A lét hangoltsága heideggeri alapfogalom. Az ember ki van szolgáltatva hangulatainak. Létének eredendő bizonytalanságát tapasztalja meg e kiszolgáltatottságban. Heidegger az emberi lét (Dasein, jelenvalólét, ittlét) végességének feltárása során bontotta ki a világ nyitottságának hangoltság-jellegét. A hangoltság megkerülhetetlen tudati beállítottság: megelőz minden tapasztalatot.

Ahogy hangulataink a meghatározottság sokszínűségében tartják tudatunkat, úgy akarja ez a kötet a filozófia iránt érdeklődő olvasókat e diszciplína különböző „hangulataiban” tartva gyönyörködtetni. Ahogy alcíme is jelzi, a könyv a tudás, a filozófiai megismerés sokféleségét szándékozik bemutatni. Az egyes fejezetek a kortárs filozófia különböző ágait reprezentálják: történet- és vallásfilozófia; metafizika, nyelv- és politikafilozófia; művészetfilozófia és magyar eszmetörténet; tudomány- és kommunikációfilozófia.

            Nincs arra hely, hogy sorra vegyük a kötet összes írását, így inkább csak szemezgetünk a kínálatból, az egyes tanulmányokat sem végigelemezve. (Étvágygerjesztőnek talán ennyi is elég.) Varga Péter András tanulmánya (A husserli tudatfenomenológia önértelmezési vitájának előképe a 19. században) a „kevésbé ismert német filozófus”, C. Grapengießer Kant-kritikájával indít. (A valóban kevéssé ismert szerző, aki öt könyvet írt Kantról, Jakob Friedrich Fries tanítványa volt.) Grapengießer a kanti transzcendentális dedukcióról írott művében amellett érvel, hogy Kant kifelejtett valamit megismerés-elméletéből. Nevezetesen: nem vette észre, hogy hol ragadható meg az érzékelés és az értelem közös gyökere. Kant szerinte az önmegfigyelés hiányosságában és a bizonyítás logikai túlértékelésében marasztalható el, mert nem vette észre, hogy még mielőtt az ismeret érzékiséggé és értelemmé differenciálódna, egyként van jelen a közvetlen ismeretben. Ez lesz Grapengießer pszichologizáló kantianizmusában a megismerés eredendő mozzanata. Talán épp a kötetnek címet adó heideggeri hangoltság idő előtti megsejtése „igazíthatta volna helyre” Kantot e tekintetben, jut eszembe.

            Neumer Katalin Wittgenstein-tanulmányában (A nyelvjátékok konstituálják-e a tényeket?) azt olvashatjuk, hogy  Wittgenstein – aki általában oda nyilatkozott, hogy a nyelv a tényeket megelőzi – utolsó éveiben gyakran éppen azt hangsúlyozta, hogy talán létezik a tényeknek valamilyen állványzata, amely megelőzi a nyelvjátékot. „A fundamentális, mitológiai állításokkal szemben állnak a tapasztalati állítások, a tudás kijelentései. Ezek már lehetnek igazak és hamisak is. Azt azonban, hogy mi számít ’tévedésnek’, ’igaznak’ és ’hamisnak’, mit tekintünk ’valóságnak’ (…) – ezt a nyelvjáték határozza meg. Ennélfogva azonban a ténykijelentéseken keresztül nem jutunk el a valósághoz (vagy legalábbis nem közvetlenül)” – írja Neumer Katalin. Igen, mondom én, de a ’valósághoz’ eljutunk. És az empiristák csak annyit remélhetnek (ha vannak még egyáltalán), hogy a két ’valóság’ között legalább az idézőjel értelme eltér.

            A könyv címadó írását Vajda Mihály jegyzi. Amire vállalkozik, azt maradéktalanul teljesíti: vázolja Heideggernek a hangoltság egzisztenciál-ontológiai jelentőségéről kialakított nézeteit. „A hangoltságban hangulatszerűen már eleve feltárul a jelenvalólét (azaz az ember) mint az a létező, amelynek a jelenvalólét a maga létében ki van szolgáltatva… A hangulat a jelenvalólétet szembesíti jelenvalóságának ’hogyan’-jával, ami könyörtelen titokzatossággal mered rá.” A két alaphangoltság, amely létezésünk könyörtelenségével szembesít, a heideggeri létmegértésben nem más, mint a szorongás és az unalom. Akit érdekel, hogy ez a szembesítés miképpen történik, az vegye elő a Lét és időt, és nézze meg az erre vonatkozó passzusokat. Vagy olvassa el a Mi a metafizika? című Heidegger-tanulmányt. Meg fog döbbenni.