Barátom, aki gyakran járt Egyiptomban, hogy ezzel is erősítse a két nép barátságát, és egyben fokozza a helyiek érdeklődését a lovak iránt, tart tőle, hogy ez most egy darabig nem így lesz. Viszont van egy teóriája. Szerinte a sajnálatos eseményeket (vö.: forradalom) nem mindenféle titkosszolgálatok, politikai játszmák, esetleg gazdasági érdekek robbantották ki, hanem a vízipipa használatának részleges betiltása.

Történt ugyanis, hogy az elnök felesége, aki utálta ezt a készséget, elérte, hogy Alexandriában egyik napról a másikra ne lehessen többé vízipipázni a kávézókban. Na most Alexandria, miután a könyvtárat még Krisztus után 640 körül I. Omár kalifa utasítására felégették mintegy félmillió tekerccsel együtt (a fundamentalista irodalomkritikus, miután nem ismerhette Heine mondását, amely szerint ahol könyveket égetnek, ott végül embereket égetnek, állítólag arra a következtetésre jutott, hogy „ha a könyvek azt tartalmazzák, amit a Korán, akkor feleslegesek, ha nem, akkor veszélyesek”) nagyjából úgy néz ki, hogy ház, ház, utca, ház, világítótorony, tenger. Viszont minden épület aljában van egy kávézó, ahol a férfiak alkohol és hölgytársaság híján kávéval, mentateával, backgammonnal és vízipipával ütötték agyon az időt a legnagyobb békességben. Mubarak néni remek ötlete nyomán ez megszűnt, és vele együtt barátom alexandriai ismerőseinek szíves közlése szerint több tízezer munkahely is. A kávézók kiürültek, a terek megteltek. Mert egy olyan országban, ahol a lakosság jelentős része munkanélküli, a többiek pedig havi húsz dollárból finanszírozzák néhány ezer kiváltságos szórakozását, néha elég egy szikra, illetve esetünkben annak elmaradása. Mindenesetre felettébb érdekes gondolatkísérlet, ami nem nélkülöz némi logikát sem, végül is tört már ki perpatvar nő, tea és ópium miatt is.

Nálunk még csak a BKV-megállóknál tart a prohibicionista rendrakás, de nyilván felmerül majd a saját autóban elkövetett dohányzás megszüntetésének szivárványos gondolata is, de akkor egy füst alatt el kellene gondolkodni a tüsszentés betiltásán is, tekintve hogy az lényegesen komolyabb veszélyforrás a gépjárműben, mint némi matatás az öngyújtó után. Egyébként, mint tudjuk, tiltásban és szankciókban a határ a csillagos ég, a dohányosokat kiközösíteni, kirekeszteni, megalázni, mínusz tizenöt fokban az utcán ácsorogtatni csak a kezdet. Az unalommentes újságírás egyik klasszikusa, Martin van Amerongen amszterdami publicista Füstölgés című, káprázatos kultúrtörténeti esszéjében (Typotex Kiadó, 2005) történelmi példákat is felsorakoztat a bevadulás fokozatainak érzékeltetésére. Első Jakab angol király, aki soha életében nem mosakodott, és legfeljebb ujjbegyeit mártogatta rózsavízbe, tipikus reneszánsz zsarnok volt. Legszentebb, legtanultabb, legbölcsebb királyomnak kellett szólítani, és különböző ténykedései mellett írt egy dohányzás elleni pamfletet is. Közben minden este berúgott, úgy kellett a hálólakosztályába vonszolni. A dohányzást így minősítette: rémes szokás, a szájnak kellemetlen, a szaglást zavarja, az agyra kártékony hatással van, a tüdőre veszélyes és fekete, bűzös felhőivel a pokolbéli tűz gomolygó füstjére emlékeztet. Uralkodása alatt a dohányosokat összeterelték a piactereken, és nyilvánosan megkínozták őket. 

A totalitárius orosz uralkodó, Mihály cár levágatta a dohányosok orrát. A perzsa Nagy Abbász sahnak is tetszett az orrcsonkítás, de ő még az ajkukat is lemetéltette a biztonság kedvéért, a végső megoldás azonban IV. Murad török szultán nevéhez fűződik, egyszerűen lefejeztette a renitenseket. Nyilván kizárólag mind a saját, mind a közösség egészségének védelmében. A világ jelenlegi irányítói szintén elkötelezettnek és határozottnak tűnnek, ami nem meglepő, hiszen ők minden körülmények között a Föld lakosságának érdekeit szolgálják illő alázattal. A maffiák már készen állnak, jöhet a totális tilalom. Közben persze még a vízipipa is elsülhet.