint a fotó megszületésének fő okára, sőt egy helyen (46. o.) magukat a tudósokat is a középosztály képviselőivé avatja. E túlzott (és felesleges) egyszerűsítések teszik a könyv korai korszakkal foglalkozó fejezeteit „kultúrtörténetileg” hiteltelenné, ám a fotó nyilvánosságbeli szerepének növekedésével a többi vizuális jelenséghez fűződő viszony bemutatása is plasztikusabbá válik.

A képek keletkezéstörténete és az alkotók ars poeticájának bemutatása mellett eltörpülnek a konkrét műelemzések. Legtöbbször homályos ikonológiai utalásokat kapunk a remek sztorik mellett, amelyeket a szerző bizonyos eszmék mellé rendel, azután a legtöbbször visszakanyarodik a stílusokhoz és az ezekkel kapcsolatos véleményekhez. Hasonlóan hínárosak az elmélettel foglalkozó fejezetek. Ebből talán a legszebb Walter Benjamin legendás szövegének (A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában) cáfolata, amely annak totális félreértésén alapszik. Marien Warner ezt írja: „Benjamin tévedett a tárgy különleges auráját illetően. A művészi reprodukciók nem megsemmisítik, hanem fokozzák ezt az aurát. A Leonardo da Vinci Mona Lisájáról készült fényképek hatására sokan akarták látni az eredetit is.” (327. o.) Az a kérdés is fölmerül, hogy vajon miért van szükség Marshall McLuhan meglátásainak egy oldalban történő bemutatására.

A szerző olyan igényeket támasztott művével szemben, amelyeket szükségképpen nem tud kielégíteni – ha a felvillantott jelenségeknek csak a negyedét próbálná értelmezni, a könyv ötször ekkora, és teljességgel befogadhatatlan volna. A fordítás sokszor pongyola, a fordító nem ismeri a magyar szakirodalmat: zavaró a vizitkártya helyett a „névjegyfotó” szó használata, vagy például a neoclassicism kifejezés tükörfordítása a klasszicizmus használata helyett. De olvashatunk Delacroix „expresszionista [helyesen: expresszív] színeiről” is. Mindez csak tovább növeli a káoszt mind a laikusok, mind a szakmabeliek fejében, és nem segíti elő, hogy létrejöjjön egy valamennyire is egységes magyar képelméleti-történeti diskurzus. Összhatásában hiánypótló, lektorálatlan ismeretterjesztő mű született, amelyben jól szerkesztett adatok társulnak kiváló képanyaggal. Kultúrtörténetet nyomokban tartalmaz. (Mary Warner Marien: A fotográfia nagykönyve – A fényképezés kultúrtörténete, Typotex, 2011, 576 oldal, 6900 forint.)

Jerovetz György