0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Káldy Zsuzsa
Kiadás: Második kiadás - Pléh Csaba előszavával
Megjelenés: 2009
Oldalszám: 171 oldal
Formátum: A/5
ISBN: 978-963-2790-64-0
Témakör: Pszichológia
Sorozat: Test és lélek

Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 1875 Ft

KOSÁRBA
Test és elme
Az interakció védelmében

A popperi világ(ok)

Kultúra és Kritika
2010-06-27
 
Sir Karl Raimund Popper osztrák származású filozófust elsősorban nem elmefilozófiai elképzelései tették híressé. Nevét inkább a tudomány-, társadalom- és történelemfilozófiához való hozzájárulásai avatták halhatatlanná. Pedig az elme filozófiáját illetően is megjelent két kötetnyi műve, és ezek a szervesen összefüggő részekből álló popperi világ – vagy lazább értelemben véve: rendszer – fontos szeleteit tárgyalják. A korábbi megjelenésű (amelyet John Eccles agykutatóval közösen jegyez, és amely The Self and Its Brain: An Argument for Interactionism címre hallgat) 1977-ben látott napvilágot, és ezt idáig még nem adták ki magyarul. A második vele ellentétben már két magyarországi kiadást is megért. E mű csak Popper 1994-ben bekövetkezett halála után néhány hónappal jelenhetett meg, bizonyos értelemben azonban mégis frissebb a másik műnél. Tudniillik egy, a hatvanas években az Emory Egyetemen (jegyzetek nélkül) tartott előadássorozatán alapul. A két kötet közti viszony a magyar olvasó számára konfúz lehet, ugyanis a jelen írás tárgyát képező mű címe Test és elme – Az interakció védelmében, ami megtévesztésig hasonlít a ’77-es darabéhoz, mégis a posztumusz kötetnek, a Knowledge and the Body-Mind problem-nek a fordításáról van szó.

Popper szerint egy jó előadásra adott jó reakció a gondolati tartalmaira reflektál, és nem az előadó elkerülhetetlen önkifejezésére. Ám hozzátehetjük: nem minősíti az előadást semmiképp sem az, hogy az utóbbival kifejezhetők az előbbiek- és ez jó közelítési irányt biztosít a Test és elme című könyv felé. Beszédéből, ha a prezentált elméleteket nem is vizsgáljuk, kibonthatók preferenciái, hangsúlyai. Popper elméletei még az előadás formáját is képesek megváltoztatni. Attitűdjeivel összhangban alakul ki ugyanis mondanivalója.

Előadásai a rá jellemző világosságot tükrözik. Vigyázni kell azonban ezzel a csalfa érthetőséggel, el ne bízza magát tőle az olvasó; érdemes emlékeztetni rá, hogy Popper egy ízben kijelentette: talán ha két-háromszor értették meg valaha is. Rögtön bevezetője legelején kifejti: allergiás a meleg levegőre, a huzatosságra. Ez először mellékes információnak tűnik, de fontos összetevője világosságának. Ugyanis e huzaton azokat a terminusokat érti, amelyek túlságosan homályosak: példának okáért az „emberi természet” bevett filozófiai szóösszetételt csak vonakodva veszi szájára. Míg további bizonyítékokat nem talált, addig az itt lefektetett elméletét sem merte nyilvánosság előtt kifejteni, mert attól félt, hogy több benne a „meleg huzat”, mint a konkrét tartalom. Popper irtózik a definícióktól, mert azok sokszor érthetetlenebbek, huzatosabbak mint egy erős intuitív tartalommal bíró szó. Így definíciók helyett leginkább példákkal találkozhatunk művében.

Racionális vitába vetett hitének megfelelően tág teret hagy előadásai után a diskurzus kibontakozására, és bizony az egyik diszkusszió hosszabbra is sikerül, mint maga az előadás. A kötetben szereplő megjegyzése szerint e viták élete legjobbjai közé tartoznak. Dinamizmusa mutatkozik meg abban, hogy eredeti terveit felülírva annak a témának, amely iránt közönsége legjobban érdeklődik a beszélgetések során, több előadást szentel. Így került ki a könyvből egy rövid ismertetést leszámítva „a keret mítoszának” (vagyis annak a dogmának, amely szerint racionális vita két egészen különböző előfeltevésekre alapozó személyek közt lehetetlen) témája – ez azonban Popper egy másik posztumusz megjelent kötetének gerincét alkotja.

Igen fontos nála a nyelv, de nem a szavak vagy a puszta jelentésük, hanem az, amit lehetővé tesz. Legfőbb funkciója szerinte a kritikai, és saját elméletét is kritikai elméletnek tekintette. Amit pedig előadásain végez, az a legmagasabbrendű tudati folyamatot jelenti számára, ez érvelés.

Poppert olvasva a problémák világában találjuk magunkat: ugyanis az élők folyamatosan ezekkel küzdenek. Magát azt az elméletét, hogy a tudás gyarapodását a problémák megoldásai adják, probléma-megoldás formájában vázolja fel, azaz olyan megoldásként, ami válaszol egy problémára. A problémák megoldási kísérlete pedig egy kísérleti elmélet: teljes saját teóriáját is ilyennek tartja.

Hogy megértsünk egy elméletet – állítja Popper – meg kell értenünk, milyen módokon próbálták megoldani korábban azt a problémát, amire az elmélet felel. Ezért aztán saját téziseinek ismertetése előtt elidőzik a test-elme probléma konkurens megoldási kísérleteinek bemutatásánál is.

A híres falszifikációs elképzelésnek megfelelően pedig fontos számára az elméletek cáfolhatósága, és ahogy az utolsó előadáson beszámol róla: a split brain (hasított agy) kísérletek, illetve John Eccles kutatásai elmélete próbáinak tekinthetők. 

Az elmélet külső köreiből továbbhaladhatunk a magig, a test-elme filozófiai problémájának popperi megoldáskísérlete felé. A népszerű monizmus helyett a dualisztikus tendenciák folytatója – mondhatni Descartes-nak az emergens evolúcióval feljavított változatát nyújtja. Ennél azonban kicsit többről van szó. Popper a descartes-i elméletet maga mögött hagyja annyiban, hogy több mint két világot feltételez. Az első ezek közül a fizikai valóság, a második pedig az elme birodalma. Központi, egyben legnehezebben érthető fogalma a 3. világ. Ez egy más korban az ideák szférájának neveztetett, egy kortárs nyelvhasználat pedig a mémek birodalmának tüntethetné fel – bár e kifejezések (különösen Platóné) nem teljesen kompatibilisek Popper elképzeléseivel. Frege viszont közel áll hozzá, ám ő még a mára negatív konnotációkat ébresztő „harmadik birodalom” kifejezést használta.

A 3. világot az ember alakítja ki fejlődése során, azaz elméink kollektív produktuma. Benépesítői az elméletek, a szellemi termékek, az érvek. De a művészetek/műalkotások és a tudományok is e világ polgárai. Ugyan ezek a mi alkotásaink, de tőlünk függetlenednek is: így például bár a számok (Popper szerint) ember alkotta létezők, mégis van mit felfedezni a tulajdonságaik közt számunkra. Tehát az is lehetséges, hogy a 3. világ visszahasson a 2.-ra, és általa az 1.-re. E világ egy részhalmazát alkotja az objektív tudás, ami a „jól ismert” elméletek összefoglaló neve. Utóbbi egyúttal az állat és ember közti „demarkációs kritérium” konstituálója is Konrad Lorenz gyermekkori játszópajtása szerint. Az objektív tudás koncepciójának megértése viszont nem egyszerű, hiszen Poppernél mindez nem csupán a szubjektív tudások és gondolatok összessége.

Mind a 3., mind a 2. világhoz való hozzáférés – amelyek kialakulása egymással folytatott kölcsönhatásukban történt és történik – evolúciós előnyökkel jár, ezért jöhettek létre e világok. Egyszerűsítően megfogalmazva: 1. világbeli biológiai testünk a természetes szelekció farkastörvényeitől tovább marad háborítatlanul, ha 2. világbeli elméje által összekapcsolódhat 3. világban leledző elméletekkel, amelyek a túlélés eszközei is lehetnek – de persze másra is szolgálhatnak.

Mindebből már látszik, milyen fontos itt az evolúció – bár Popper szerint csak intuitív megértést kínál számunkra ez az elképzelés. Összeolvasva a Test és elmében található megjegyzéseit más műveinek ugyanerre a témára vonatkozó részeivel, Popper a Darwint „vonakodva csodáló” filozófus az evolúciós elmélet avatott interpretátoraként tűnik fel. Itt egyenesen megkísérli Darwint kvázi a talpára állítani: érvelése szerint az evolúció nem feltétlenül fölemelkedés, ugyanis a magasabbrendűségnek nincsenek meg a biológiai kritériumai. Ennek megfelelően az evolúciós fa felfelé törő ágait átrajzolja egy vízszintes irányban nyúló bokor gallyaira.

 Descartes önálló lelket és önálló testet feltételező elméletének legnagyobb nehézsége e két dimenzió összekötése. Mint láttuk, Poppernél ezek szervesen összefonódnak az emergens evolúción keresztül, és ahogy Descartes a tobozmirigyben igyekezett megtalálni az összekötő kapcsot, úgy Popper az agytörzsbe, közelebbről a beszédközpontba helyezi a világok kölcsönhatásának színhelyét. A nyelv ugyanis az, ami lehetővé teszi számunkra a belépést a 3. világba és az objektív tudás terepére.

Az előadások témái nem csak Descartes-hoz és Darwinhoz kapcsolódnak. Meglehetősen szerteágazóak, a sokirányú kérdés pedig rámutat számtalan implikációjára. Állításainak számtalan következményére derül fény: így művészetfilozófiai, etikai, tudományfilozófiai konzekvenciáira.

A vitákon Popper sok felmerülő kérdésre és ellenérvre adott plauzibilis választ, azonban vannak olyan nehézségek, amelyeket a könyv feltáratlanul hagy.

Filozófiatörténeti és kultúrtörténeti rekonstrukcióit, interpretációit is érheti bírálat, ahogy az egyik vitában korrigálják is Darwinra vonatkozó nézeteit, legalábbis annyiban, hogy elismeri: amikor Darwinról beszél, valójában a neodarwinizmusról kíván szólni. Berkeley, Spinoza és Wittgenstein sem valószínű, hogy hevesen bólogatnának, mikor teóriáik popperi rekonstrukcióit hallgatják. De semmi kétség: az elméletek „tapogatózó előrehaladásában” bízó Popper minden ilyen korrigálásnak örvendene. Ráadásul a filozófiatörténeti megállapítások a tárgyalt kötetben nem képezik mondanivalójának sarkalatos pontjait, ellentétben A historicizmus nyomorúsága és A nyitott társadalom és ellenségei művekkel.

Popper elméletének még sok versengő elmélettel meg kellene küzdenie az elfogadáshoz, az elmefilozófia mai divatjain kívül a matematikai platonizmussal is, amely a mai napig a legnépszerűbb matematikafilozófiai állásfoglalás, és azt hangoztatja, hogy a számok világa valójában független az emberi gondolkodástól, és nem mi hoztuk létre.

Azonban úgy tartom, egyik legnagyobb hiányossága kifejtésének, hogy az elme ontológiai státuszáról végül is nem sokat tudhatunk meg. Mert hiába nevezi magát egy ízben karteziánusnak, világos, hogy a 2. és a 3. világ esetében nem szubsztanciákról, önálló és minden mástól független entitásokról van szó. Hiszen (a 3. világ és a további világok lehetőségének beiktatása mellett) épp a világok közti interakció, és a 2. és a 3. világ kölcsönhatás révén történő kifejlődése a popperi megoldás Descartes problémáira. Ha pedig értelmezésen helytálló, nem beszélhetünk szubsztanciatrializmusról sem. 

Popper utolsó előadásának végszava szerint mindannyian megtehetjük szerény hozzájárulásunkat a harmadik világhoz, és ennél többet nem is szabad remélnünk. Szerény hozzájárulás helyett az sajátja viszont számottevő e világhoz. Bevezetésemben emlegetett különböző kontribúciói mellett a 3. világban létrehozott három világ elmélete is nagyobb visszhangra talált a hasonló problémákkal foglalkozók körében.

Sir John Ecclest, a fent többször emlegetett Nobel-díjas neuropszichológust ő győzte meg az interakcionalista trializmus elfogadásáról, és később együtt kutattak elméletének empirikus bizonyítékai, vagy inkább cáfolatai után.

Peter Medawar, a szintén Nobel-díjjal kitüntetett zoológus elismeréssel írta a 3. világ elméletéről: „Magam is éppen ilyen felfogásra vágytam: a harmadik világ az emberi örökség nagyobbik és fontosabbik része. Nemzedékről nemzedékre való áthagyományozódása az, ami mindennél inkább megkülönböztet minket az állattól.” Mario Bunge, a fizika filozófiájának materialista művelője azonban bírálta Poppert. Amint a harmadik világ dolgairól írja túlzóan: „[s]zíntiszta animizmus volna [...], ha az ilyesfajta fikciókat valóságos autonóm létezéssel és oksági hatással ruháznánk fel.” Ám a maga elmélete is csak továbbgondolása Popperének, abban az értelemben, ahogy az Emory egyetemi előadásokban is megjelenik e tétel: egy új, korábbiakra rákövetkező elmélet legtöbbször az őt megelőző elmélet szimulációja, bizonyos fokú utánzása.

Popper egyik itt megjelenő szállóigéje szerint a 3. világgal való bensőséges viszonyunk teszi lehetővé, hogy „helyettünk elméleteink halnak meg.” E megfigyelésének köszönhető, hogy minket, a problémák világában leledző, és azokat kísérleti hipotéziseink segítségével is feloldani kívánó lényeket Daniel Dennett több könyvében egyszerűen „popperi teremtményeknek” nevezzen. Dennettnél az ezeknél is kifinomultabbnak tekinthető teremtmények (az emberek egyúttal ide is tartoznak) az eszközeiket és környezetüket saját hatékonyságuk növelése érdekében a 2. és 3. világnak megfelelően átalakító, és az intelligencia forrásává tevő élőlények a „gregoryi” jelzőt kapják. Azonban már Poppernél is találhatók utalások a minket okosabbá tevő exoszomatikus, mesterséges dolgokra. 

A Test és elme második kiadása Pléh Csaba bár nyúlfarknyi, mégis informatív előszavával egészült ki. Ebben a pszichológus felhívja a figyelmet arra, hogy Poppert az elmúlt évtizedek eredményeinek függvényében érdemes olvasni. Mivel Pléh további szűkítést nem ad, érthetjük ezen mind a filozófia, mind a biológia vagy az agykutatás azóta keletkezett eredményeit is). Ezen kívül rámutat Popper Janus-arcúságára is, például a tekintetben, hogy egyszerre redukcionizmusellenes és naturalista, valamint egyszerre hisz az emberi tudat különlegességében, és ennek fokozatos evolúciós kialakulásában.

A magyar kiadáshoz írott előszó után következő tulajdonképpeni könyv valójában maga az első kiadás. Ami eléggé kifogásolható, ugyanis sok olvasásnehezítő és értelemzavaró nyomdahibát megőriz, viszont a bibliográfia nem egészül ki az 1998-as első megjelenés után magyarul napvilágot látott Popper-művekkel (A nyitott társadalom és ellenségei, Szüntelen keresés: intellektuális önéletrajz).

Az eredeti kötetnek akad némi magyar vonatkozása is. Elkészültét, és az anyagot a szerző engedelmével nagyobb mértékben átdolgozó szerkesztő munkáját a Popper-tanítvány Soros György alapítványa, valamint a CEU támogatta. M. A. Notturno szerkesztői utószava (ami gyakorlatilag megegyezik a The Myth of the Framework utószavával) is Budapesten íródott.

Paár Tamás

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK