0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Kiadás: 2. kiadás
Megjelenés: 2009
Oldalszám: 338 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-2790-63-3
Témakör: Művészetelmélet
Sorozat: Válogatott írások

Eredeti ár: 2800 Ft
Webshop ár: 2100 Ft

KOSÁRBA
Az antropologizált múzeum
Közgyűjtemények átalakulása az ezrdefordulón

A látás iskolája. Múzeum és vizualitás

MEM vizkult
2008-5-5

A konkrét gyűjteményen és intézményen túl, lényegét tekintve a múzeum egyfajta látásmódot jelent – fogalmazta meg azóta széles körben osztott véleményét Svetlana Alpers. E felfogásban a múzeum úgy kezeli és mutatja be tárgyait, hogy a látogató azokat műtárgyként szemlélje. A múzeumra tehát továbbra is igaz, hogy időgép, amely utazást enged a múltba, továbbá közel hoz földrajzilag is távol eső kultúrákat, és még számos más összefüggésből kiemeli, majd új kontextusba helyezi a tárgyakat, de ezen sokrétű transzformáció közös jegye valójában az a prezentáció, amelynek révén számunkra a legkülönbözőbb alkotások műtárgyként jelennek meg.


A múzeumba lépő látogató szemüveget kap, amellyel a tárgyak olyan új minősége válik láthatóvá számára, amelyet sem ő nem ismert korábban, sem a tárgyak nem birtokoltak eredetileg. Walter Benjamin tézise, hogy a modern múzeumi kultúra a tárgyak kultikus értéke helyett a kiállítási értéküket helyezi előtérbe, e rekontextualizáció egyik lehetséges útját írja le. A kultikus tisztelet mellett számos más – használati, szimbolikus, reprezentációs – funkciót is lehánt a modern élet a tárgyakról, és cserébe olyan múzeumi helyet biztosít számukra, ahol a tudományos elismerés és a látogatói tetszés alapja a tárgy mint műtárgy esztétikai hatása és történeti jelentősége. Az eredeti közegüket veszett, illetve onnan erőszakosan kiemelt tárgyak új életre kelnek – egy mesterséges környezetben.
Több szerző pozitívan fogja fel ezt a funkcióváltást, mondván a tárgyak a mulandó, esetleges, és csak egy adott, szűk közösség számára érvényes eredeti szerepüktől megszabadulva, örök, vagy legalábbis hosszú távú életet nyernek, és a szakemberek és látogatók figyelméért versenghetnek saját kvalitásaik alapján. A múzeum ilyen értelmezésben nem a tárgyak temetője (mint azt állítja Paul Valéry vagy éppen Theodor W. Adorno), hanem éppen revitalizálójuk, hiszen itt kezdődik részletes feldolgozásuk, izgalmas bemutatásuk (Boris Groys, Donald Kuspit).


A tárgyak új rendbe illeszkednek a múzeumban, a látogató pedig az élmény és a tanulás korszakonként és helyszínenként eltérő arányú elegyítésével elsajátítja ezt az új látásmódot. A múzeum a vizuális képzés helyszíne, mondja Nelson Goodman. Hozzátehetjük, hogy akkor is az, ha egyáltalán nem didaktikus, hanem például az ámulatra, érzelmi azonosulásra épít, vagy szórakozás-orientált. Hiszen nem csupán a kronologikus, filológiai információt sulykoló múzeum tanít, hanem a játékos vagy az ideologikus is. Nem attól függően a vizuális képzés tere tehát a múzeum, hogy milyen módszert, eszközt választ, hanem már eleve azért, mert másként láttatja velünk a tárgyakat, mint ahogyan mi magunk más közegben néznénk azokat.
A múzeumok ez a küldetése társadalmilag nagyon hasznos – de ellentmondásoktól nem mentes. Műveltséget közvetítenek, rászoktatják a látogatók szemét a történeti fejlődés és a kvalitásbeli különbségek felismerésére. Fejlődési modelleket, rendszerezési kereteket sugallnak az állampolgárok számára. Nem véletlen, hogy a modern állam felkarolta ezt az intézményt: a műtárgyak időbeli besorolása és típusok szerinti osztályozása pontosan azt a racionális rendet, következetességet, esetenként kifejezetten determinisztikus világképet erősíti idestova kétszáz éve a látogatókban, amelyre a modern állam szervezete épül.
Látni tanulunk a múzeumban, de az igazi üzenetet legtöbbször észre sem vesszük. Nem annyira a tárgyak műtárgyként látása tűnik itt valóban lényegesnek, hanem annak tudat alatti elsajátítása, hogy magunkat mint állampolgárokat milyen rendben lássuk, illetve, hogy elfogadjuk, hogy a magunk társadalmi helyét egyáltalán egy előre meghatározott rendben lássuk. Amint a múzeumi szakember besorolja a tárgyat a helyére, úgy dönt a bürokratikus apparátus az állampolgárok helyéről. Ennek elfogadásával a hagyományos típusú múzeumokban magunkat tárgyiasítjuk.


Amilyen távolságtartással nézünk a múzeumban a volt tárgyainkra, olyan kimérten intézik ügyeinket, „kartoték-adatainkat” az állami tisztségviselők. A múzeumot bizony nem a tudományos missziójáért, esztétikai kánonáért per se kezdte támogatni a modern államhatalom, hanem ezért az indoktrinációs szerepért: viselkedésmintát sulykol a polgárok számára. Amint a tárgyak tételek a múzeumban, úgy vagyunk mi magunk tételek az államgépezet kezelésében. A vizualitás a modern kor egyik leghatékonyabb módszerének bizonyult a csoportos emberi viselkedés kondicionálására. A múzeum által nekünk adott szemüveg azon az áron használható a bennünket körülvevő tárgyak elrendezésére, hogy kiszorítja saját véleményünket, láthatatlanná teszi a helyesnek ítélt rendszernek ellentmondó vonásokat.


A látás bizonyos irányú élesítése, egyszersmind számos egyéb irányban történő elhomályosítása nemcsak ilyen társadalomelméleti összefüggésben, hanem vizuális, esztétikai szempontból is ellentmondásos eredményt szült. A tárgyak eredeti funkciójának felcserélése a műtárgy státuszuk szerinti besorolással ugyanis szakmai, tudományos tekintetben is sok veszteséggel jár együtt. A múzeumi szakemberek és a látogatók egyként abba a veszélybe kerülnek, hogy egy adott tárgyat ugyan új módon – műtárgyként – látnak, ám eközben egyre kevésbé látják megannyi korábbi, vagy elképzelhető, potenciális jelentését. Úgy a múzeumi munka, mint a laikus látogatói élmény paradox módon nagyfokú vakságot feltételez, illetve okoz.


A hagyományosan felfogott múzeumi renddel az tud azonosulni, aki nem vesz tudomást a tárgyak poliszémiájáról, vagy egy kis szójátékkal azt mondhatnánk, aki szemet huny a tárgyak megannyi üzenetéből természetesen adódó ellentmondások fölött. Különösen kiküszöbölendőek a személyes, szubjektív benyomások: nem véletlen, hogy a művészettörténet-tudomány máig egyik legvitatottabb, és ténylegesen csak komplexen értelmezhető maximája az egyéni ízlés elutasítása. A „szép” kategóriája tabu a hagyományos múzeumi iskolában. A tetszés, a látás primer, érzéki benyomása által közvetített ítélet helyett az egyéniség szabálytalanságától megtisztított, bizonyos értelemben steril, szakavatott szem megállapítása a mérvadó.
Kis túlzással, a múzeumi látás öncsonkolást feltételez – lemondást a látásról mint önálló jogú érzékelésről, és ehelyett a látás mint az értelem segédeszköze elfogadását. Az elemi látás élvezete, a vizuális kommunikációban szerzett öröm helyett a szakmai látás tudományos erejébe vetett hit ennek az alapja. A múzeumi látás tehát reduktív, mert sokféle üzenet helyett egy-egy kiemelt tényezőt érvényesít összehasonlító jelleggel a különböző tárgyak sorában, másrészt exkluzivitásra is tör, mert az oda nem illőt kiszorítja a rendből. Újabb képi fordulattal élve, ez a látásmód rossz szemmel nézi az atipikus, a kánonba nem illő, a logikus datálásnak, klasszifikációnak ellentmondó tárgyat, véleményt.
E szemellenző szerencsére a valóságban nem érvényesül ilyen kíméletlenül. A múzeumok soha nem működtek gépiesen, egy szigorú, elvi modell szerint, és különösen az elmúlt évtizedek nemzetközi múzeumi diskurzusa sok helyütt fellazította a még megmaradt belső, szemléleti korlátokat. Egyre erősebb a törekvés a tárgyakhoz kapcsolódó dokumentumok felhasználására és az eredeti környezet, heteronómia rekonstruálásra annak érdekében, hogy sokrétűségük előtűnjön. A közgyűjtemények profiltisztítása helyett ma (újra) a különböző típusú tárgyak keverése, egymással kölcsönhatásban történő bemutatása a cél. Szeretnénk mindazt újra látni, amit a szakmúzeumok gyakran túlzott buzgalma a látásunk holtterébe űzött.


Felismertük, hogy a múzeumi látás történetileg, időben változik, s ebből az következik, hogy nem valamely üdvös látásmódra kell szakembert és látogatót egyként megtanítani, hanem azt érdemes elősegíteni, hogy minél többféleképpen legyünk képesek tárgyainkra szemet nyitni. Nincs „helyes” múzeumi látás, és aligha szükséges a tárgyi világ rétegzett jelentéseinek megpillantásához a látás egyéni, esendő, „tévedések”-re is nyitott érzéki jellegéről lemondani. A múzeum ettől még a látás iskolája maradhat, sőt talán most válhat majd igazán azzá – annak révén, hogy a látás fakultásának minél kreatívabb használatára ösztönöz. A múzeum tehát tényleg látásmód, de ennek talán nem valamely kiemelt, kitüntetett formáját kell abszolutizálnunk, hanem éppen azt belátnunk, hogy milyen sok tényezőt szükséges tekintetbe vennünk egy tárgy (és ezzel önmagunk) jelentésvilágának átlátásához.


(A szöveg megírását támogatta a Kállai Ernő Műkritikusi Ösztöndíj. A gondolatsor más felépítésű, részletesebb kifejtése olvasható a nemrég megjelent Az antropologizált múzeum. Közgyűjtemények átalakulása az ezredfordulón (Typotex) című könyvemben.)


Irodalom

Aagaard-Mogensen, Lars (ed.) The Idea of the Museum. Philosophical, Artistic, Political Questions (New York: Mellen, 1988)
Adorno, Theodor W., ‘Valéry Proust Museum’, Prisms (Cambridge, Mass.: MIT Press, 1981), 175-185.
Alpers, Svetlana, “The Museum as a Way of Seeing’, in Ivan Karp and Steven Lavine (eds.) Exhibiting Cultures. The Poetics and Politics of Museum Display (Washington, D. C.: The Smithsonian Institutions Press, 1991), 25-32.
Bernea, Horia, ‘Das Museum? Ein offener Erkenntnissprozess’, Museumskunde 62, 1997, 59-66.
Cavell, Stanley, ‘Le monde comme choses. Collection de pensées sur la collection’, Cahiers du Musée nationale d’art moderne, 69, 1999, 4-41.
Cuno, James (ed.) Whose Muse? Art Museums and the Public Trust (Princeton: Princeton University Press, 2003)
Dagognet, François. Le musée sans fin (Le Creusot: Champ Vallon, 1984)
Duncan, Carol. Civilizing Rituals. Inside Public Art Museums (London: Routledge, 1995)
Goodman, Nelson, ‘The End of the Museum?’, Of Mind and other Matters (Cambridge, Ma.: Harvard University Press, 1990), 179-181.
Greenberg, Reesa and Bruce Ferguson and Sandy Nairne (eds.) Thinking About Exhibitions (London: Routledge, 1996)
Groys, Boris. Logik der Sammlung (München: Carl Hanser, 1997)
Hooper-Greenhill, Eilean. Museums and the Interpretation of Visual Culture (London: Routledge, 2000)
Huyssen, Andreas, ‘Escape from Amnesia: The Museum as Mass Medium’, in Twilight Memories (London: Routledge, 1995), 122-156.
Kuspit, Donald, ‘The magic kingdom of the museum’, Artforum 4, 1992, 58-63.
Lumley, Robert (ed.) The Museum Time-Machine. Putting Cultures on Display (London: Routledge, 1988)
Noever, Peter (ed.) Das diskursive Museum (Wien und Ostfildern: MAK und Hatje Cantz, 2001)
Pomian, Krzystof, ‘Entre l’invisible et le visible: la collection’, Libre 3, 1978, 3-56.
Preziosi, Donald. Brain of the Earth’s Body. Art, Museums, and the Phantasms of Modernity (Minneapolis: University of Minnesota Press, 2003)
Rugoff, Ralph, ‘Beyond Belief: The Museum as Metaphor’, in Lynne Cooke and Peter Wollen (eds.) Visual Display: Culture Beyond Appearances (Seattle: Bay Press, 1995), 69-81.
Vergo, Peter (ed.) The New Museology (London: Reaktion Books, 1989)
Wallach, Alan. Exhibiting Contradiction. Essays on the Art Museum in the United States (Amherst: University of Massachusetts Press, 1998)
Weil, Stephen. Making Museums Matter (Washington, D. C.: The Smithsonian Institutions Press, 2002)
Zacharias, Wolfgang (ed.) Zeitphänomen Musealisierung. Das Verschwinden der Gegenwart und die Konstruktion der Erinnerung (Essen: Klartext, 1990)

Ébli Gábor

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK