0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Kiadás: 2. javított kiadás
Megjelenés: 2007
Oldalszám: 630 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-9664-37-1
Témakör: Kommunikáció

Eredeti ár: 5800 Ft
Webshop ár: 4350 Ft

KOSÁRBA
Az érvelés mestersége

Széljegyzetek egy tankönyvhöz

Szabadpart
2006

A könyv címét elolvasván önkéntelenül is apám emléke ötlött az eszembe. Amikor jó kedvében volt, szívesen mondotta magáról, hogy ő egy „cipőépítő mester”. Ha rossz hangulatban volt egyszerűen csak suszternek becézte magát. Mindez nem változtatott azon, hogy aki betért hozzá a műhelyébe, mindenki Mester Úrnak szólította. Mondhatnánk, hogy e megszólítás társadalmi konvenció, hiszen ha kézműves emberrel kerülünk kapcsolatba, akkor többnyire mi is ezt a titulust használjuk. Apám esetében azonban ez a konvencionális szöveg valós tartalmat fejezett ki, ugyanis ha bárki „cipő ügyben” problémájával hozzá fordult, mindig talált megoldást az ügyfél teljes megelégedésére. Így aztán valóban elmondható róla, hogy szakmájának mestere volt, ismerte annak minden csínját - bínját. A könyv címe tehát azt ígéri, hogy ha megtanulják a hallgatók mindazt mi benne található, akkor az érvelés mesterei lesznek.

Mielőtt ezt ellenőriznénk, szeretnék egy elmaszatolt mondatot pontossá tenni. A könyv szerzője az ajánlás helyén azt írja: „Fehér Mártának, aki egyszer futólag azt mondta, talán érdemes lenne ezzel a témával foglalkoznod…”. Nos, úgy gondolom, hogy az adott esetben a tudományos illem – ha van ilyen – megkívánta volna, hogy az „Előszó”-ban a szerző megemlítse: az Érveléstechnika című tárgyat Dr. Fehér Márta professzorasszony kezdeményezésére vezették be a BME-en, aki USA-beli tapasztalatait felhasználva még a rendszerváltás előtt el tudta ezt érni. Bár kétségtelen, hogy Margitay Tihamér fordította az első tankönyvként használt szöveget, a tárgy bevezetésének érdeme Dr. Fehér Mártát illeti.

A könyv szerzője előre jelzi, hogy műve nem kézikönyv, hanem tankönyv. Ennek megfelelően, lévén magam is gyakorló oktató, elsősorban a szöveg tanulhatóságára koncentrálnék (felhasználva a Kodolányi János Főiskola hallgatóinak véleményeit is), ami természetesen nem jelenti azt, hogy néhány tartalmi problémát ne érintenék.
Margitay Tihamér műve három nagy egységből épül fel: az első rész a „Pragmatikai és logikai alapok”, a második rész a „Formális logika”, míg a harmadik az „Informális logika” címet viseli.

A „Bevezetés”-ben a szerző mégis két nagy egységre tagoltan mutatja be a könyvének tartalmát: egyik rész a formális logikai eszközökkel foglalkozik, másik rész az informális eszközökkel, mely utóbbiban – mint az később kiderül – informális logikai eszközök és pragmatikai szabályok kerülnek egy csoportba. Ez utóbbi kettősséget jó lett volna már itt jelezni, hogy a hallgatók könnyebben eligazodjanak.

Ugyancsak a „Bevezetés”-ben szerepel az érvelés tárgyalásához szükséges elméleti keret felvázolása. A felvázolás helyett azonban inkább kinyilvánításról beszélhetünk, ugyanis miután négy, általa ismert argumentáció-elméletről tájékoztatja az olvasót, közli: „Én a következőkben az érveléseket pragmatikai és logikai megközelítésben fogom tárgyalni” (19.p.) Ezt követően röviden elmeséli, hogy ez a hozzáállás miért hasznos, de hogy elméletileg miért megalapozottabb, mint akár az általa említett argumentáció-elméletek bármelyike, az a szerző titka marad. Kétségtelen, hogy minden szöveg szerzőjének szabadságában áll meghatározni, hogy egy témát miként közelít meg, de akkor ne ígérjen a címben elméleti keretet, ha annak megalapozása nem elméleti. Igaz, a szerző azt írja, hogy „Jelenleg nincs az érveléseknek (tevékenység és eredmény) egy általánosan elfogadott egységes és átfogó elmélete” (17.p.). Mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne egy elméleti modellt találni, amely segítené a hallgatót az elolvasandó szövegben rejlő tudás rendezésében. Például D. Sperber és D. Wilson kommunikációs modellje – mely ugyan a kognitív tudományok eredményeiből építkezik, de közel áll a szerző szándékban kinyilvánított felfogásához – egy olyan pragmatikát alapoz meg, amely mind a fogalmi (logikai) mind a nyelvi problémák tárgyalásához elméleti támpontokat kínál. (Magyar nyelven jó leírást ad Anne Reboul – Jacques Moeschler A Társalgás cselei című könyvében, Bp. 2000, Osiris – részletes bibliográfiával.)

A könyv második fejezete („A vita”) egyértelműsíti, hogy az érveléstechnika „a felek nyelvi megnyilatkozásait vizsgálja” (23.p.), ahol a felek a vitázók, lévén „a vita az alapvető érvelési helyzet…” (u.o.). A hallgatók itt joggal kérdezhetik a szerzőtől, hogy ha csak a nyelvi megnyilatkozásokat vizsgáljuk a vita, mint kommunikatív dialógus alesetében, akkor a face to face zajló vitáknál mit is kezdjünk a felek testjelzéseivel és testjeleivel, melyek a személyközi kommunikáció több mint felét teszik ki? De joggal vethetik fel azt is, hogy az érveléstechnika miért zárja ki a tárgyakat, képeket és mozgóképeket az eszköztárából? Egy bírósági tárgyaláson egy tárgy (vagy akár egy szituáció rekonstrukciója) nem lehet érv a bűnösség mellett vagy ellen? Vagy ha Józsi azt állítja, hogy tegnap este 10 órakor otthon volt, akkor ha én felmutatok egy digitális fényképet, vagy egy videofelvételt, amelyen a dátum is rajta van (tegnap este 10 óra) és jól látható módon Józsi egy bárban smacizik, nem cáfoltam meg az állítását? A szerző, aki ugyan elismeri, hogy a vita komplex pszichológia és társadalmi jelenség s ez utóbbi tulajdonságát külön kell választani az érveléstechnikailag tárgyalandó témától, nem érinti a fenti kérdéseket (sem), jótékony homályt hagyva maga mögött ez ügyben.

A vitákat Margitay Tihamér négy típusba sorolja, úgymint: a veszekedés, a törvényszéki tárgyalás, a racionális (érvelő) – melynek alesete a tudományos (tényfeltáró) – vita és a tárgyalás. (Szerzőnk itt eltér az általa többször hivatkozott Waltontól, aki az érvelő dialógusok hat fatájáról tesz említést.) A „kiinduló konfliktus” – „módszerek/eszközök” – „cél” hármas szempontja alapján történik a típusok elkülönítése. A kritériumokat olvasva, joggal kérdezhető, hogy miért csak négy vitatípus van? A kritériumokat figyelembe véve beszélhetnénk cselekvésre ösztönző vitáról, ahol a konfliktus a cselekvés megtétele vagy nem tétele körül forog, használom az érveket, hogy elérjem a célomat: az illető vitapartner tegyen meg valamit (vagy ne tegyen meg valamit). De beszélhetnénk „játékos vitáról”, ahol a konfliktus alapja egy rivalizálás (melyikünk tud jobban vitatkozni?), eszközként érveket használok s a cél az, hogy bebizonyítsam (vagy meggyőzzem a másikat), hogy én vagyok (vagy ő) a jobb ezen a téren (és ez nem veszekedés). Különben is a szerzőt nem igen érdekli a négy típus, mert külön kiemeli a racionális (érvelő) vita szerepét, amelyről azt állítja, hogy annak célja az igazság kiderítése. Ez utóbbi megfogalmazást a felvilágosodás leegyszerűsített felfogásának avítt bája lengi körül, már csak azért is, mert a szerző nem tájékoztatja olvasóját, hogy milyen értelemben is használtatik jelen esetben az igazság fogalma, mégis azt sugallja, hogy az igazság az egy és oszthatatlan s e vita révén annak birtokába juthatunk. (Amit pedig a tudományos vita kritériumáról ír, annak alapján paradigmaváltó tudományos vitát folytatni nem lehetne.) Mindez kiegészül azzal a későbbiekben, hogy ez a vitatípus lesz az „alapvető érvelési helyzet” (29.p.).

A fenti két bekezdés alapján talán a recenzió olvasója is könnyen belátja, hogy egy folyamatos leszűkítési folyamat történik a szövegben. Először a vita az alapvető érvelési helyzet, majd ezt redukálja a szerző a felek nyelvi megnyilatkozásaira (illetve annak vizsgálatára), hogy azután végül eljusson a racionális (érvelő) vitához, mint alapvető érvelési helyzethez. Az olvasóban joggal merül fel a kérdés, vajh miért van szükség e redukcióra, miért kell az érvelő vitát az „igazi” vitának tekinteni? A szerző erről nem tájékoztat bennünket, csupán a későbbi szövegekből derül ki, hogy miért is kellett megkonstruálnia ezt a „tiszta esetet”. Mindenesetre két hallgatólagos előfeltevés rejtőzik e felfogás mögött. Az egyik: ebben a vitában lényegtelen, hogy a vitapartnerek emberek-e vagy sem, sőt bizonyos értelemben zavaró, ha azok. Ezzel két probléma is eliminálható a szerző részéről: az egyik az érvelésben benne rejlő érdek (v.ö. Habermas: Megismerés és érdek, Pécs, 2005, Jelenkor, 294 p.), a másik az érvelés tudás-hatalom relációjának (v.ö. Foucault művei, felsorolásuktól eltekintek) kérdése. A másik lehetséges előfeltevés az, hogy ha netán emberek vitatkoznak, akkor azok csak úgy érvényesülhetnek e vitában, ha „tisztán” racionálisak lesznek. Ez az előfeltevés azonban számos elméleti csapdát rejt magában, amelyeket a szerző a hallgatólagos előfeltevése révén meghallhatatlanná varázsol.

A fejezet következő részéből kiderül az is, hogy a vita konfliktusmegoldási eljárás, amelyen belül az érvelő vita problémamegoldási eljárás, s mint ilyen a döntésekben meghatározó lehet illetve, hogy maga is döntési szituáció. Ennél a szövegrésznél világlik ki talán leginkább, hogy a vitából történő kiindulás miért nem volt szerencsés. A vitat igénk (s annak származékai, mint pl. a vita) a „vív rövidebb ví alakjának származéka a –tat műveltető képzővel, eredetileg vítat formában és „egymás ellen feltüzel” jelentéssel. A fegyveres összecsapásról később az érvek viadalára vonódott át a szó értelme, az igéből elvont vita is egy ideig párharcra, viaskodásra értődött.” (Tótfalusi István: Magyar szótörténeti szótár, Bp. é.n. 556 p.) A vita szónak tehát van egy kulturális konnotációja, amely – felölelve a sportot is – a harccal, a küzdelemmel és a rivalizációval kapcsolódik össze. ( A vitának van győztese, stb.) A Margitay Tihamér által kiemelt és idealizált érvelő vita azonban inkább a latin révén bekerült tanácskozás, megbeszélés konnotációt idézi fel, azaz eltér a fentebb említettektől. (Itt nincs győztes.) A kétféle konnotáció keveredése segít ugyan a szerzőnek, hogy az érvelő vita kiemelt szerepét hallgatólagosan megalapozza, mintegy érzékeltetve annak harcmentességét, a helyes álláspont keresésének „humanizáltabb” jellegét. Úgy gondolom, hogy ez a sajátos játék elkerülhető lett volna, ha a könyv írója a dialógusból indult volna ki és annak típusait analizálva jutott volna el az érvelő dialógushoz, mint a dialógusok egyenrangú világának egyik eleméhez.

A szerző is érezhette megközelítésének problematikusságát, mert a következő fejezet a „Vita mint dialógus” címet viseli. A címet követő szöveg részben kísérlet arra, hogy a pragmatikába ágyazódjon az érvelő vita, részben pedig hogy bemutassa azokat az általános és speciális szabályokat, melyek az érvelő vitákban betartandók. Az első rész kiinduló pontja a beszédaktus elmélet, s megtudhatjuk, hogy mik azok a performatívumok és hogy a lokúciós aktus egyben illokúciós is. Ezt követően a szerző három csoportba sorolja az illokúciós aktus sikerfeltételeit: 1) Sikeres lokúciós aktus, 2) Tartalmi feltételek, 3) A beszédhelyzetben részt vevők szándékaiból, érdekeiből, szociális helyzetéből, az aktus társadalmi gyakorlatából adódó feltételek (35-36.p.). Ez egy „sikeres” csoportosításnak mondható, mert ezúton sikerült a könyv írójának megkerülnie a „jelentés” problematikát, s nem csak az sikkad el, hogy mit is kellene értenünk a „jelentés” fogalma alatt, hanem az is, hogy mi a kapcsolat a „beszéd-jelentés” és a „megnyilatkozás-jelentés” között. Ha nem foglalkozunk a jelentéssel, akkor természetesen a megértés kérdése sem kerülhet elő. Arról már nem is beszélve, hogy az illokúciós aktus intencionált mivolta is elsikkad a fentebbi szövegben. ( Ha már Searle-re hivatkozik a szerző, akkor ezen a ponton érdemes lett volna követni az ő felosztását s kiegészíteni az illokuciós aktusok általa adott tipizálásával.)

Az érvelési beszédaktusok bemutatása után jut el a könyv írója annak megállapításához, hogy a nyelvhasználat konvenciókra épül. A konvenció definícióját is megadja:

Egy cselekvés SZ szabályszerűségét egy közösségen belül konvenciónak nevezzük, ha az alábbi feltételek teljesülnek.

1. Minden ember igazodik SZ-hez.
2. Minden egyes ember úgy gondolja, hogy (ő maga) igazodik SZ-hez.
3. Minden egyes ember úgy gondolja, hogy a többiek igazodnak SZ-hez.
4. Minden egyes ember azt gondolja, hogy a többiek azt gondolják róla, hogy igazodik SZ-hez.”

 (Levis (1983) „Languages and Language” in: Philosophical Papers Vol. 1., Oxford: Oxford U.P. alapján) (38.p.)

Úgy gondolom, hogy ezt a definíciót pontosítani, illetve szigorán enyhíteni kellene, hogy teljesíthető legyen. Kezdjük a szabályszerűséggel. A magyar nyelvben a „szabály” szó két jelentéssel rendelkezik: 1. „Magatartást, cselekvést, ill. ennek módját, rendjét megszabó irányelv, rendelkezés”, 2.” Vminek a rendjében, menetében stb. érvényesülő (tapasztalati úton felismert) törvényszerűség” (Magyar Értelmező Kéziszótár (szerk.: Juhász József és mások), Bp.1978 MTA (3.kiadás) 1235-36.p.). Vegyük például az ember két lábon járásának földi cselekvését. Ennek szabálya, hogy az egyensúlyunkat tartsuk meg. Ha ezt összevetjük a megadott kritériumokkal, akkor láthatjuk, hogy ez egy konvenció lenne. Holott nem az, hiszen ha hasra esünk – esetleg olykor pofára- (amely néha humor forrása lehet), akkor nem egy konvenciót sértünk meg, hanem az egyensúlyunk elvesztésével egy fizikai „törvény” következményeit szenvedjük el (és meg). Az ilyen esetek kiküszöbölésére kellene úgy fogalmazni, hogy a közösség „embereinek hallgatólagos megegyezésén alapuló és az emberi magatartásra vonatkozó szabályok” szerepeljen az adott kontextusban. Az 1. feltétel pedig túl szigorúnak tűnik. A „minden egyes” kitétel – mint ahogy azt a szerző későbbi szövegrészben elismeri – nem teljesül, mert vannak kivételek, olyanok, akik megszegik a konvenciók valamelyikét. Bár kevésbé lenne a pontos, ha azt mondanánk, hogy a „közösség tagjainak többsége”, de ez legalább teljesíthető. Az „igazodik” ige ugyanis nem ad elégséges támpontot. A szerző a kivételeknél úgy gondolja, hogy akik megszegik a konvenciót, azok is igazodnak hozzá. Ha jóindulatúak vagyunk, akkor a tudatos szabályszegést illetően még elfogadhatjuk ezt az értelmezést. De mi van azokkal a közösségi tagokkal, akik egy cselekvési szituációban tesznek valamit s ez vagy konvencionális lesz, vagy konvenciót sértő, de ők erről előre nem tudtak? Akkor itt hogyan értelmezhető az „igazodik” (egyáltalán az 1. feltétel)?

E szövegrészt követően a beszédaktusokkal kapcsolatos általános konvencióról illetve az implicit állításokról olvashatunk. A szerző definiálja a beszédaktus pragmatikai előfeltevését, majd az állítások logikai (szemantikai) előfeltevését. Az olvasó azonban arról nem kap tájékoztatást, hogy miként is jutunk a pragmatikaitól a logikaihoz, arról nem is szólva, hogy az utóbbi (a szemantikai előfeltevésről szóló) definíciója az állítás pragmatikai előfeltevése, miként azt egy másik tankönyvben látható.(ld. Farkas Katalin – Kelemen János: Nyelvfilozófia, Bp. 2002, 186.p.)

„A visszaélések a performatív kifejezésekkel” és „A beszédaktusok sikerességének ellenőrzése” című fejezetrészek után a könyv írója a racionális vita általános, majd specifikus szabályait (konfrontációs, argumentációs és dramaturgiai) tárgyalja. Lábjegyzetben megjegyzi: „A racionális vita szabályainak itteni tárgyalása nem adja e szabályok valamiféle zárt elméletét, nem törekszik sem teljességre, sem pedig az átfedések elkerülésére. A felsorolás alapvető célja és szempontja, hogy az Olvasót a racionális vita jobb gyakorlati megértéséhez segítse, és lehetővé tegyen bizonyos alkalmazásokat – elsősorban a leggyakoribb hibák és veszélyek elkerülését”. (43.p.) De akkor mi dönti el, hogy mely szabályok azok, amelyek a „jobb gyakorlati megértést” szolgálják? Az Olvasók körében végeztek valamilyen felmérést? Netán az egyetemi hallgatók körében? Vagy csupán a szerző sejtéséről (ld. ehhez Hegel közismert mondatát) van szó? Esetleg egy konvenció játszik itt szerepet, melyet netán explicitté lehetne tenni? Mindezt nem tudhatjuk. Ezért szabadon elvehetünk belőle vagy hozzátehetünk, a felsorolás mindezt lehetővé teszi – de ennek következtében a dolognak nincs is jelentősége. (Lakatos László például tíz szabályt sorol fel, mert Ő úgy látja jónak ( http://lakatos.free.fr/page20/page2/page9/page9.html ) – lehet válogatni.) Nincs ugyan jelentősége, de mégis megemlíteném, hogy az általános szabályok – a szerző szerint – Grice „együttműködési alapelvéből” eredeztethetőek. A második szabály a könyv írója szerint: „Mondj igazat!”. Elgondolhatjuk, hogy társunkkal ülünk az ablak előtt és kinézve azt mondom, hogy „Szépen süt a Nap” és igazat mondtam, mikor ezt a mondatot kiejtettem a számon – erre ő azt mondja, hogy „nem esik az eső”, ami szintén igaz. Betartottuk a szabályt, de kérdés, hogy ebből miként lesz vita. De továbbmenve a szerző később azt is írja, hogy pl. a szimmetrikus vita esetében a vitatkozó felek egyike állítja, hogy p, míg a másikuk, hogy nem-p, ekkor ha p igaz, akkor nem-p nem lehet az ( és fordítva), vagyis egyikük nem mond igazat. Azaz megsérti az általános szabályt. A vita ennek következtében egy olyan cselekvéssorként értelmezhető, mellyel a szabály megszegőjét arra kényszerítem, hogy tartsa magát az általános szabályhoz. (Ehhez nem biztos, hogy szükséges a racionális vita.) Ráadásul Margitay Tihamér szerint ez a szabály a legfontosabb, a többit bizonyos feltételek mellett megszeghetem, de ezt soha. Ez azért kérdéses. Például ha egy haldokló barátommal vitatkozom, mert Ő állítja, hogy már csak órái vannak hátra (az orvos diagnózisa alapján), azaz igazat mond, akkor nem valószínű, hogy én erre azt mondom: „Persze haver, örülj, még látsz engem”. Vagyis szerintem vannak olyan szituációk, amikor hazudnunk kell, hogy az együttműködés elve érvényesülhessen. (Ezért nem ártott volna egy rövid kitérő a hazugság problematikájára, hiszen életünk nem lenne élhető a hazugságok nélkül, miként csupa hazugság alapján sem.) A szerző amikor ezt a szabályt értelmezi, akkor már Ő is úgy fogalmaz, hogy „Ne mondj olyasmit, amiről úgy hiszed, hamis vagy helytelen!”. A hit, a hiedelem itt az újdonság, amiről azonban a kifejtő szövegrészben nem tudjuk meg, hogy az miként is működik és miként is határozza meg mondandónkat. (A rejtett előfeltevés nincs explikálva.) Grice négy szabályát a könyv írója kiegészíti még eggyel: „Igyekezz megérteni a másikat!”. Joggal kérdezheti az olvasó, vajh miért ez az új szabály? Nos azért, hogy az interpretáció kérdését elkerülje. Grice ugyanis a négy szabály mellé beveszi az implikatúra fogalmát, amely arra hivatott, hogy egy mondat nyelvi jelentését megkülönböztetve attól, amit közöl, ez utóbbit értelmezze. Ezt lenne hivatott pótolni a megértésre való felhívás – nem sok sikerrel, hiszen kifejtetlen marad.

A szabályok közt tallózva olvashatjuk újólag, hogy „nem létezik tisztán racionális vita” (56.p.). Az ideáltípus, amit a szerző megkonstruált, a gyakorlatban nem létezik. Miért? Mert az embereknek, akik vitatkoznak, érdekekkel rendelkeznek, melyek elköteleződésekhez vezetnek, s ezek az elköteleződések érzelmekkel fonódnak össze. A deviancia, az irracionalitás forrása tehát az, hogy emberek vitatkoznak (így merülhet fel az olvasóban a jogos kívánság, hogy a racionális vitát bízzák a számítógépekre, akkor teljesülhetne az ideáltípusból adódó elvárás). A könyv írója azonban azt javasolja, hogy a devianciát okozó mozzanatokat ésszerűen kontrolláljuk, s akkor az érveket az ész ítélőszéke elé állíthatjuk (u.o.). Gyönyörűséges felvilágosodás korabeli álláspont, már ha annak leegyszerűsített változatát vesszük alapul. Csupán két apró probléma van vele. Az egyik az, hogy azt a hitet kelti az olvasóban: egyedül az ész a megbízható, minden más csak az irracionalitás ködébe visz. (Mai tudásunk szerint ez a hit erősen kérdéses.) A másik az, hogy úgy tünteti fel az észt, mint amihez képest például az érdek külsőleges lenne s nem magában az észhasználatban rejlene, ami szintén problematikus álláspontot eredményez. Ez vezethet olyan, az érvelő vita túldimenzionálását kifejező mondathoz, hogy „Ahhoz ugyanis, hogy ki tudjuk mondani, hogy az adott álláspont ésszerűtlen… érvelő vitát kell folytatnunk” (57. p.) Mi van ha nem? Akkor az ésszerűtlenség nem derülhet ki? Ha én egy görögdinnyével focizok, akkor hamar kiderül, hogy ésszerűtlenül járok el, éppen úgy, mintha pucér fenékkel kaktuszbokorra ülök. A gyakorlati tapasztalatszerzés is lehet a forrása annak, hogy eldöntsem, mi is az, ami esetleg ésszerűtlen. (S az érvelő vita sem vezet szükségképpen az ésszerűtlenség felismeréséhez.)

A fenti álláspont vezethet olyan elmaszatolt mondatokhoz, mint például: „ Ha csak egy lehet az igazság, ha az egyház, a párt vagy éppen a főnök megnyilatkozása megkérdőjelezhetetlen, akkor biztosan nem alakulhat ki racionális vita. Ha a mienktől eltérő érdekek és törekvések, amelyek a másik álláspontja mögött fellelhetők vagy abba belemagyarázhatók eleve mind erkölcstelenek, nemzetellenesek, országrontók stb., akkor nincs helye az érvelésnek”. (57.p.) Induljunk ki a kezdő mondat értelmezéséből. Nos többnyire minden társadalomban vannak megkérdőjelezhetetlen megnyilatkozások, ezeket dogmáknak szokás nevezni. Bizonyos hitek alapállításai ide tartoznak s a demokratikus rendszerek egyik előnye, hogy bizonyos korlátok közt lehetővé teszi, hogy egyének vagy csoportok hitelvek alapján szerveződjenek, mely hitelvek életvitelük alapját alkotják. Megkérdőjelezésük identitásukat veszélyeztetné. Ezért ily esetekben nemcsak hogy nem lehet érvelő vitát folytatni (bár bizonyos teológiai viták nem szükségképpen ésszerűtlenek), hanem nem is szabad. Ráadásul a mondatbeli felsorolás igen heterogén, ami közlés pejoratív szándékát kérdésessé teheti, hiszen az egyház, a párt és a főnök igen különböző társadalmi relációk, s nem azonosak a megnyilatkozásokhoz kapcsolódó jogosítványaik. (Vajon a tudós miért hiányzik a felsorolásból? Talán ő hit és hatalommentes?) De ha tovább értelmezzük a mondatot, akkor kiderül, hogy ha egy lehet az igazság, akkor nem lehet racionális vita. Akkor most mi a helyzet a racionális vita végeredményével? A szerző szerint ugyanis az érvelő vita az igazsághoz vezet. Ez az igazság, miután egy, nem tehető újabb érvelő vita tárgyává? Vagyis ha egyszer már igaznak bizonyult az érvelő vitában valami, akkor az vitathatatlan lesz? A második mondat pedig olyasmit sugall, hogy minősítésekről nem lehet érvelő vitát folytatni. Akkor viszont az egész erkölcs és morálfilozófia lehetetlen? A nemzetellenesség nem tehető érvelő vita tárgyává? Mindez ellene mond a szerző által megfogalmazott ésszerűség elgondolásnak. Természetesen nem hagyható figyelmen kívül a mondatban szereplő „eleve” kitétel, amit azzal oldhatnánk fel, hogy - a könyvben ajánlott módszerrel – rákérdezhetünk a minősítés értelmére, illetve megkívánjuk az indoklást, s ezzel elvileg érvelő vitára kényszeríthetjük az ellenfelet. Végezetül a két mondat tartalmilag sem igazán kapcsolódik össze, hiszen az első mondat a dogma révén a hit és hatalom összefüggéseibe ágyazódik, míg a második a minősítésekről szól s a kettő szükségképpeni kapcsolata nem látható be.

Még egy megjegyzést tennék a szabályok felsorolásának végén szereplő összegzéshez. Margitay Tihamér itt azt állítja, hogy a szabályok leíróak és normatívak egyszerre. Az általános szabályokat Grice alapján alkotja meg a könyv írója, s ezzel kapcsolatban már megírták, hogy a négy maxima elsősorban interpretálási alapelv és nem pedig normatív előírás vagy viselkedési szabály. (ld.: A. Reboul – J. Moeschler: i.m. 64.p.) Az nem derül ki, hogy szerzőnknél ez miért vált át normává, mivel lehet ezt a váltást indokolni. De természetesen ez sem lényeges, hiszen a szabályok felsorolását ígérték nekünk, nem többet, s ez meg is történt.

A könyv további része – az utolsó fejezetet kivéve - az érvelések logikai szerkezetéről szól, amelyet az „Érvelések szerkezete és rekonstrukciója” és a „Logikai alapfogalmak” című fejezetek vezetnek be. A két bevezető fejezet bemutatja, hogy miként kapunk kijelentő mondatokból logikai állításokat, miként állapíthatjuk meg egy szöveg vizsgálatával, hogy annak mi logikai szerkezete, s mit kell e rekonstrukciós játéknál figyelembe venni. Ezt követően a deduktív és induktív következtetésekről esik szó, melyet e következtetések értékelési módjának és eszközeinek felvázolása zár le.

A két fejezet szövegéből számos dolgot tudhatunk meg. Példának okául a szerző állítja, hogy az ő felfogásában az érvelés és a következtetés szinonim fogalmak (65.p.). Ez azt jelenti, hogy ahol a könyv írója érvelést említ, ott mindig következtetést kell értenünk. Innen világossá válik, hogy az érvelésnek miért egy szűk értelmével találkoztunk. Innen érthető az is, hogy miért lett a racionális vita az érvelés alaptípusa, hiszen abban a következtetések előállítása és a következtetés szerkezete jelen van. Az is kiviláglik, hogy a következtetés miért döntési szituáció is egyben, hiszen a következtetés konklúzióját, ha következtetésünk a minőségi feltételeknek megfelel, igaz és helyes/jó álláspontként tudhatjuk magunkénak. Ezzel egyúttal megalapozzuk a problémamegoldási helyzetből való helyes kiutat. A szerzőnek persze joga van így felfogni az érvelést, de azt látnia kell, hogy eljárása nem csupán számos megválaszolatlan kérdést hagy maga után, hanem azt is, hogy figyelmen kívül hagyja az érv (érvelés) intuitív jelentés-tényét. A már idézett értelmező szótár szerint az érv „Valaminek a bizonyítására, illetve cáfolására felhozott körülmény, tény, megállapítás” (i.m. 335.p.) Amiként ez látható – a bizonyítás kitétel erre utal – az érv szóból képzett érvelés nem azonos jelentésű a következtetéssel, mivel ez utóbbi csak része lehet az érvelésnek s nem vele azonos.

Azt is megtudhatjuk, hogy a szerző „…naív, de céljainknak megfelelő igazságfogalom” (92.p.) alkalmazása mellett tesz hitet, amivel sikeresen összemoshatja az igazság probléma különböző szintjeit, ami zavaró lehet az olvasó számára. (A későbbiekben, a formális logikáról szóló részben a logikai igazság definícióját megkapjuk, aminek alapján az olvasó sejtheti, hogy más szintű megközelítések is lehetnek, de tudni nem tudhatja meg a könyvből.)

Az is kiderül a szövegből, hogy a vita szabályai és a következtetések logikai szerkezete jelentik a minőségbiztosítás elemeit, amelynek érvényesítésével a vitákban helyes álláspontok születnek (112.p.) – általában. A könyv szerzőjének szándéka ez esetben világos: a megbízhatóságot kívánja megalapozni, természetesen csak általában. Ezzel a könyv célcsoportja is behatárolható: elsősorban azoknak szól, akik a tudásiparban a „kuli munkát” fogják végezni, amihez elsősorban nem kreativitásra van szükség, hanem megbízhatóságra – általában. Ez nem szükségképpen hátránya a könyvnek, csupán a jól látható korlátja.

Azt is írja a szerző, hogy „Érveléstechnikai megközelítésben tehát nem az ideális vita feltételeit kutatjuk, hanem a mindennapi viták jellemző torzító mechanizmusaira összpontosítunk.” (112.p.) De ha torzító mechanizmusok vannak, akkor a torzulás valamilyen ideális állapothoz képest torzít. Azaz nincs az ideális vitának feltételrendszere, de az ideális vita mégiscsak létezik, hiszen ezt torzítják el a "mechanizmusok". Nem ellenmondás ez? (Másik helyen azt olvashatni, hogy „Az ember nem ideálisan racionális lény, és a vitában sem viselkedik így.” (85.p.) Azért nem – a szöveg szerint – mert pszichikus tényezők befolyásolják. Csupán két kérdés: mióta azonos a „racionális” a következtetés logikai szabályainak betartójával, és ha a pszichikum működése nélkülöz minden szabályszerűséget és nincs benne semmi racionalitás, akkor miként lehetséges a pszichológia, mint tudomány?)

A könyv legterjedelmesebb része a formális logikáról (kijelentés logika és predikátum logika) szól. Ez nem csupán a szerző elköteleződését jelzi, hanem azt is, hogy mely területen érzi magát biztonságban. Magam nem lévén a logika tudományának művelője, ezért érdemi megjegyzéseket e témában nem teszek – meghagyom a szakembereknek ezt a feladatot a tudományos munkamegosztás jegyében, amit Bánki Dezső részben már elvégzett (ld.: BUKSZ 2004 ősz, 272-276 p.), s akinek a könyv stílusára vonatkozó kritikai észrevételeivel mélységesen egyetértek -, csupán néhány mellékes észrevételt fogalmaznék meg. Az egyik az, hogy szerencsés lett volna, ha a szerző a bevezetésben röviden felvázolta volna, hogy a formális logika manapság milyen eredményeket képes felmutatni. Ezzel a hallgatók látókörét is bővíthette volna s ugyanakkor egyértelmű indoklást fogalmazhatott volna meg arról, hogy a formális logikának miért csupán ezt a szegmentumát tárgyalja. Ide kapcsolódik a másik megjegyzés, hogy ez a leszűkítés azért fogadható el, mert a hallgatók – akiknek a könyv szól – a köznapi társalgásaik során ezzel a tudással élni tudnak úgy is, hogy a memorizált ismereteket minden különösebb segédeszköz nélkül alkalmazzák. A harmadik, hogy ugyanezen hallgatók szerint „túlbeszélt” ez a szövegrész, ami nem könnyíti meg a tanulást, sőt néha határozottan a kedvét szegi az olvasónak. A negyedik a feladatokat illeti – ez Zentai István munkája -, ami arról szól, hogy a hallgatók nagyon élvezték ezeket, s külön versengés folyt, hogy ki tudja helyesen megoldani azokat a feladatokat, amelyeknek a megoldása a könyv végén nincs megadva. S az utolsó, hogy talán erőteljesebben kellett volna kifejezésre juttatni, hogy melyek is a formális logika határai, ahogy Ruzsa Imre fogalmazott a kétértékű logikát illetően – miszerint: „Mint minden tudományos elmélet, a kétértékű logika is csupán egyszerűsített modellje a valóság bizonyos összefüggéseinek” (Ruzsa Imre: Klasszikus, modális és intenzionális logika, Bp. 1984.  Ak.K. 17.p.) - , ez áll az egész formális logika szövegben szereplő részére is.

A következő rész az informális logika „szerszámosládájának” (a szerző kifejezése Wittgenstein után szabadon) bemutatása. Az első, amit bemutat, az a nyelv. Ez a fejezet a tankönyv talán legkérdésesebb része. A szöveg alapján az olvasó abba a tévhitbe kerülhet, hogy a nyelv az egy semleges eszköz és nem tudhatja meg, hogy a nyelv az aktívan részt vesz annak a valóságnak megkonstruálásában, amelyről úgy tudjuk: az a „valóság”. Ennek következtében nemcsak illúziót kelt, hanem számos, a fentiekből adódó problémát, mely az érveléshez kötődik, figyelmen kívül hagy. Nem tűnik szerencsésnek az sem, hogy a mondatok tartalmát kognitívra és emotívra osztja fel, pontosabban: egy mondat e kettőt egyszerre fejezi ki, de fogalmilag megkülönböztethetők. Ezzel kapcsolatban több kifogás is tehető. Az egyik az, hogy a szerző a kognitívat azonosítja a logikaival, ami egy kérdéses leszűkítés. Ennek következtében minden, ami nem logikai, az bekerül az emotívba (pl. erkölcsi értékítéletek, esztétikai ítéletek, stb.).  Az emotívnak ilyen kitágítása viszont értelmetlenné teszi a kifejezést magát. A szerző ezt úgy próbálja ellensúlyozni és megalapozni – eltekintve a „filozófiai ballaszttól” (359.p. – ami jelzésértékű kifejezés, mutatja a szerző filozófiához való viszonyát) -, hogy a különbségtételt a „pragmatikus gyökerükhöz” kapcsolja. Ha ezt komolyan gondolta volna a szerző, akkor tisztázta volna a megnyilatkozások intencionális összefüggéseit - – hiedelmeket és a vágyakat. Ráadásul talán világosabb lett volna, hogy a megnyilatkozások cselekvések, s mint minden cselekvés egyúttal viszonyulás és mint viszonyulás egyúttal értékelő mozzanatot is tartalmaz. Az értékelés viszont nem azonos az érzelmivel. (Nem véletlenül marad homályban az, hogy a mondatok kognitív tartalma és emotív viszonyuló jellege miként függ össze a vitázók világról kialakított elképzelésével.) Ha ezt figyelembe vette volna a szerző, akkor nem ír le olyan mondatot, miszerint izlésbeli és mélylélektani okok nem igen lehetnek racionális vita tárgyai. (Természetesen akkor nem, ha a racionalitás azonos a logikaival.) Ami az elsőt illeti – ízlésről ésszerű vitát folytatni –, talán Kant olvasása némi kételyt ébreszthetett volna a szerzőben, míg az utóbbit illetően a pszichoanalitikus irodalom ismerete talán meggyőzné. A fenti tisztázatlanságok vezetnek azután oda, hogy a szerző megoszthatja velünk azt a tévhitet, hogy léteznek semleges mondatok. (Miután ez elköteleződés kérdése is, inkább a közönyös szót használnám.) De hogy ez miként lehetséges, ha a mondatok minden esetben egyszerre kognitívak és emotívak, az nem derül ki a könyv szövegéből.

A szerző negatívumként említi a természetes nyelv homályosságát. Csakhogy e homályosság nélkül (mondjunk bizonyos határozatlanságot) a természetes nyelv képtelen lenne változni, azaz képtelen lenne változó valóságunkban kellő orientációt biztosítani. Ezen túlmenően a hétköznapi társalgásaink során általában nem világos fogalmakat használunk, hanem sztereotípiákat, amelyek többnyire kielégítő módon szolgálhatnak bennünket. A „világos” fogalmak előállítása a nyelvi munkamegosztás (a szerző erről sem tesz említést) révén történik, s annak birtokába kerülni csak egy adott szakterület „tudományának” elsajátítása révén lehet.
Az sem tekinthető véletlennek, hogy a szerző csak egy negatív értelmű összefüggésben tesz említést a metaforákról, holott a természetes nyelv egy igen kiterjedt és fontos területéről lenne szó. Érveléseinkben – még a tudományosban is – elég gyakran előfordul, hogy élünk ezzel a lehetőséggel. Egyfelől azért, mert ezen az úton lehet új nyelvi jelentésmezőket konstruálni (ld. Paul Ricoeur írásait, pl.: Az élő metafora, Bp. 2006, Osiris K. 400 p.)), másfelől azért, mert a fogalmi metaforák segítenek bennünket elvont dolgok megértésében is (ld. Kövecses Zoltán: Metafora, Bp. 2005 Typotex, 280 p.).

A fentebb említett zavarok kihatnak a szerző definícióról szóló mondandójára is. Itt külön tesz említést a „befolyásoló definícióról” (384.p.), azt a látszatot keltve, mintha a definíció már önmagában nem lenne befolyásoló. Szerintem ugyanis a definiálás maga megadja, hogy miként kell használnom az adott kifejezést, s ha másként használom, akkor ki vagyok zárva a diskurzusból. A definíció befolyásol, tehát pártatlanságot róla elképzelni elég nehéz lenne. (Arról nem is szólva, hogy nem mindegy, hogy a definíció adója milyen társadalmi pozíciót tölt be, gondoljunk csak az egyszeri professzorra, aki kijelentette egy vita után, kiválasztván az egyik álláspontot: „Uraim, a vese az idei félévben így működik”. ld.:Mérő László: Új észjárások, Bp. 2001, Tericum 199.p.)

A fentiek alapján talán belátható, hogy a szerző számára a kognitív – emotív megkülönböztetés arra szolgál, hogy mindazt, amit az emotív kategóriájába sorol, a logikai következtetés zavaró elemeként tudja bemutatni. Ennek szükségképpeniségét sem tudom igazán belátni, hiszen a pszichológiai szakirodalom alapján tudhatjuk, hogy például a szenvedély pozitív szerepet is játszhat egy vitában, mivel olyan pszichikus energiákat mozgósíthat az érvelőben, amelynek hatására olyan érvek is eszébe juthatnak, amelyek különben nem.

Azt már a „szükségtelen precizitás” kategóriájába sorolhatnánk, ha megemlítenénk, hogy a szerző a nyelvről beszél, holott nyelvekről kellene szólnia, de kétségtelen, hogy ezáltal elkerülhető lett számára, hogy a fordítás és a kulturális különbségekből adódó problémákra kitérjen.

Az informális logika című rész foglalkozik még az adatokkal, az induktív általánosítással, a statisztikákkal, az oksággal és az analógiákkal. Mindezekből megtudhatjuk, hogy az adott összefüggésben miként tudunk érvelni, s milyen érvelési hibák fordulhatnak elő. Végül, mintegy függelékként, a vitákban előforduló kérdések és válaszok értékelését adja a szerző. ( Az igazi Függelék a feladatok némelyikének megoldásait tartalmazza, amit kiegészít még egy jól használható Tárgymutató és egy szolid Bibliográfia.)

A fentiek alapján megkísérlem összefoglalni a szerző gondolkodásmódját, amely a könyv szövegét meghatározza. A legjellemzőbb mozzanat az állandó leszűkítési eljárás. Láthattuk, hogy miként szűkült az érvelés a vitákra, a viták a racionális vitára, ez utóbbi pedig a logikai következtetésre. Ennek következtében a pragmatika is szűken lett értelmezve: beszédaktus elmélet és kiegészítő szabályok együtteseként. Az köztudott, hogy a beszédaktus elmélet a nyelvészet határvidékén alakult ki s a szerző által bemutatott elemei még nem tudták biztosítani a pragmatika autonómiáját – ezért lett volna szerencsésebb egy olyan pragmatikai felfogásból kiindulni, amely magában foglalja a nyelvészeti és logikai problematikát. Mivel ezt nem tette, a nyelvészeti rész vagy hiányzik, vagy durván leegyszerűsített formában szerepel. Arról nem is szólva, hogy így a jelentés és megértés folyamata elemzés nélkül maradt. Mindenesetre az érvelésnek a logikai következtetésre való szűkítése – melynek elfogadhatatlanságára már utaltam – magyarázhatja, hogy miért szerepel a formális logikával foglalkozó rész túldimenzionált formában a könyv egészén belül. Mindez azonban oda vezet, hogy a könyv szövegében a szerző a (logikai) igazat a helyes és a jó szinonimájaként használja. Szerintem ez kérdéses, lévén hogy az igazság egy állítás (vagy következtetés) esetében használatos, míg a helyes a normákkal kapcsolatos és a jó pedig egy értékrenden belül az értékeset hivatott jelölni. Ha e hármat felváltva használják, akkor azt feltételezik, hogy ami logikailag igaz, az egyúttal helyes is, és ami helyes az egyúttal jó is. Természetesen ez feltételezhető, hiszen a klasszikus görög filozófiában is megtették, de mára már ez feltételezés erősen vesztett hiteléből. A leszűkítések kérdésesek lehetnek, de kétségtelen hogy bizonyos koherenciát biztosítanak a szövegnek, ami növeli a tanulhatóságát, csak az a kérdés, hogy az így elvesztett ismereteket ez kellően ellensúlyozza-e?

A másik szűkítés és leegyszerűsítés az, hogy a szerző feltételezi: a logikai azonos a kognitív – racionálissal, s ez egyúttal a racionális döntés alapja. Ha jól tudom, akkor manapság a kognitív mindazt jelenti, ami az elménkben zajlik s az nem azonos a logikaival. Ráadásul ez elmondható a racionálist illetően is, lévén számos racionalitás létezik, melynek csak egyik esete a logikai. Margitay Tihamér azt is állítja, hogy a logikai igazság ismeretében – általában – racionális (helyes, jó) döntést hozunk és – általában – racionálisan (helyesen, jól) cselekszünk. Az általában kitétel úgy értendő, hogy az esetek többségében. Most ha el is tekintünk azoktól az elméleti problémáktól, amelyek megoldására itt szükség lenne – például hogy a ténykijelentésekből miként lehet levezetni normákat vagy döntéseket (ld. Popper), vagy hogy a racionális választás elmélet milyen logikai korlátokkal rendelkezik (ld. J. Goudsblom: Időrezsimek, Bp. 2005. 190-201.p.) - , számos gyakorlati kétely is felmerül, mely választ igényelne. Szociológiai felmérések mutatják, hogy az emberek döntő többsége nem logikai alapon dönt, hanem egész személyiségével, mondhatnánk habitusával (azaz a döntésben szerepet játszanak az intuitív és érzelmi mozzanatok éppen úgy miként az egyén saját sorstapasztalatai, stb.). Az is bizonyítottnak tűnik, hogy a döntések nem az optimálisra (racionálisra) irányulnak, hanem a kielégítőre (ld. H. A. Simon: Korlátozott racionalitás, Bp. 1982. 313 p.). S végül a döntés tartalmaz egy akarati aktust is, amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ezért szerencsésebb lett volna az általában kitétel helyett egy árnyaltabb megfogalmazást alkalmazni, hogy a kérdés rövidre zárása ne legyen félrevezető.

Van a könyvnek egy másodlagos pedagógiai sugallata is (az elsődleges az világos: csak a logikus elme az „igazi”). Ugyanis, ha az olvasó elhiszi, hogy a könyv ismeretanyagát elsajátítva, az érvelés mestere lett, akkor főnökként, látva hogy a többiek nem rendelkeznek ezzel a tudással, az igazság egyedüli birtokosaként hajlamos lesz arra, hogy mini diktátorként viselkedjen; míg ha beosztott és főnőkét az érvelés mesterének tudja, hajlamos lesz a túlzott lojalitásra. Kérdés, hogy ilyen emberekre van-e szüksége egy működőképes demokráciának? Tisztában vagyok vele, hogy az egyetemi oktatás „rituáléja” (Békés Vera) nem kedvez az olyan eljárásnak, melynek keretében a hallgatókat úgy juttatnák a kellő ismeretek birtokába, hogy rivális koncepciók dialógusát sajátíttatnák el velük, de ez tűnik számomra olyan járható útnak, amelyen járva kellő tudással rendelkező dialógusképes demokratákat lehetne nevelni.

Megjegyzendő – bár ez már a nyomda dicsérete -, hogy a könyv terjedelméhez képest elenyésző mennyiségű az értelemzavaró sajtóhiba; csak kettőt említenék: a 23-as lábjegyzet a szövegben kétszer szerepel, másodszor a 24. helyett, míg a 424. oldalon az elemzett reklámszórólap helyén csupán üres laprészt találhatunk.

A könyv immanens kritikája után egy rivális elképzelést kellene kibontanom, azaz egy másik könyvet megírni. Természetesen ez itt nem lehetséges, csupán annyit tehetek, hogy felvázolom egy ilyen könyv csomópontjait. (Itt azzal az előnnyel is élhetek, amely abból adódik, hogy a Kodolányi János Főiskola kommunikáció szakos hallgatói mire ehhez a tantárgyhoz eljutnak, addigra már tanultak kommunikációelméletet, általános nyelvészetet és retorikát.) Abból indulnék ki, hogy bemutassam az érv – érvelés intuitív jelentéstényét és felvázoljam az érvelés lehetséges eszközeit. Ezt követően a kommunikatív cselekvéselmélet és egy pragmatikai modell segítségével a tudás-hatalom és tudás-érdek összefüggéseit tisztáznám, valamint azt, hogy mit is jelent a „valóság” és meddig terjed a racionalitás jelentéstartománya. (Ez lenne a „filozófiai ballaszt”.) Ezután térnék rá a nyelvi megnyilatkozások pragmatikájára és a nyelvek problematikájára (jelentés, megértés - fordítás), amit a formális és informális logika követne. Erre következne a retorika és az érvelés kapcsolatának bemutatása. S végül rövid kitekintést adnék a meggyőzés kérdéséről, valamint a társadalmi és egyéni döntésnek és problémamegoldásnak az érveléssel való kapcsolatáról. Ez az elképzelés sem problémamentes, de talán jobban szolgálja azt a célt, hogy a hallgatók tudják, hogy mit is tesznek, amikor érvelnek.

Mindezek alapján, ha az elemzett könyv olvasói azt hinnék, hogy ők az érvelés mesterei, miután elsajátították a szövegben rejlő ismereteket, sajátos helyzetbe kerülnének. Talán olyanba, mintha én, megtanulván a cipők sarkalásának műveletét, odaálltam volna apám elé, s kijelentettem volna, hogy mától cipészmester volnék. Apám, ha jó kedve lett volna – és ismerte volna a görög mitológiát – homéri kacajra fakadt volna. Ha rossz kedvében találta volna e kijelentés, akkor csak szomorúan nézett volna rám, és – mélyen hallgatott volna. Így, ha az érvelés mesterei nem is lehetünk a könyvet megtanulván, de sok hasznos ismeretre tehetünk szert. Kétségtelen, hogy szerencsésebb lett volna, ha a könyv címe a „Bevezetés a logikai következtetések világába” lett volna, mert ezzel a tartalom jobban fedésben lenne.

B.Bernát István

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK