„Miféle kötetet tart a kezében az olvasó?” – teszik föl a kérdést a szerkesztők az előszóban, de rögtön megjegyzik azt is, hogy erre ők maguk sem képesek egyértelmű választ adni. Ezek után nem túl meglepő, ha az olvasó meglehetősen bizonytalanul forgatja a könyvet kezében – esetleg az a homályos érzés motoszkál benne, hogy valami érdekesre bukkant, de ha megfeszítik, akkor sem tudná megmondani, hogy mire. Úgy tűnik, hogy Gábor György és Vajda Mihály a sokszínűség kedvéért lemondott arról, hogy valamilyen koncepciót adjon a kötetnek. Van abban valami báj, mikor a polcon békésen egymáshoz simul egy tudománytörténeti könyv, egy Kant és egy kommunikációelméleti szakkönyv, de ez a békés összeborulás egy köteten belül már különösnek tűnik. 

Annál különösebbnek tűnik ez a tarkaság, ha egymás után háromszor, csak amúgy véletlenszerűen fölütjük a könyvet. Az első találatban Sziklai mesél a Lukács-hagyaték gondozásáról és a szocialista gátakról, amelyek hozzáférhetetlenné tették a hagyaték néhány „papírdarabkáját”; a másodikban Szántó Veronika Harvey keringéselmélete és a korabeli politikai gondolkodás közti párhuzamokat vizsgálja, az utolsóban pedig Golden Dániel ír az elektronikus olvasás mintázatairól. A maga helyén mindhárom tanulmány megállhatja a helyét – de számomra úgy tűnik, hogy még a „tudás” igen tág témáján belül sem lehet megnyugtatóan összebékíteni őket. Ha ehhez még hozzávesszük Székely László tanulmányát Pascalról és a földönkívüli élet létének valószínűtlenségéről, a célként kitűzött sokszínűség már meglehetősen kaotikusnak tűnik.

Erre válaszul mondhatnánk azt is, hogy már a szerkesztők is „felhatalmazták” az olvasót arra, hogy kedvére válogathasson a tanulmányok között, mivel „a filozófia nem kőkemény tudomány”, és „megengedi, hogy mindenki a maga személyiségének megfelelően viszonyuljon hozzá”. Fogadjuk el, hogy a gyűjteményben szereplő huszonöt tanulmány között akad majd olyan is, amivel nem értünk egyet – ezt gond nélkül megtehetjük, alig hinném, hogy él egyáltalán olyan filozófus, aki hajlandó lenne maradéktalanul egyetérteni egy másikkal (hát még huszonöt másikkal). Ennek kapcsán merül föl a kötet másik problémája: nem csupán a különböző filozófiai iskolákon szeretne túllépni, hanem magán a tudományterületen is – képtelen vagyok felfogni, hogy mit keres egy Rómáról és Jeruzsálemről szóló történeti-vallástörténeti tanulmány egy (vélhetően) filozofikus igényű kötetben. Optimális esetben a filozófus nem szakbarbár (a tudomány meglehetősen tág keretei nem is nagyon kedveznének az efféle megközelítésnek), de az egymást ütő színek még a „sokszínűség” zászlaja alatt sem férnek meg jól egymással. Pragmatikusabb szempontból a probléma a következőképpen néz ki: miért vegyek meg egy háromezer forintos könyvet, ha még csak a fele sem érdekel?

Ez az összeszedetlenség több szempontból is sajnálatos: úgy látom, hogy épp a lényeg, vagyis magának a tudásnak a sokfélesége válik tőle nehezen megközelíthetővé. Maga az elképzelés mindenképpen figyelemre méltó: magát a világot valóban sokféleképpen közelíthetjük meg, a gondolkodás számos ösvényen és rejtekúton át közelíthet egy-egy tárgyhoz, de ez a felismerés ennyi különböző téma között a háttérbe szorul. A kötet négy fő témája kicsit segít tájékozódnunk ebben a sokféleségben, de már a szűkebb témák is túl tágnak tűnnek ahhoz, hogy megnyugtatóan eligazodhassunk bennük.

Az első (történet- és vallásfilozófiai) blokk tűnik a leginkább egységesnek, innen Gyáni Gábor tanulmányát különösen érdekesnek és alaposnak találtam. A második résszel viszont már megkezdődik az egység felbomlása: a metafizika, a fenomenológia, a nyelv- és a politikafilozófia nézőpontjai mindenképpen némiképp különbözőek lesznek, ha pedig ehhez hozzávesszük a blokkban szereplő hét tanulmány különböző témáit is, akkor itt már inkább sokféle tudásról kell beszélnünk, mint a tudás sokféleségéről. A harmadik rész Lukács égisze alatt íródott: a nyolc tanulmány közül három szorosan, kettő pedig távolabbról kötődik Lukács György személyéhez; ez az eddig érintett témák szórását tekintve legalábbis meglepőnek tűnik, de itt legalább a filozófus személye és kora révén ténylegesen több különböző nézőpontot ismerünk meg egy adott témában. A kötet utolsó nagy egysége a tudomány- és kommunikációfilozófia, és talán ez az a rész, amely a legtöbb újdonsággal szolgálhat az olvasó számára: a virtualitás és a „virtuális kor” közösségei (a kötetben: Kondor Zsuzsanna és Szécsi Gábor tanulmányai) valóban érdekes filozófiai, episztemológiai és kommunikációelméleti problémákat vetnek föl.

Paradox módon a kötet legnagyobb hibája és legnagyobb erénye pontosan ugyanaz: a változatosság. A szerkesztők javaslata – amely szerint az olvasónak szabadon kell tallóznia a tanulmányok között – nem csupán megszívlelendő, hanem elengedhetetlen is a befogadáshoz: alig tudok elképzelni olyasvalakit, akit legalább érintőlegesen érdekelne az összes felsorakoztatott téma, ha pedig – a szerkesztők tanácsa ellenére – egy fenomenológus vagy történetfilozófus szemével olvassuk a kötetet, óhatatlanul csak egy-egy százegynéhány oldalas rész keltheti föl az érdeklődésünket.

Nincs más hátra: A lét hangoltságára rá kell hangolódnunk, és el kell fogadnunk, hogy egy lazán rendszerezett rendszertelenséggel kell bánnunk, ha a kezünkbe vesszük – végső soron ennek is megvan a maga bája. Az bizonyosnak tűnik, hogy ha valaki a kezébe veszi a könyvet, nem fogja bólogatva végigolvasni – valószínű, hogy néhány tanulmányt ki is fog hagyni, másokat többször is újra fog olvasni, néha nem érti, hogy hová is csöppent, néha pedig fájóan tájékozatlannak érzi magát.