Megjelenés: 2007
Oldalszám: 630 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-9664-37-1
Témakör: Kommunikáció
Elfogyott
Széljegyzetek egy tankönyvhöz
A könyv címét elolvasván önkéntelenül is apám
emléke ötlött az eszembe. Amikor jó kedvében
volt, szívesen mondotta magáról, hogy ő egy
„cipőépítő mester”. Ha rossz hangulatban volt
egyszerűen csak suszternek becézte magát.
Mindez nem változtatott azon, hogy aki betért
hozzá a műhelyébe, mindenki Mester Úrnak szólította.
Mondhatnánk, hogy e megszólítás társadalmi
konvenció, hiszen ha kézműves emberrel kerülünk
kapcsolatba, akkor többnyire mi is ezt a titulust
használjuk. Apám esetében azonban ez a konvencionális
szöveg valós tartalmat fejezett ki, ugyanis
ha bárki „cipő ügyben” problémájával hozzá
fordult, mindig talált megoldást az ügyfél
teljes megelégedésére. Így aztán valóban elmondható
róla, hogy szakmájának mestere volt, ismerte
annak minden csínját - bínját. A könyv címe
tehát azt ígéri, hogy ha megtanulják a hallgatók
mindazt mi benne található, akkor az érvelés
mesterei lesznek.
Mielőtt ezt ellenőriznénk, szeretnék egy elmaszatolt
mondatot pontossá tenni. A könyv szerzője
az ajánlás helyén azt írja: „Fehér Mártának,
aki egyszer futólag azt mondta, talán érdemes
lenne ezzel a témával foglalkoznod…”. Nos,
úgy gondolom, hogy az adott esetben a tudományos
illem – ha van ilyen – megkívánta volna, hogy
az „Előszó”-ban a szerző megemlítse: az Érveléstechnika
című tárgyat Dr. Fehér Márta professzorasszony
kezdeményezésére vezették be a BME-en, aki
USA-beli tapasztalatait felhasználva még a
rendszerváltás előtt el tudta ezt érni. Bár
kétségtelen, hogy Margitay Tihamér fordította
az első tankönyvként használt szöveget, a
tárgy bevezetésének érdeme Dr. Fehér Mártát
illeti.
A könyv szerzője előre jelzi, hogy műve nem
kézikönyv, hanem tankönyv. Ennek megfelelően,
lévén magam is gyakorló oktató, elsősorban
a szöveg tanulhatóságára koncentrálnék (felhasználva
a Kodolányi János Főiskola hallgatóinak véleményeit
is), ami természetesen nem jelenti azt, hogy
néhány tartalmi problémát ne érintenék.
Margitay Tihamér műve három nagy egységből
épül fel: az első rész a „Pragmatikai és logikai
alapok”, a második rész a „Formális logika”,
míg a harmadik az „Informális logika” címet
viseli.
A „Bevezetés”-ben a szerző mégis két nagy
egységre tagoltan mutatja be a könyvének tartalmát:
egyik rész a formális logikai eszközökkel
foglalkozik, másik rész az informális eszközökkel,
mely utóbbiban – mint az később kiderül –
informális logikai eszközök és pragmatikai
szabályok kerülnek egy csoportba. Ez utóbbi
kettősséget jó lett volna már itt jelezni,
hogy a hallgatók könnyebben eligazodjanak.
Ugyancsak a „Bevezetés”-ben szerepel az érvelés
tárgyalásához szükséges elméleti keret felvázolása.
A felvázolás helyett azonban inkább kinyilvánításról
beszélhetünk, ugyanis miután négy, általa
ismert argumentáció-elméletről tájékoztatja
az olvasót, közli: „Én a következőkben az
érveléseket pragmatikai és logikai megközelítésben
fogom tárgyalni” (19.p.) Ezt követően röviden
elmeséli, hogy ez a hozzáállás miért hasznos,
de hogy elméletileg miért megalapozottabb,
mint akár az általa említett argumentáció-elméletek
bármelyike, az a szerző titka marad. Kétségtelen,
hogy minden szöveg szerzőjének szabadságában
áll meghatározni, hogy egy témát miként közelít
meg, de akkor ne ígérjen a címben elméleti
keretet, ha annak megalapozása nem elméleti.
Igaz, a szerző azt írja, hogy „Jelenleg nincs
az érveléseknek (tevékenység és eredmény)
egy általánosan elfogadott egységes és átfogó
elmélete” (17.p.). Mindez nem jelenti azt,
hogy ne lehetne egy elméleti modellt találni,
amely segítené a hallgatót az elolvasandó
szövegben rejlő tudás rendezésében. Például D. Sperber és D. Wilson kommunikációs modellje
– mely ugyan a kognitív tudományok eredményeiből
építkezik, de közel áll a szerző szándékban
kinyilvánított felfogásához – egy olyan pragmatikát
alapoz meg, amely mind a fogalmi (logikai)
mind a nyelvi problémák tárgyalásához elméleti
támpontokat kínál. (Magyar nyelven jó leírást
ad Anne Reboul – Jacques Moeschler A Társalgás
cselei című könyvében, Bp. 2000, Osiris – részletes
bibliográfiával.)
A könyv második fejezete („A vita”) egyértelműsíti,
hogy az érveléstechnika „a felek nyelvi megnyilatkozásait
vizsgálja” (23.p.), ahol a felek a vitázók,
lévén „a vita az alapvető érvelési helyzet…” (u.o.).
A hallgatók itt joggal kérdezhetik a szerzőtől,
hogy ha csak a nyelvi megnyilatkozásokat vizsgáljuk
a vita, mint kommunikatív dialógus alesetében,
akkor a face to face zajló vitáknál mit is
kezdjünk a felek testjelzéseivel és testjeleivel,
melyek a személyközi kommunikáció több mint
felét teszik ki? De joggal vethetik fel azt
is, hogy az érveléstechnika miért zárja ki
a tárgyakat, képeket és mozgóképeket az eszköztárából?
Egy bírósági tárgyaláson egy tárgy (vagy akár
egy szituáció rekonstrukciója) nem lehet érv
a bűnösség mellett vagy ellen? Vagy ha Józsi
azt állítja, hogy tegnap este 10 órakor otthon
volt, akkor ha én felmutatok egy digitális
fényképet, vagy egy videofelvételt, amelyen
a dátum is rajta van (tegnap este 10 óra)
és jól látható módon Józsi egy bárban smacizik,
nem cáfoltam meg az állítását? A szerző, aki
ugyan elismeri, hogy a vita komplex pszichológia
és társadalmi jelenség s ez utóbbi tulajdonságát
külön kell választani az érveléstechnikailag
tárgyalandó témától, nem érinti a fenti kérdéseket
(sem), jótékony homályt hagyva maga mögött
ez ügyben.
A vitákat Margitay Tihamér négy típusba sorolja,
úgymint: a veszekedés, a törvényszéki tárgyalás,
a racionális (érvelő) – melynek alesete a
tudományos (tényfeltáró) – vita és a tárgyalás. (Szerzőnk
itt eltér az általa többször hivatkozott Waltontól,
aki az érvelő dialógusok hat fatájáról tesz
említést.) A „kiinduló konfliktus” – „módszerek/eszközök”
– „cél” hármas szempontja alapján történik
a típusok elkülönítése. A kritériumokat olvasva,
joggal kérdezhető, hogy miért csak négy vitatípus
van? A kritériumokat figyelembe véve beszélhetnénk
cselekvésre ösztönző vitáról, ahol a konfliktus
a cselekvés megtétele vagy nem tétele körül
forog, használom az érveket, hogy elérjem
a célomat: az illető vitapartner tegyen meg
valamit (vagy ne tegyen meg valamit). De beszélhetnénk
„játékos vitáról”, ahol a konfliktus alapja
egy rivalizálás (melyikünk tud jobban vitatkozni?),
eszközként érveket használok s a cél az, hogy
bebizonyítsam (vagy meggyőzzem a másikat),
hogy én vagyok (vagy ő) a jobb ezen a téren
(és ez nem veszekedés). Különben is a szerzőt
nem igen érdekli a négy típus, mert külön
kiemeli a racionális (érvelő) vita szerepét,
amelyről azt állítja, hogy annak célja az
igazság kiderítése. Ez utóbbi megfogalmazást
a felvilágosodás leegyszerűsített felfogásának
avítt bája lengi körül, már csak azért is,
mert a szerző nem tájékoztatja olvasóját,
hogy milyen értelemben is használtatik jelen
esetben az igazság fogalma, mégis azt sugallja,
hogy az igazság az egy és oszthatatlan s e
vita révén annak birtokába juthatunk. (Amit
pedig a tudományos vita kritériumáról ír,
annak alapján paradigmaváltó tudományos vitát
folytatni nem lehetne.) Mindez kiegészül azzal
a későbbiekben, hogy ez a vitatípus lesz az
„alapvető érvelési helyzet” (29.p.).
A fenti két bekezdés alapján talán a recenzió
olvasója is könnyen belátja, hogy egy folyamatos
leszűkítési folyamat történik a szövegben.
Először a vita az alapvető érvelési helyzet,
majd ezt redukálja a szerző a felek nyelvi
megnyilatkozásaira (illetve annak vizsgálatára),
hogy azután végül eljusson a racionális (érvelő)
vitához, mint alapvető érvelési helyzethez.
Az olvasóban joggal merül fel a kérdés, vajh
miért van szükség e redukcióra, miért kell
az érvelő vitát az „igazi” vitának tekinteni?
A szerző erről nem tájékoztat bennünket, csupán
a későbbi szövegekből derül ki, hogy miért
is kellett megkonstruálnia ezt a „tiszta esetet”.
Mindenesetre két hallgatólagos előfeltevés
rejtőzik e felfogás mögött. Az egyik: ebben
a vitában lényegtelen, hogy a vitapartnerek
emberek-e vagy sem, sőt bizonyos értelemben
zavaró, ha azok. Ezzel két probléma is eliminálható
a szerző részéről: az egyik az érvelésben
benne rejlő érdek (v.ö. Habermas: Megismerés
és érdek, Pécs, 2005, Jelenkor, 294 p.),
a másik az érvelés tudás-hatalom relációjának
(v.ö. Foucault művei, felsorolásuktól eltekintek)
kérdése. A másik lehetséges előfeltevés az,
hogy ha netán emberek vitatkoznak, akkor azok
csak úgy érvényesülhetnek e vitában, ha „tisztán”
racionálisak lesznek. Ez az előfeltevés azonban
számos elméleti csapdát rejt magában, amelyeket
a szerző a hallgatólagos előfeltevése révén
meghallhatatlanná varázsol.
A fejezet következő részéből kiderül az is,
hogy a vita konfliktusmegoldási eljárás, amelyen
belül az érvelő vita problémamegoldási eljárás,
s mint ilyen a döntésekben meghatározó lehet
illetve, hogy maga is döntési szituáció. Ennél
a szövegrésznél világlik ki talán leginkább,
hogy a vitából történő kiindulás miért nem
volt szerencsés. A vitat igénk (s annak származékai,
mint pl. a vita) a „vív rövidebb ví alakjának
származéka a –tat műveltető képzővel, eredetileg
vítat formában és „egymás ellen feltüzel”
jelentéssel. A fegyveres összecsapásról később
az érvek viadalára vonódott át a szó értelme,
az igéből elvont vita is egy ideig párharcra,
viaskodásra értődött.” (Tótfalusi István:
Magyar szótörténeti szótár, Bp. é.n. 556 p.)
A vita szónak tehát van egy kulturális konnotációja,
amely – felölelve a sportot is – a harccal,
a küzdelemmel és a rivalizációval kapcsolódik
össze. ( A vitának van győztese, stb.) A Margitay
Tihamér által kiemelt és idealizált érvelő
vita azonban inkább a latin révén bekerült
tanácskozás, megbeszélés konnotációt idézi
fel, azaz eltér a fentebb említettektől. (Itt
nincs győztes.) A kétféle konnotáció keveredése
segít ugyan a szerzőnek, hogy az érvelő vita
kiemelt szerepét hallgatólagosan megalapozza,
mintegy érzékeltetve annak harcmentességét,
a helyes álláspont keresésének „humanizáltabb”
jellegét. Úgy gondolom, hogy ez a sajátos
játék elkerülhető lett volna, ha a könyv írója
a dialógusból indult volna ki és annak típusait
analizálva jutott volna el az érvelő dialógushoz,
mint a dialógusok egyenrangú világának egyik
eleméhez.
A szerző is érezhette megközelítésének problematikusságát,
mert a következő fejezet a „Vita mint dialógus”
címet viseli. A címet követő szöveg részben
kísérlet arra, hogy a pragmatikába ágyazódjon
az érvelő vita, részben pedig hogy bemutassa
azokat az általános és speciális szabályokat,
melyek az érvelő vitákban betartandók. Az
első rész kiinduló pontja a beszédaktus elmélet,
s megtudhatjuk, hogy mik azok a performatívumok
és hogy a lokúciós aktus egyben illokúciós
is. Ezt követően a szerző három csoportba
sorolja az illokúciós aktus sikerfeltételeit:
1) Sikeres lokúciós aktus, 2) Tartalmi feltételek,
3) A beszédhelyzetben részt vevők szándékaiból,
érdekeiből, szociális helyzetéből, az aktus
társadalmi gyakorlatából adódó feltételek
(35-36.p.). Ez egy „sikeres” csoportosításnak
mondható, mert ezúton sikerült a könyv írójának
megkerülnie a „jelentés” problematikát, s
nem csak az sikkad el, hogy mit is kellene
értenünk a „jelentés” fogalma alatt, hanem
az is, hogy mi a kapcsolat a „beszéd-jelentés”
és a „megnyilatkozás-jelentés” között. Ha
nem foglalkozunk a jelentéssel, akkor természetesen
a megértés kérdése sem kerülhet elő. Arról
már nem is beszélve, hogy az illokúciós aktus
intencionált mivolta is elsikkad a fentebbi
szövegben. ( Ha már Searle-re hivatkozik a
szerző, akkor ezen a ponton érdemes lett volna
követni az ő felosztását s kiegészíteni az illokuciós aktusok általa adott tipizálásával.)
Az érvelési beszédaktusok bemutatása után
jut el a könyv írója annak megállapításához,
hogy a nyelvhasználat konvenciókra épül. A
konvenció definícióját is megadja:
„Egy cselekvés SZ szabályszerűségét egy közösségen
belül konvenciónak nevezzük, ha az alábbi
feltételek teljesülnek.
1. Minden ember igazodik SZ-hez.
2. Minden egyes ember úgy gondolja, hogy (ő
maga) igazodik SZ-hez.
3. Minden egyes ember úgy gondolja, hogy a
többiek igazodnak SZ-hez.
4. Minden egyes ember azt gondolja, hogy a
többiek azt gondolják róla, hogy igazodik
SZ-hez.”
(Levis (1983)
„Languages and Language” in: Philosophical
Papers Vol. 1., Oxford: Oxford U.P. alapján)
(38.p.)
Úgy gondolom, hogy ezt a definíciót pontosítani,
illetve szigorán enyhíteni kellene, hogy teljesíthető
legyen. Kezdjük a szabályszerűséggel. A magyar
nyelvben a „szabály” szó két jelentéssel rendelkezik:
1. „Magatartást, cselekvést, ill. ennek módját,
rendjét megszabó irányelv, rendelkezés”, 2.”
Vminek a rendjében, menetében stb. érvényesülő
(tapasztalati úton felismert) törvényszerűség”
(Magyar Értelmező Kéziszótár (szerk.: Juhász
József és mások), Bp.1978 MTA (3.kiadás) 1235-36.p.).
Vegyük például az ember két lábon járásának
földi cselekvését. Ennek szabálya, hogy az
egyensúlyunkat tartsuk meg. Ha ezt összevetjük
a megadott kritériumokkal, akkor láthatjuk,
hogy ez egy konvenció lenne. Holott nem az,
hiszen ha hasra esünk – esetleg olykor pofára-
(amely néha humor forrása lehet), akkor nem
egy konvenciót sértünk meg, hanem az egyensúlyunk
elvesztésével egy fizikai „törvény” következményeit
szenvedjük el (és meg). Az ilyen esetek kiküszöbölésére
kellene úgy fogalmazni, hogy a közösség „embereinek
hallgatólagos megegyezésén alapuló és az emberi
magatartásra vonatkozó szabályok” szerepeljen
az adott kontextusban. Az 1. feltétel pedig
túl szigorúnak tűnik. A „minden egyes” kitétel
– mint ahogy azt a szerző későbbi szövegrészben
elismeri – nem teljesül, mert vannak kivételek,
olyanok, akik megszegik a konvenciók valamelyikét.
Bár kevésbé lenne a pontos, ha azt mondanánk,
hogy a „közösség tagjainak többsége”, de ez
legalább teljesíthető. Az „igazodik” ige ugyanis
nem ad elégséges támpontot. A szerző a kivételeknél
úgy gondolja, hogy akik megszegik a konvenciót,
azok is igazodnak hozzá. Ha jóindulatúak vagyunk,
akkor a tudatos szabályszegést illetően még
elfogadhatjuk ezt az értelmezést. De mi van
azokkal a közösségi tagokkal, akik egy cselekvési
szituációban tesznek valamit s ez vagy konvencionális
lesz, vagy konvenciót sértő, de ők erről előre
nem tudtak? Akkor itt hogyan értelmezhető
az „igazodik” (egyáltalán az 1. feltétel)?
E szövegrészt követően a beszédaktusokkal
kapcsolatos általános konvencióról illetve
az implicit állításokról olvashatunk. A szerző
definiálja a beszédaktus pragmatikai előfeltevését,
majd az állítások logikai (szemantikai) előfeltevését.
Az olvasó azonban arról nem kap tájékoztatást,
hogy miként is jutunk a pragmatikaitól a logikaihoz,
arról nem is szólva, hogy az utóbbi (a szemantikai
előfeltevésről szóló) definíciója az állítás
pragmatikai előfeltevése, miként azt egy másik
tankönyvben látható.(ld. Farkas Katalin –
Kelemen János: Nyelvfilozófia, Bp. 2002, 186.p.)
„A visszaélések a performatív kifejezésekkel”
és „A beszédaktusok sikerességének ellenőrzése”
című fejezetrészek után a könyv írója a racionális
vita általános, majd specifikus szabályait
(konfrontációs, argumentációs és dramaturgiai)
tárgyalja. Lábjegyzetben megjegyzi: „A racionális
vita szabályainak itteni tárgyalása nem adja
e szabályok valamiféle zárt elméletét, nem
törekszik sem teljességre, sem pedig az átfedések
elkerülésére. A felsorolás alapvető célja
és szempontja, hogy az Olvasót a racionális
vita jobb gyakorlati megértéséhez segítse,
és lehetővé tegyen bizonyos alkalmazásokat
– elsősorban a leggyakoribb hibák és veszélyek
elkerülését”. (43.p.) De akkor mi dönti el,
hogy mely szabályok azok, amelyek a „jobb
gyakorlati megértést” szolgálják? Az Olvasók
körében végeztek valamilyen felmérést? Netán
az egyetemi hallgatók körében? Vagy csupán
a szerző sejtéséről (ld. ehhez Hegel közismert
mondatát) van szó? Esetleg egy konvenció játszik
itt szerepet, melyet netán explicitté lehetne
tenni? Mindezt nem tudhatjuk. Ezért szabadon
elvehetünk belőle vagy hozzátehetünk, a felsorolás
mindezt lehetővé teszi – de ennek következtében
a dolognak nincs is jelentősége. (Lakatos
László például tíz szabályt sorol fel, mert
Ő úgy látja jónak ( http://lakatos.free.fr/page20/page2/page9/page9.html
) – lehet válogatni.) Nincs ugyan jelentősége,
de mégis megemlíteném, hogy az általános szabályok
– a szerző szerint – Grice „együttműködési
alapelvéből” eredeztethetőek. A második szabály
a könyv írója szerint: „Mondj igazat!”. Elgondolhatjuk,
hogy társunkkal ülünk az ablak előtt és kinézve
azt mondom, hogy „Szépen süt a Nap” és igazat
mondtam, mikor ezt a mondatot kiejtettem a
számon – erre ő azt mondja, hogy „nem esik
az eső”, ami szintén igaz. Betartottuk a szabályt,
de kérdés, hogy ebből miként lesz vita. De
továbbmenve a szerző később azt is írja, hogy
pl. a szimmetrikus vita esetében a vitatkozó
felek egyike állítja, hogy p, míg a másikuk,
hogy nem-p, ekkor ha p igaz, akkor nem-p nem
lehet az ( és fordítva), vagyis egyikük nem
mond igazat. Azaz megsérti az általános szabályt.
A vita ennek következtében egy olyan cselekvéssorként
értelmezhető, mellyel a szabály megszegőjét
arra kényszerítem, hogy tartsa magát az általános
szabályhoz. (Ehhez nem biztos, hogy szükséges
a racionális vita.) Ráadásul Margitay Tihamér
szerint ez a szabály a legfontosabb, a többit
bizonyos feltételek mellett megszeghetem,
de ezt soha. Ez azért kérdéses. Például ha
egy haldokló barátommal vitatkozom, mert Ő
állítja, hogy már csak órái vannak hátra (az
orvos diagnózisa alapján), azaz igazat mond,
akkor nem valószínű, hogy én erre azt mondom:
„Persze haver, örülj, még látsz engem”. Vagyis
szerintem vannak olyan szituációk, amikor
hazudnunk kell, hogy az együttműködés elve
érvényesülhessen. (Ezért nem ártott volna
egy rövid kitérő a hazugság problematikájára,
hiszen életünk nem lenne élhető a hazugságok
nélkül, miként csupa hazugság alapján sem.)
A szerző amikor ezt a szabályt értelmezi,
akkor már Ő is úgy fogalmaz, hogy „Ne mondj
olyasmit, amiről úgy hiszed, hamis vagy helytelen!”.
A hit, a hiedelem itt az újdonság, amiről
azonban a kifejtő szövegrészben nem tudjuk
meg, hogy az miként is működik és miként is
határozza meg mondandónkat. (A rejtett előfeltevés
nincs explikálva.) Grice négy szabályát a könyv
írója kiegészíti még eggyel: „Igyekezz megérteni
a másikat!”. Joggal kérdezheti az olvasó,
vajh miért ez az új szabály? Nos azért, hogy
az interpretáció kérdését elkerülje. Grice
ugyanis a négy szabály mellé beveszi az implikatúra
fogalmát, amely arra hivatott, hogy egy mondat
nyelvi jelentését megkülönböztetve attól,
amit közöl, ez utóbbit értelmezze. Ezt lenne
hivatott pótolni a megértésre való felhívás
– nem sok sikerrel, hiszen kifejtetlen marad.
A szabályok közt tallózva olvashatjuk újólag,
hogy „nem létezik tisztán racionális vita”
(56.p.). Az ideáltípus, amit a szerző megkonstruált,
a gyakorlatban nem létezik. Miért? Mert az
embereknek, akik vitatkoznak, érdekekkel rendelkeznek,
melyek elköteleződésekhez vezetnek, s ezek
az elköteleződések érzelmekkel fonódnak össze.
A deviancia, az irracionalitás forrása tehát
az, hogy emberek vitatkoznak (így merülhet
fel az olvasóban a jogos kívánság, hogy a
racionális vitát bízzák a számítógépekre,
akkor teljesülhetne az ideáltípusból adódó
elvárás). A könyv írója azonban azt javasolja,
hogy a devianciát okozó mozzanatokat ésszerűen
kontrolláljuk, s akkor az érveket az ész ítélőszéke
elé állíthatjuk (u.o.). Gyönyörűséges felvilágosodás
korabeli álláspont, már ha annak leegyszerűsített
változatát vesszük alapul. Csupán két apró
probléma van vele. Az egyik az, hogy azt a
hitet kelti az olvasóban: egyedül az ész a
megbízható, minden más csak az irracionalitás
ködébe visz. (Mai tudásunk szerint ez a hit
erősen kérdéses.) A másik az, hogy úgy tünteti
fel az észt, mint amihez képest például az
érdek külsőleges lenne s nem magában az észhasználatban
rejlene, ami szintén problematikus álláspontot
eredményez. Ez vezethet olyan, az érvelő vita
túldimenzionálását kifejező mondathoz, hogy
„Ahhoz ugyanis, hogy ki tudjuk mondani, hogy
az adott álláspont ésszerűtlen… érvelő vitát
kell folytatnunk” (57. p.) Mi van ha nem?
Akkor az ésszerűtlenség nem derülhet ki? Ha
én egy görögdinnyével focizok, akkor hamar
kiderül, hogy ésszerűtlenül járok el, éppen
úgy, mintha pucér fenékkel kaktuszbokorra
ülök. A gyakorlati tapasztalatszerzés is lehet
a forrása annak, hogy eldöntsem, mi is az,
ami esetleg ésszerűtlen. (S az érvelő vita
sem vezet szükségképpen az ésszerűtlenség
felismeréséhez.)
A fenti álláspont vezethet olyan elmaszatolt
mondatokhoz, mint például: „ Ha csak egy lehet
az igazság, ha az egyház, a párt vagy éppen
a főnök megnyilatkozása megkérdőjelezhetetlen,
akkor biztosan nem alakulhat ki racionális
vita. Ha a mienktől eltérő érdekek és törekvések,
amelyek a másik álláspontja mögött fellelhetők
vagy abba belemagyarázhatók eleve mind erkölcstelenek,
nemzetellenesek, országrontók stb., akkor
nincs helye az érvelésnek”. (57.p.) Induljunk
ki a kezdő mondat értelmezéséből. Nos többnyire
minden társadalomban vannak megkérdőjelezhetetlen
megnyilatkozások, ezeket dogmáknak szokás
nevezni. Bizonyos hitek alapállításai ide
tartoznak s a demokratikus rendszerek egyik
előnye, hogy bizonyos korlátok közt lehetővé
teszi, hogy egyének vagy csoportok hitelvek
alapján szerveződjenek, mely hitelvek életvitelük
alapját alkotják. Megkérdőjelezésük identitásukat
veszélyeztetné. Ezért ily esetekben nemcsak
hogy nem lehet érvelő vitát folytatni (bár
bizonyos teológiai viták nem szükségképpen
ésszerűtlenek), hanem nem is szabad. Ráadásul
a mondatbeli felsorolás igen heterogén, ami
közlés pejoratív szándékát kérdésessé teheti,
hiszen az egyház, a párt és a főnök igen különböző
társadalmi relációk, s nem azonosak a megnyilatkozásokhoz
kapcsolódó jogosítványaik. (Vajon a tudós
miért hiányzik a felsorolásból? Talán ő hit
és hatalommentes?) De ha tovább értelmezzük
a mondatot, akkor kiderül, hogy ha egy lehet
az igazság, akkor nem lehet racionális vita.
Akkor most mi a helyzet a racionális vita
végeredményével? A szerző szerint ugyanis
az érvelő vita az igazsághoz vezet. Ez az
igazság, miután egy, nem tehető újabb érvelő
vita tárgyává? Vagyis ha egyszer már igaznak
bizonyult az érvelő vitában valami, akkor
az vitathatatlan lesz? A második mondat pedig
olyasmit sugall, hogy minősítésekről nem lehet
érvelő vitát folytatni. Akkor viszont az egész
erkölcs és morálfilozófia lehetetlen? A nemzetellenesség
nem tehető érvelő vita tárgyává? Mindez ellene
mond a szerző által megfogalmazott ésszerűség
elgondolásnak. Természetesen nem hagyható
figyelmen kívül a mondatban szereplő „eleve”
kitétel, amit azzal oldhatnánk fel, hogy -
a könyvben ajánlott módszerrel – rákérdezhetünk
a minősítés értelmére, illetve megkívánjuk
az indoklást, s ezzel elvileg érvelő vitára
kényszeríthetjük az ellenfelet. Végezetül
a két mondat tartalmilag sem igazán kapcsolódik
össze, hiszen az első mondat a dogma révén
a hit és hatalom összefüggéseibe ágyazódik,
míg a második a minősítésekről szól s a kettő
szükségképpeni kapcsolata nem látható be.
Még egy megjegyzést tennék a szabályok felsorolásának
végén szereplő összegzéshez. Margitay Tihamér
itt azt állítja, hogy a szabályok leíróak
és normatívak egyszerre. Az általános szabályokat
Grice alapján alkotja meg a könyv írója, s
ezzel kapcsolatban már megírták, hogy a négy
maxima elsősorban interpretálási alapelv és
nem pedig normatív előírás vagy viselkedési
szabály. (ld.: A. Reboul – J. Moeschler:
i.m. 64.p.) Az nem derül ki, hogy szerzőnknél
ez miért vált át normává, mivel lehet ezt
a váltást indokolni. De természetesen ez sem
lényeges, hiszen a szabályok felsorolását
ígérték nekünk, nem többet, s ez meg is történt.
A könyv további része – az utolsó fejezetet
kivéve - az érvelések logikai szerkezetéről
szól, amelyet az „Érvelések szerkezete és
rekonstrukciója” és a „Logikai alapfogalmak”
című fejezetek vezetnek be. A két bevezető
fejezet bemutatja, hogy miként kapunk kijelentő
mondatokból logikai állításokat, miként állapíthatjuk
meg egy szöveg vizsgálatával, hogy annak mi
logikai szerkezete, s mit kell e rekonstrukciós
játéknál figyelembe venni. Ezt követően a
deduktív és induktív következtetésekről esik
szó, melyet e következtetések értékelési módjának
és eszközeinek felvázolása zár le.
A két fejezet szövegéből számos dolgot tudhatunk
meg. Példának okául a szerző állítja, hogy
az ő felfogásában az érvelés és a következtetés
szinonim fogalmak (65.p.). Ez azt jelenti,
hogy ahol a könyv írója érvelést említ, ott
mindig következtetést kell értenünk. Innen
világossá válik, hogy az érvelésnek miért
egy szűk értelmével találkoztunk. Innen érthető
az is, hogy miért lett a racionális vita az
érvelés alaptípusa, hiszen abban a következtetések
előállítása és a következtetés szerkezete
jelen van. Az is kiviláglik, hogy a következtetés
miért döntési szituáció is egyben, hiszen
a következtetés konklúzióját, ha következtetésünk
a minőségi feltételeknek megfelel, igaz és
helyes/jó álláspontként tudhatjuk magunkénak.
Ezzel egyúttal megalapozzuk a problémamegoldási
helyzetből való helyes kiutat. A szerzőnek
persze joga van így felfogni az érvelést,
de azt látnia kell, hogy eljárása nem csupán
számos megválaszolatlan kérdést hagy maga
után, hanem azt is, hogy figyelmen kívül hagyja
az érv (érvelés) intuitív jelentés-tényét.
A már idézett értelmező szótár szerint az
érv „Valaminek a bizonyítására, illetve cáfolására
felhozott körülmény, tény, megállapítás” (i.m.
335.p.) Amiként ez látható – a bizonyítás
kitétel erre utal – az érv szóból képzett
érvelés nem azonos jelentésű a következtetéssel,
mivel ez utóbbi csak része lehet az érvelésnek
s nem vele azonos.
Azt is megtudhatjuk, hogy a szerző „…naív,
de céljainknak megfelelő igazságfogalom” (92.p.)
alkalmazása mellett tesz hitet, amivel sikeresen
összemoshatja az igazság probléma különböző
szintjeit, ami zavaró lehet az olvasó számára.
(A későbbiekben, a formális logikáról szóló
részben a logikai igazság definícióját megkapjuk,
aminek alapján az olvasó sejtheti, hogy más
szintű megközelítések is lehetnek, de tudni
nem tudhatja meg a könyvből.)
Az is kiderül a szövegből, hogy a vita szabályai
és a következtetések logikai szerkezete jelentik
a minőségbiztosítás elemeit, amelynek érvényesítésével
a vitákban helyes álláspontok születnek (112.p.)
– általában. A könyv szerzőjének szándéka
ez esetben világos: a megbízhatóságot kívánja
megalapozni, természetesen csak általában.
Ezzel a könyv célcsoportja is behatárolható:
elsősorban azoknak szól, akik a tudásiparban
a „kuli munkát” fogják végezni, amihez elsősorban
nem kreativitásra van szükség, hanem megbízhatóságra
– általában. Ez nem szükségképpen hátránya
a könyvnek, csupán a jól látható korlátja.
Azt is írja a szerző, hogy „Érveléstechnikai
megközelítésben tehát nem az ideális vita
feltételeit kutatjuk, hanem a mindennapi viták
jellemző torzító mechanizmusaira összpontosítunk.” (112.p.) De ha torzító mechanizmusok vannak,
akkor a torzulás valamilyen ideális állapothoz
képest torzít. Azaz nincs az ideális vitának
feltételrendszere, de az ideális vita mégiscsak
létezik, hiszen ezt torzítják el a "mechanizmusok".
Nem ellenmondás ez? (Másik helyen azt olvashatni,
hogy „Az ember nem ideálisan racionális lény,
és a vitában sem viselkedik így.” (85.p.) Azért
nem – a szöveg szerint – mert pszichikus tényezők
befolyásolják. Csupán két kérdés: mióta azonos
a „racionális” a következtetés logikai szabályainak
betartójával, és ha a pszichikum működése
nélkülöz minden szabályszerűséget és nincs
benne semmi racionalitás, akkor miként lehetséges
a pszichológia, mint tudomány?)
A könyv legterjedelmesebb része a formális
logikáról (kijelentés logika és predikátum
logika) szól. Ez nem csupán a szerző elköteleződését
jelzi, hanem azt is, hogy mely területen érzi
magát biztonságban. Magam nem lévén a logika
tudományának művelője, ezért érdemi megjegyzéseket
e témában nem teszek – meghagyom a szakembereknek
ezt a feladatot a tudományos munkamegosztás
jegyében, amit Bánki Dezső részben már elvégzett
(ld.: BUKSZ 2004 ősz, 272-276 p.), s akinek
a könyv stílusára vonatkozó kritikai észrevételeivel
mélységesen egyetértek -, csupán néhány mellékes
észrevételt fogalmaznék meg. Az egyik az,
hogy szerencsés lett volna, ha a szerző a
bevezetésben röviden felvázolta volna, hogy
a formális logika manapság milyen eredményeket
képes felmutatni. Ezzel a hallgatók látókörét
is bővíthette volna s ugyanakkor egyértelmű
indoklást fogalmazhatott volna meg arról,
hogy a formális logikának miért csupán ezt
a szegmentumát tárgyalja. Ide kapcsolódik a
másik megjegyzés, hogy ez a leszűkítés azért
fogadható el, mert a hallgatók – akiknek a
könyv szól – a köznapi társalgásaik során
ezzel a tudással élni tudnak úgy is, hogy
a memorizált ismereteket minden különösebb
segédeszköz nélkül alkalmazzák. A harmadik,
hogy ugyanezen hallgatók szerint „túlbeszélt”
ez a szövegrész, ami nem könnyíti meg a tanulást,
sőt néha határozottan a kedvét szegi az olvasónak.
A negyedik a feladatokat illeti – ez Zentai
István munkája -, ami arról szól, hogy a hallgatók
nagyon élvezték ezeket, s külön versengés
folyt, hogy ki tudja helyesen megoldani azokat
a feladatokat, amelyeknek a megoldása a könyv
végén nincs megadva. S az utolsó, hogy talán
erőteljesebben kellett volna kifejezésre juttatni,
hogy melyek is a formális logika határai,
ahogy Ruzsa Imre fogalmazott a kétértékű logikát
illetően – miszerint: „Mint minden tudományos
elmélet, a kétértékű logika is csupán egyszerűsített
modellje a valóság bizonyos összefüggéseinek”
(Ruzsa Imre: Klasszikus, modális és intenzionális
logika, Bp. 1984. Ak.K. 17.p.) - , ez áll az
egész formális logika szövegben szereplő részére
is.
A következő rész az informális logika „szerszámosládájának”
(a szerző kifejezése Wittgenstein után szabadon)
bemutatása. Az első, amit bemutat, az a nyelv.
Ez a fejezet a tankönyv talán legkérdésesebb
része. A szöveg alapján az olvasó abba a tévhitbe
kerülhet, hogy a nyelv az egy semleges eszköz
és nem tudhatja meg, hogy a nyelv az aktívan
részt vesz annak a valóságnak megkonstruálásában,
amelyről úgy tudjuk: az a „valóság”. Ennek
következtében nemcsak illúziót kelt, hanem
számos, a fentiekből adódó problémát, mely
az érveléshez kötődik, figyelmen kívül hagy.
Nem tűnik szerencsésnek az sem, hogy a mondatok
tartalmát kognitívra és emotívra osztja fel,
pontosabban: egy mondat e kettőt egyszerre
fejezi ki, de fogalmilag megkülönböztethetők.
Ezzel kapcsolatban több kifogás is tehető.
Az egyik az, hogy a szerző a kognitívat azonosítja
a logikaival, ami egy kérdéses leszűkítés.
Ennek következtében minden, ami nem logikai,
az bekerül az emotívba (pl. erkölcsi értékítéletek,
esztétikai ítéletek, stb.). Az emotívnak ilyen
kitágítása viszont értelmetlenné teszi a kifejezést
magát. A szerző ezt úgy próbálja ellensúlyozni
és megalapozni – eltekintve a „filozófiai ballaszttól” (359.p. – ami jelzésértékű kifejezés,
mutatja a szerző filozófiához való viszonyát)
-, hogy a különbségtételt a „pragmatikus gyökerükhöz” kapcsolja. Ha ezt komolyan gondolta volna
a szerző, akkor tisztázta volna a megnyilatkozások
intencionális összefüggéseit - – hiedelmeket
és a vágyakat. Ráadásul talán világosabb lett
volna, hogy a megnyilatkozások cselekvések,
s mint minden cselekvés egyúttal viszonyulás
és mint viszonyulás egyúttal értékelő mozzanatot
is tartalmaz. Az értékelés viszont nem azonos
az érzelmivel. (Nem véletlenül marad homályban
az, hogy a mondatok kognitív tartalma és emotív
viszonyuló jellege miként függ össze a vitázók
világról kialakított elképzelésével.) Ha ezt
figyelembe vette volna a szerző, akkor nem
ír le olyan mondatot, miszerint izlésbeli
és mélylélektani okok nem igen lehetnek racionális
vita tárgyai. (Természetesen akkor nem, ha
a racionalitás azonos a logikaival.) Ami az
elsőt illeti – ízlésről ésszerű vitát folytatni
–, talán Kant olvasása némi kételyt ébreszthetett
volna a szerzőben, míg az utóbbit illetően
a pszichoanalitikus irodalom ismerete talán
meggyőzné. A fenti tisztázatlanságok vezetnek
azután oda, hogy a szerző megoszthatja velünk
azt a tévhitet, hogy léteznek semleges mondatok.
(Miután ez elköteleződés kérdése is, inkább
a közönyös szót használnám.) De hogy ez miként
lehetséges, ha a mondatok minden esetben egyszerre
kognitívak és emotívak, az nem derül ki a
könyv szövegéből.
A szerző negatívumként említi a természetes
nyelv homályosságát. Csakhogy e homályosság
nélkül (mondjunk bizonyos határozatlanságot)
a természetes nyelv képtelen lenne változni,
azaz képtelen lenne változó valóságunkban
kellő orientációt biztosítani. Ezen túlmenően
a hétköznapi társalgásaink során általában
nem világos fogalmakat használunk, hanem sztereotípiákat,
amelyek többnyire kielégítő módon szolgálhatnak
bennünket. A „világos” fogalmak előállítása
a nyelvi munkamegosztás (a szerző erről sem
tesz említést) révén történik, s annak birtokába
kerülni csak egy adott szakterület „tudományának”
elsajátítása révén lehet.
Az sem tekinthető véletlennek, hogy a szerző
csak egy negatív értelmű összefüggésben tesz
említést a metaforákról, holott a természetes
nyelv egy igen kiterjedt és fontos területéről
lenne szó. Érveléseinkben – még a tudományosban
is – elég gyakran előfordul, hogy élünk ezzel
a lehetőséggel. Egyfelől azért, mert ezen
az úton lehet új nyelvi jelentésmezőket konstruálni
(ld. Paul Ricoeur írásait, pl.: Az élő metafora,
Bp. 2006, Osiris K. 400 p.)), másfelől azért,
mert a fogalmi metaforák segítenek bennünket
elvont dolgok megértésében is (ld. Kövecses
Zoltán: Metafora, Bp. 2005 Typotex, 280 p.).
A fentebb említett zavarok kihatnak a szerző
definícióról szóló mondandójára is. Itt külön
tesz említést a „befolyásoló definícióról” (384.p.), azt a látszatot keltve, mintha a
definíció már önmagában nem lenne befolyásoló.
Szerintem ugyanis a definiálás maga megadja,
hogy miként kell használnom az adott kifejezést,
s ha másként használom, akkor ki vagyok zárva
a diskurzusból. A definíció befolyásol, tehát
pártatlanságot róla elképzelni elég nehéz
lenne. (Arról nem is szólva, hogy nem mindegy,
hogy a definíció adója milyen társadalmi pozíciót
tölt be, gondoljunk csak az egyszeri professzorra,
aki kijelentette egy vita után, kiválasztván
az egyik álláspontot: „Uraim, a vese az idei
félévben így működik”. ld.:Mérő László: Új
észjárások, Bp. 2001, Tericum 199.p.)
A fentiek alapján talán belátható, hogy a
szerző számára a kognitív – emotív megkülönböztetés
arra szolgál, hogy mindazt, amit az emotív
kategóriájába sorol, a logikai következtetés
zavaró elemeként tudja bemutatni. Ennek szükségképpeniségét
sem tudom igazán belátni, hiszen a pszichológiai
szakirodalom alapján tudhatjuk, hogy például
a szenvedély pozitív szerepet is játszhat
egy vitában, mivel olyan pszichikus energiákat
mozgósíthat az érvelőben, amelynek hatására
olyan érvek is eszébe juthatnak, amelyek különben
nem.
Azt már a „szükségtelen precizitás” kategóriájába
sorolhatnánk, ha megemlítenénk, hogy a szerző
a nyelvről beszél, holott nyelvekről kellene
szólnia, de kétségtelen, hogy ezáltal elkerülhető
lett számára, hogy a fordítás és a kulturális
különbségekből adódó problémákra kitérjen.
Az informális logika című rész foglalkozik
még az adatokkal, az induktív általánosítással,
a statisztikákkal, az oksággal és az analógiákkal.
Mindezekből megtudhatjuk, hogy az adott összefüggésben
miként tudunk érvelni, s milyen érvelési hibák
fordulhatnak elő. Végül, mintegy függelékként,
a vitákban előforduló kérdések és válaszok
értékelését adja a szerző. ( Az igazi Függelék
a feladatok némelyikének megoldásait tartalmazza,
amit kiegészít még egy jól használható Tárgymutató
és egy szolid Bibliográfia.)
A fentiek alapján megkísérlem összefoglalni
a szerző gondolkodásmódját, amely a könyv
szövegét meghatározza. A legjellemzőbb mozzanat
az állandó leszűkítési eljárás. Láthattuk,
hogy miként szűkült az érvelés a vitákra,
a viták a racionális vitára, ez utóbbi pedig
a logikai következtetésre. Ennek következtében
a pragmatika is szűken lett értelmezve: beszédaktus
elmélet és kiegészítő szabályok együtteseként.
Az köztudott, hogy a beszédaktus elmélet a
nyelvészet határvidékén alakult ki s a szerző
által bemutatott elemei még nem tudták biztosítani
a pragmatika autonómiáját – ezért lett volna
szerencsésebb egy olyan pragmatikai felfogásból
kiindulni, amely magában foglalja a nyelvészeti
és logikai problematikát. Mivel ezt nem tette,
a nyelvészeti rész vagy hiányzik, vagy durván
leegyszerűsített formában szerepel. Arról
nem is szólva, hogy így a jelentés és megértés
folyamata elemzés nélkül maradt. Mindenesetre
az érvelésnek a logikai következtetésre való
szűkítése – melynek elfogadhatatlanságára
már utaltam – magyarázhatja, hogy miért szerepel
a formális logikával foglalkozó rész túldimenzionált
formában a könyv egészén belül. Mindez azonban
oda vezet, hogy a könyv szövegében a szerző
a (logikai) igazat a helyes és a jó szinonimájaként
használja. Szerintem ez kérdéses, lévén hogy
az igazság egy állítás (vagy következtetés)
esetében használatos, míg a helyes a normákkal
kapcsolatos és a jó pedig egy értékrenden
belül az értékeset hivatott jelölni. Ha e
hármat felváltva használják, akkor azt feltételezik,
hogy ami logikailag igaz, az egyúttal helyes
is, és ami helyes az egyúttal jó is. Természetesen
ez feltételezhető, hiszen a klasszikus görög
filozófiában is megtették, de mára már ez
feltételezés erősen vesztett hiteléből. A
leszűkítések kérdésesek lehetnek, de kétségtelen
hogy bizonyos koherenciát biztosítanak a szövegnek,
ami növeli a tanulhatóságát, csak az a kérdés,
hogy az így elvesztett ismereteket ez kellően
ellensúlyozza-e?
A másik szűkítés és leegyszerűsítés az, hogy
a szerző feltételezi: a logikai azonos a kognitív
– racionálissal, s ez egyúttal a racionális
döntés alapja. Ha jól tudom, akkor manapság
a kognitív mindazt jelenti, ami az elménkben
zajlik s az nem azonos a logikaival. Ráadásul
ez elmondható a racionálist illetően is, lévén
számos racionalitás létezik, melynek csak
egyik esete a logikai. Margitay Tihamér azt
is állítja, hogy a logikai igazság ismeretében
– általában – racionális (helyes, jó) döntést
hozunk és – általában – racionálisan (helyesen,
jól) cselekszünk. Az általában kitétel úgy
értendő, hogy az esetek többségében. Most
ha el is tekintünk azoktól az elméleti problémáktól,
amelyek megoldására itt szükség lenne – például
hogy a ténykijelentésekből miként lehet levezetni
normákat vagy döntéseket (ld. Popper), vagy
hogy a racionális választás elmélet milyen
logikai korlátokkal rendelkezik (ld. J. Goudsblom:
Időrezsimek, Bp. 2005. 190-201.p.) - , számos
gyakorlati kétely is felmerül, mely választ
igényelne. Szociológiai felmérések mutatják,
hogy az emberek döntő többsége nem logikai
alapon dönt, hanem egész személyiségével,
mondhatnánk habitusával (azaz a döntésben
szerepet játszanak az intuitív és érzelmi
mozzanatok éppen úgy miként az egyén saját
sorstapasztalatai, stb.). Az is bizonyítottnak
tűnik, hogy a döntések nem az optimálisra
(racionálisra) irányulnak, hanem a kielégítőre
(ld. H. A. Simon: Korlátozott racionalitás,
Bp. 1982. 313 p.). S végül a döntés tartalmaz
egy akarati aktust is, amelyet nem lehet figyelmen
kívül hagyni. Ezért szerencsésebb lett volna
az általában kitétel helyett egy árnyaltabb
megfogalmazást alkalmazni, hogy a kérdés rövidre
zárása ne legyen félrevezető.
Van a könyvnek egy másodlagos pedagógiai sugallata
is (az elsődleges az világos: csak a logikus
elme az „igazi”). Ugyanis, ha az olvasó elhiszi,
hogy a könyv ismeretanyagát elsajátítva, az
érvelés mestere lett, akkor főnökként, látva
hogy a többiek nem rendelkeznek ezzel a tudással,
az igazság egyedüli birtokosaként hajlamos
lesz arra, hogy mini diktátorként viselkedjen;
míg ha beosztott és főnőkét az érvelés mesterének
tudja, hajlamos lesz a túlzott lojalitásra.
Kérdés, hogy ilyen emberekre van-e szüksége
egy működőképes demokráciának? Tisztában vagyok
vele, hogy az egyetemi oktatás „rituáléja”
(Békés Vera) nem kedvez az olyan eljárásnak,
melynek keretében a hallgatókat úgy juttatnák
a kellő ismeretek birtokába, hogy rivális
koncepciók dialógusát sajátíttatnák el velük,
de ez tűnik számomra olyan járható útnak,
amelyen járva kellő tudással rendelkező dialógusképes
demokratákat lehetne nevelni.
Megjegyzendő – bár ez már a nyomda dicsérete
-, hogy a könyv terjedelméhez képest elenyésző
mennyiségű az értelemzavaró sajtóhiba; csak
kettőt említenék: a 23-as lábjegyzet a szövegben
kétszer szerepel, másodszor a 24. helyett,
míg a 424. oldalon az elemzett reklámszórólap
helyén csupán üres laprészt találhatunk.
A könyv immanens kritikája után egy rivális
elképzelést kellene kibontanom, azaz egy másik
könyvet megírni. Természetesen ez itt nem
lehetséges, csupán annyit tehetek, hogy felvázolom
egy ilyen könyv csomópontjait. (Itt azzal
az előnnyel is élhetek, amely abból adódik,
hogy a Kodolányi János Főiskola kommunikáció
szakos hallgatói mire ehhez a tantárgyhoz
eljutnak, addigra már tanultak kommunikációelméletet,
általános nyelvészetet és retorikát.) Abból
indulnék ki, hogy bemutassam az érv – érvelés
intuitív jelentéstényét és felvázoljam az
érvelés lehetséges eszközeit. Ezt követően
a kommunikatív cselekvéselmélet és egy pragmatikai
modell segítségével a tudás-hatalom és tudás-érdek
összefüggéseit tisztáznám, valamint azt, hogy
mit is jelent a „valóság” és meddig terjed
a racionalitás jelentéstartománya. (Ez lenne
a „filozófiai ballaszt”.) Ezután térnék rá
a nyelvi megnyilatkozások pragmatikájára és
a nyelvek problematikájára (jelentés, megértés
- fordítás), amit a formális és informális
logika követne. Erre következne a retorika
és az érvelés kapcsolatának bemutatása. S
végül rövid kitekintést adnék a meggyőzés
kérdéséről, valamint a társadalmi és egyéni
döntésnek és problémamegoldásnak az érveléssel
való kapcsolatáról. Ez az elképzelés sem problémamentes,
de talán jobban szolgálja azt a célt, hogy
a hallgatók tudják, hogy mit is tesznek, amikor
érvelnek.
Mindezek alapján, ha az elemzett könyv olvasói
azt hinnék, hogy ők az érvelés mesterei, miután
elsajátították a szövegben rejlő ismereteket,
sajátos helyzetbe kerülnének. Talán olyanba,
mintha én, megtanulván a cipők sarkalásának
műveletét, odaálltam volna apám elé, s kijelentettem
volna, hogy mától cipészmester volnék. Apám,
ha jó kedve lett volna – és ismerte volna
a görög mitológiát – homéri kacajra fakadt
volna. Ha rossz kedvében találta volna e kijelentés,
akkor csak szomorúan nézett volna rám, és
– mélyen hallgatott volna. Így, ha az érvelés
mesterei nem is lehetünk a könyvet megtanulván,
de sok hasznos ismeretre tehetünk szert. Kétségtelen,
hogy szerencsésebb lett volna, ha a könyv
címe a „Bevezetés a logikai következtetések
világába” lett volna, mert ezzel a tartalom
jobban fedésben lenne.
Kapcsolódó recenziók
- Széljegyzetek egy tankönyvhöz (B.Bernát István, Szabadpart, 2006)
- Az érvelés mestersége (Bánki Dezső, BUKSZ, 2004. ősz)
- Az érvelés mestersége (Dr. Osman Péter, Magyar Innovációs Szövetség, 23. Hírlevél, 2005. január 3. Szakirodalom, figyelő)
- Az érvelés mestersége (Dr. Osman Péter, Képes Extra, )