Kezdjük az alcímmel és az azt értelmező előszóval (a főcímet a végére hagyva, mert úgy tűnik föl számomra, hogy az afféle zárókő, mely összefogja a széttartó íveket). A kötet ambíciója a tudás sokféleségének legalább részleges bemutatása. A szerkesztők mintha maguk is tanácstalanok lennének: „a kezükben tartott kötet kapcsán azon próbáltak meg elgondolkodni, hányféle tudás, hányféle filozófiai megismerésforma és megismerésmód létezik" (7.). Arisztotelészre hivatkoznak az előszó írói, aki a filozófia történetének afféle elitklubjába tartozik: azok közé, akik az adott korban elérhető tudás minden egyes területéhez képesek voltak teoretikus igénnyel hozzászólni. Manapság ez elképzelhetetlen, vagy ha mégis erőltetni próbálják, akkor az a teória hübrisze.

Márpedig vannak olyan tendenciák, melyek a megismerés és a tudás homogenizálásában érdekeltek, ezért a polemikus hangvétel: „Szerintünk egyenesen őrület, s a filozófiai látásmódnak, azaz a filozófia lényegének teljes ignorálása, egyszóval a filozófia halála, ha a filozófiát mesterségesen, kívülről, valamilyen intézményesített hatalmi- vagy parancsszóval „egydimenzióssá" kísérelnék meg tenni, hogy megfeleljen a modern (azaz épp a legmodernebbnek hitt és - mint annyiszor - megfellebbezhetetlennek, vagyis intézményesen kanonizáltnak remélt) tudományosság követelményeinek" (7.). Nekem úgy tűnik föl, hogy a szerkesztők még egy gondolattal adósak Arisztotelésznek; azzal a nevezetes kijelentéssel a Metafizika elejéről, mely szerint a filozófia eredete nem más, mint a csodálkozás. Csodálkozni pedig annyit tesz, hogy meglepődünk és elgondolkodunk dolgokon, akár olyanokon is, amelyeket a legtöbb ember észre sem vesz. Vagyis esélyt adunk a dolgoknak arra, hogy megmutatkozzanak; odafigyelünk, körbejárunk, meditálunk rajtuk, nem pedig a saját prekoncepcióinkkal felfegyverkezve közelítjük meg őket. Ha bevált módszerek segítségével tipologizálunk, akkor fennáll az „egydimenziósság" lehetősége; a sokszínűségből koszos szürke lesz. Márpedig mivel a Metafizika kezdő mondata szerint „minden ember természettől fogva törekszik a tudásra", ezért a tudás antropológiai és metafizikai meghatározottságánál fogva nem lehet másféle, hanem csakis sokféle. Mielőtt azonban megelégednénk ezzel a következtetéssel, érdemes felidézni Hérakleitosz kaján figyelmeztetését is, mely úgy hangzik, hogy „a sokféle tudás nem tanít meg arra, hogy esze is legyen valakinek". A labda tehát fel van dobva, jó magasra.

És még csak azt sem mondhatjuk, hogy szégyen lenne alulmaradni ekkora kihívásokkal szemben. A szerkesztők azonban elegánsan megbirkóztak a saját feladatukkal: a sokféleségen túl, és kifejezetten a sokféleség érdekében ki tudtak jelölni egy feladatot, amivel egyszersmind hitet is tettek egy gondolkodásmód mellett (melyről magam is azt gondolom, hogy máshogy nem érdemes filozófiát művelni), és ezen túlmenően a klasszifikálás munkáját is sikeresen oldották meg: kisebb, tematikus blokkokba rendezték az amúgy egymással sokszor csak esetleges rokonságot mutató írásokat. Innentől kezdve az egyes szövegeknek kell helytállniuk magukért, és igazolni a beléjük vetett bizalmat. Az volt a benyomásom, hogy ez nem mindegyiknek sikerült, de a sokféleség kockázattal jár.

A szövegek túlnyomó része eszme- és filozófiatörténeti tanulmány, sőt nem egy olyat is találunk közöttük, melynek csupán távoli kapcsolata van a filozófiával. Sonkoly Gábor Kulturális örökség és történelem a városban című írását például egyéb, társadalomtudományi kötetbe is be lehetett volna szerkeszteni, hiszen témája a városi tájnak, az urbanizációnak és a kulturális örökségnek a kapcsolata. Turgonyi Zoltán pedig azt a kérdést vetette fel tanulmányában, hogy Vannak-e európai értékek? A kérdés kétségkívül izgalmas, sőt, ezen túlmenően aktuális társadalmi-filozófiai problémákat vet föl, melyekkel a társadalomnak és a benne élő egyénnek is el kell számolnia. Csak éppen a megközelítésmódot éreztem végzetesen leegyszerűsítőnek: az a többször hangsúlyozott meggyőződés, hogy a liberális társadalom önfelszámoló, önromboló - ez fedezet nélküli kijelentés, és így nem tűnik hitelesnek az ezzel szemben védelmezett közösség- és értékelvű álláspont sem (már csak azért sem, mert ennek részletesebb kifejtése elmarad). Számomra az sem teljesen egyértelmű, hogy valóban antagonisztikus ellentétekről lenne szó.

Szántó Veronika írása (Harvey, Harrington és a politikai test vérkeringése) azért is tetszett különösen, mert mindig is izgalmasnak tűnt számomra az, hogy a metaforák hogyan kezdenek el ideologikus apparátusként működni. Jelen esetben az a kérdés, hogy az emberi szív, a vérkeringés milyen kapcsolatban van Anglia aktuális államformájával. A szív kiemelése royalista állásfoglalást feltételez, a vérkeringés elsőbbségének az elismerése azonban rebellis, demokrata érzelmekre utal.

Agárdi Péter írásának Fejtő Ferencről akkor is van helye ebben a kötetben, ha a két évvel ezelőtt elhunyt „literátor-történész" nem volt filozófus a szó szűken vett értelmében. Életműve azonban számos tanulsággal szolgál, és nem csak filozófusok, sőt, nem csak értelmiségiek számára. Szimptomatikus és magáért beszél, ahogyan Agárdi vázolja és kommentálja Fejtő pályáját: „egész életében végigkísérte őt a »hazafiatlanság«, a »nemzeti érzéketlenség«, a »magyarság sorsával szembeni közömbösség«, az »emigrációs idegenség«, a »kozmopolita liberalizmus« vádja" (253.). Hasonló tónusban és hasonló kliséket felvonultatva úgy 1938-1940 körül, mint ahogyan 2005-2006 táján. Ez az írás abba a blokkba tartozik, mely a magyar filozófia történetének egyes állomásait veszi sorra, különös tekintettel a közelmúlt eseményeire, alakjaira, gondolkodására. Ezen tanulmányoknak Lukács György a főszereplőjük, többféle megközelítésben. Hévizi Ottó a személyesség és a filozófia kérdéseire keres választ az életműben és a filozófus személyiségében, Gángó Gábor Lukács és a filmművészet kapcsolatát elemzi, más írások a „filozófusperrel", a hetvenes évek magyar filozófiájával, a Lukács Archívummal, vagy éppen Vidrányi Katalinnal, a fiatalon elhunyt filozófussal foglalkoznak. Vagyis azokkal az alakokkal, tanáregyéniségekkel, akik valamelyest meghatározóak a mai magyar gondolkodás számára is. S azért is izgalmas a magyar filozófia történetéről olvasni, mert nagyon tanulságos, hogyan próbált és próbál a filozófiai gondolkodás gyökeret ereszteni Magyarországon, többnyire igen mostoha körülmények között. Márpedig az, hogy milyen pozíciója, elismertsége van a filozófiának egy ország műveltségében, nagyon sokat elárul az adott kultúráról. Hogy mire becsüli a tudást és a gondolkodást. És természetesen az is árulkodó, hogy akik művelik, azok hogyan művelik a filozófiát. Vannak-e esélyei a sokféleségnek, vagy kényelmesebb, netán kifizetődőbb az „egydimenziósság".

A kötet utolsó blokkja tudományfilozófiai problémákat tárgyal, a követekző címmel felvezetve: Miért bízzunk jobban a tudósokban, mint a mágusokban? A kérdést Laki János tanulmánya veti föl, s egy olyan vállalkozás keretei között, mely a tudás sokféleségét tartja szem előtt, ennek különös tétje van. Annál is inkább, mert maga a „tudománygép"-modell mellett voksol: vagyis az adott társadalomban az erre szolgáló intézményrendszer dönt afelől, hogy mi számít tudásnak, és mi nem. S mint ahogyan a gépek árut termelnek, éppen úgy „állítja elő" a tudást a tudományipar, társadalmi igények szerint. S mivel a szerző szerint „a globális tudomány standardizált" (301.), ezért jogos lehet a gyanú, hogy itt éppen nem a tudás sokféleségéről van szó.

S legvégül nézzük a főcímet: A lét hangoltsága. Ezt Vajda Mihály esszéjétől kölcsönzte a kötet. Fentebb azt írtam, hogy itt talán valami megoldási kulcsra lelhetünk. E szempontból akár fricska is lehet, hogy Vajda a tudással szemben az érzelmeket és a hangoltságot elemzi, ezek közül is az unalmat a legalaposabban. Vagyis a tudás korántsem korlátozódik a tudományos megismerésre, hanem ha „létünkben saját létünkre megy ki a játék" (ahogyan Heidegger írja), akkor saját létünkkel kéne tisztába jönnünk, melyhez meghatározó módon hozzátartoznak az érzelmek és hangulatok is. Ha ezeket kizárjuk a lehetséges tudás köréből, akkor maradnak a puszta absztrakciók, s a velük végezhető elegáns műveletek. Elvész azonban a gondolkodás tétje.