Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Bocz András
Kiadás: 2. javított kiadás
Megjelenés: 2006
Oldalszám: 496 oldal
Formátum: B/5, kötve
ISBN: 978-963-9664-04-3
Témakör: Nyelvtudomány
Sorozat: Test és lélek

Elfogyott

A nyelvi ösztön
Hogyan hozza létre az elme a nyelvet?

Ösztön-e a nyelv ?

Magyar Tudomány 2000. 2. szám
Az embernél a nyelv ösztönös, állítja Darwin Az ember származásá-ban. Régóta folyik a vita arról, magyarázható-e az emberi nyelv biológiailag, és ha igen, hogyan. Most újabb szaktekintély csatlakozott a vitához: A nyelvi ösztön című munkájában (1994) Steven Pinker a nyelv biológiai megalapozottsága mellett érvel. Alaptételének bizonyításához felhasználja mindazon ismereteket, amelyeket a tudomány a nyelvről felhalmozott. Így a könyvre, amely tavaly jelent meg magyarul, kettősség jellemző. Egyrészt összefoglaló, szintetizáló jellegű, másrészt újító, irányadó. Egyrészt olvasmányos ismeretterjesztő munka a nyelvészet jelenlegi eredményeiről, másrészt egy kibontakozóban lévő irányzat harcos programnyilatkozata.
Az összefoglaló jellegű fejezetek ismeretterjesztő szándékúak, a nagyközönséghez szólnak. Csevegő, közvetlen stílusban, mindenfajta formalizmustól mentesen, hétköznapi példákkal élve mondja el Pinker azokat az ismereteket, amelyek a laikusok számára is érdekesek lehetnek a nyelvvel kapcsolatban. A legalapvetőbb kérdéssel kezdi: hogyan függ össze egymással nyelv és gondolkodás. Esettanulmányokkal, csecsemőkísérletekkel, etológiai vizsgálatokkal támasztja alá véleményét, miszerint nyelv és gondolkodás nem határozzák meg, nem előfeltételezik egymást. A köztük lévő viszony a komputációs, illetve reprezentációs modellel ragadható meg legjobban: a gondolkodásnak saját nyelve, reprezentációja (language of thought) van, amellyel műveleteket végez, ez azonban közvetlenül egyetlen természetes nyelvnek sem felel meg, de lefordítható azokra.
Pinker a nyelvészet problémáit a hagyományos nyelvi szinteknek megfelelően tekinti át. A szintaxist tárgyalja először. Chomsky nyomán megmutatja, hogy a strukturáltság, a megszerkesztettség a nyelv alaptulajdonsága. A mondatszerkesztés diszkrét kombinatorikus rendszerként működik, amely újraíró szabályok alapján véges számú elemből végtelen számú mondatot tud létrehozni. Bár Pinker több chomskyánus modellt is bemutat, az alternatív megközelítésekkel adós marad. Nem véletlenül. A biológiai álláspont számára ugyanis elengedhetetlenül fontos a Chomsky-féle modell azon alapfeltevése, miszerint a nyelv olyan univerzális struktúrákkal rendelkezik, amelyek a beszélők számára már a nyelv elsajátítása előtt, mintegy genetikusan meghatározva adottak.
A szavak szintjének tárgyalása két részterületet foglal magában: a morfológiát és a lexikont. E fejezet jelentőségét az adja, hogy Pinker saját kutatásairól számol be, amelyek kiemelkedő szerepet játszottak az elmúlt évek egyik legfontosabb nyelvészeti vitájában. A kérdésre, vajon a morfológia szabályalapú-e vagy a lexikonban tárolódik, Pinker válasza az, hogy a nyelv kettős természetű: a reguláris formákat szabályok állítják elő, a rendhagyó alakokért a memória felelős. Vegyük észre, hogy ez nem korszakalkotóan új, hiszen a nyelvleírás évszázadok óta szabályokkal és kivételekkel dolgozik. E modell azért jelentős mégis, mert a korábbi szélsőséges nézetek (csak szabályok Chomskynál, csak asszociációs rendszerek a konnekcionistáknál) után egy köztes álláspontot foglal el, amely – úgy tűnik – empirikusan is igazolható.
Mivel a nyelv vizsgálata a megismerés-tudományok tágabb keretébe illeszkedik, Pinker a társtudományok nyelvvel kapcsolatos vizsgálódásait is összefoglalja. Az elme kutatása, a nyelvészet és az informatika szorosan összekapcsolódnak egymással: a mesterséges intelligencia kutatói olyan számítógépeket igyekeznek létrehozni, amelyek az emberhez hasonlóan használják a természetes nyelvet. A szerző elemzi, miért fulladtak mind ez idáig kudarcba ezen próbálkozások. Az emberi mondatmegértésben olyan képességek játszanak szerepet, amelyek nem mechanikusak, s így a számítógépnek nem taníthatóak meg. Ezeket a képességeket egyrészt a pszicholingvisztika, másrészt a pragmatika vizsgálja. Míg az előbbi diszciplína eredményeit Pinker számos kísérlet leírásával részletesen bemutatja, az utóbbiról néhány fontos alapelv (Grice-i maximák, kommunikációelmélet) megemlítésén kívül kevés szót ejt.
A nyelvi változatosság kulcsfontosságú probléma a generatív keretben dolgozó nyelvészek számára, hiszen látszólag ellentmond az univerzális nyelvtannak. Éppen ezért Pinker hosszan, a kérdést több szempontból körüljárva érvel amellett, hogy a változatosság összeegyeztethető az univerzális elvekkel. Arról van szó ugyanis, hogy a nyelvek különbözősége felszíni, míg azonosságaik mélyebb szerkezetükben találhatóak. A nyelvek sokfélesége a nyelvi változásban, a nyelvek szerves fejlődésében gyökerezik. Ezzel kapcsolatban a nyelvcsaládokat, a történeti nyelvészet módszereit, valamint a nyelvi változás okait említi a könyv.
A mai nyelvészetben a nyelvelsajátítás, a gyermeknyelvi kutatások az érdeklődés középpontjában állnak. Az erre vonatkozó fejezetben Pinker végigköveti, hogyan alakul ki a kisgyermeknél a nyelv – milyen problémákkal szembesül a gyermek anyanyelvének elsajátításakor, s milyen stratégiák, módszerek állnak rendelkezésére a megoldáshoz. A gyermekeken végzett megfigyelésekkel, tanulmányokkal a szerző azt próbálja alátámasztani, hogy az ember innát nyelvi rendszerrel, univerzális grammatikával születik. Ez fontos bizonyítékokat szolgáltat az evolúciós nézet számára.
Az eddig elmondottak alapján úgy tűnhet, egy alapszintű, bevezető jellegű egyetemi tankönyvvel állunk szemben. Az elmélyült olvasó számára azonban nem a fent leírt fejezetek jelentik a lényegi mondanivalót, hanem részint a bevezető, részint a záró részek, amelyekből kirajzolódik a Pinker által hirdetett új szemlélet. Már az első két fejezetben világossá válik a szerző elméleti hovatartozása. Egy biológiai alapú, erősen darwinista nyelvfelfogás mellett foglal állást, hadat üzenve ezzel a standard társadalomtudományi modellként (STM) emlegetett megközelítésnek, amely – szerinte – a 20-as évek óta uralja a társadalomtudományokat. Ezenkívül a mai nyelvtudományban is meghatározza saját helyét. Elfogadja és alkalmazza a Chomsky-féle generatív nyelvészetet, egy lényeges alapelvtől eltekintve éppen az evolúció előbb említett kérdésében száll szembe a generativistákkal. Míg Chomsky mindig is elzárkózott az evolúciós magyarázattól, Pinker úgy véli, a nyelv szelekciós hatásra alakult ki.
E lényegi gondolatok azután a könyv végén ismét visszatérnek. A nyelv neurobiológiája különösen hangsúlyos terület, hiszen itt közvetlen bizonyítékok nyerhetőek a biológiai meghatározottság alátámasztására. Pinker részletesen leírja a nyelvért felelős agyi területeket, illetve az ezekhez kapcsolódó specifikus sérüléseket, afáziás zavarokat. Létezésük igazolja, hogy a nyelv moduláris, azaz hogy több különálló, feladat-specifikus egységből áll.
Ezt követően Pinker részletesen kidolgozza a nyelv kialakulásáról vallott darwiniánus elméletét. A gondolat, miszerint a nyelv az emberi elme egyik evolúciósan létrejött biológiai rendszere, nem új. Éppen ezért Pinker a hagyományos ellenérvek cáfolatával indítja okfejtését. Az evolúciós magyarázatokkal szemben gyakran elhangzik az az érv, hogy a nyelv csak az emberre jellemző és egyedülálló az élővilágban. Nem az állati kommunikáció szerves folytatása, éppen ezért nem is jöhetett létre az evolúció során. Pinker azonban világossá teszi: ahhoz, hogy valaminek evolúciós eredetet tulajdonítsunk, nem szükséges, hogy több faj is mutassa az adott tulajdonságot.
Chomskytól származik az ellenérv, miszerint bár a kommunikáció hasznos az evolúció során, ez önmagában még nem ad számot a nyelv szerkezetének bonyolultságáról, finomságáról. Pinker ezzel szemben azt próbálja igazolni, hogy még a nyelv legkifinomultabb szerkezetei is adaptációs előnnyel bírnak, tehát ezek is szelekciós nyomásra alakultak ki. A feltételes mondatok például, amelyek nyelvi formájukat tekintve általában igen bonyolultak, lehetővé tették elődeink számára, hogy hipotetikus szituációkról beszéljenek, ezáltal jövőbeli cselekvéseiket jobban meg tudják tervezni.
Éppen a nyelv komplexitása támasztja alá legjobban – érvel Pinker –, hogy evolúciós fejlődésről van szó. Nem feltételezhető, hogy egy ilyen bonyolult rendszer pusztán véletlenszerűen jelenjen meg az emberi elmében. Sokkal elfogadhatóbb az a magyarázat, hogy az összetettségnek ezt a szintjét a nyelv fokozatosan, egymást követő kis adaptációs változások eredményeképpen érte el.
A cáfolatok után hirdeti ki Pinker azt a programnyilatkozatot, amely miatt a könyv egyáltalán megszületett. Az eddigiek ürügyet és közvetett bizonyítékokat szolgáltattak ahhoz, hogy Pinker bemutathassa és alátámaszthassa a nyelv biológiai beágyazottságáról alkotott elméletét. Ezen a helyen már tudományelméleti, tudományszociológiai következményeket is levon hipotéziséből. Amikor a nyelvet evolúciós alapon magyarázza, szembeszáll a standard társadalomtudományi modellel, amely azt hirdeti, hogy az emberi kultúra független a biológiai meghatározottságtól, az individuumot nem genetikai öröksége, hanem az öt körülvevő társadalom formálja, így a nyelv is társadalmi termék. Ez azonban Pinker szerint nyilvánvalóan hamis állítás, a társadalomtudományokban uralkodó STM pedig téves. Éppen ezért ezt el kell vetni, s a társadalomtudományokat biológiai alapokra kell helyezni, mert a kultúrát az emberi evolúció során kialakult pszichológiai mechanizmusok hozták létre, ezek pedig evolúciósan magyarázhatóak. Ezáltal megszűnne a szakadék a természettudományok és a társadalomtudományok között, helyreállna a tudomány egysége. Piuker úgy tűnik fel, mint aki Chomsky innátizmusa és univerzális nyelvtana után a végső lépést tette meg afelé, hogy a nyelvészetet a kognitív tudományokkal, valamint a természettudományokkal integrálja.
Az evolúciós szemlélet persze nem csak Pinkernél jelenik meg. Lelkes hívei szerint a kultúrát az evolúció során kifejlődött pszichológiai mechanizmusok hozzák létre, ezért az egyes kultúrák, akárcsak a nyelvek, a felszíni változatosság ellenére bizonyos univerzálékban megegyeznek.
Mindezek alapján Pinker könyve sok nyelvész szemében mézzel bevett orvosságnak tűnhet. Az oly sok nyelvtudós számára keserű biológiai, evolúciós elméletet humoros, színes ismeretterjesztéssel tálalja, amely a hatás szempontjából vajmi keveset ér ugyan, de ismert és szeretett íz, amely miatt a beteg talán mégis hajlandó lenyelni a rossz ízű gyógyszert. A csalogató körítésre azért van szükség, mert ma még az sem egyértelmű, vajon a gyógyszer egyáltalán orvosolja-e bajainkat. Jelentősége épp ebben rejlik. Ahhoz, hogy megtudjuk, orvosságunk hozzásegít-e a gyógyuláshoz, először mindenképpen ki kell próbálnunk. Pinker azt akarja elérni tehát, hogy a nyelvtudományban is bontakozzanak ki az evolúciós szemléletű kutatások.
Külön is érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy A nyelvi ösztön magyar kiadása nem egyszerű fordítás, sokkal inkább átültetés, alkalmazás. A könyvben említett nyelvi jelenségek angol példáinak lefordítása mellett magyar nyelvű anyag (irodalmi szövegrészletek, újsághírek stb.) is segítik a jobb megértést. Ezenkívül a magyar kiadás kitér a releváns hazai kutatásokra is, megemlítve az adott témákban megjelent fontosabb hazai munkákat.
Gervain Judit

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK