Sir Karlnak, a nagyok között is kiemelt helye van: a kritikai gondolkozás szellemi atyja, a politikaelmélet bálványtörője, a tudományfilozófia megalapozója - és még sorolhatnám. Híres elmélete a falszifikáció: a tudományos tételek helyességéről csak úgy lehet dönteni, ha megkíséreljük őket cáfolni. Ha sikerül, rossz az elmélet, ha nem, egy darabig élhet. Ezzel a fogással megfordította a bizonyítás rendjét, ami nemcsak a természet-, hanem a társadalomtudományokban is forradalmi változást hozott. Szellemi hatása ezért meghatározza a világhoz való egész viszonyunkat: azóta mindent másképp látunk - él bennünk a kisördög, hátha másképp is lehetnek a dolgok... Ez a most megjelent könyve egy 1969-es előadás-sorozatára épül, de élete végéig dolgozott rajta. Olyan problémát bogoz, amire - az ő tollából - senki sem számított: hogyan kapcsolódik az elme a testhez, hogyan működik a tudás, a szellem bennünk és a világban? (A filozófiában ezt a problémát a "test-lélek kérdésnek" nevezik.) Popper a tudományelméleten kívül ugyan sok mindennel foglalkozott - például a "nyitott társadalom" teóriájának megalkotásával vagy a historizmus kritikájával -, de a test-lélek kérdésben való elmélyülés meglepetés volt. Pedig ez a filozófiai téma oly energikusan foglalkoztatta, hogy ezt az elő- adás-sorozatot követően John C. Ecclesszel, a Nobel-díjas agyfiziológussal csináltak egy azóta híressé vált kötetet (Az Én és az agy, 1977), melynek első részét Sir Popper, második részét Sir Eccles írta, aztán következett a legizgalmasabb fejezet: kettejük "élő" beszélgetése, vitája. Ez a kis könyv e téma legfőbb eredményeit foglalja össze. Elsősorban Popper három világ elméletét: a filozófia korábban csak anyagi és szellemi létezőket ismert, Popper újítása, hogy a fizikai dolgok és a lelki viszonyok mellé felveszi az objektív tudás világát mint új, autonóm létezőt. Hogy tudniillik az emberiség által tudott-használt gondolatok ugyanolyan objektivitással bírnak, mint egy erdő vagy egy kristály. Mert a test-lélek kérdés arról szól, miképp tud a szellem az emberre (és a fizikai világra) hatni. Nos, az ő elméletében a nyelv az a kapcsoló-központ, amely összehozza. a három világot, a három világ az ember problémateremtő és feladatmegoldó tevékenységében talál egymásra. Így teljesedik ki egy Platón, de legalábbis Descartes óta nyitott kérdés: hol van az ember helye a világban és önmagában. Igazán akkor brillírozik, amikor közvetlenül vitázik közönségével: a könyv e vita részleteit is közli - pazar élmény bepillantani egy nagy gondolkodó észjárásába. Mint például abba, amit a racionalizmusról mond: "Racionalista vagyok. Azaz igyekszem hangsúlyozni a racionalitás fontosságát az ember számára. De, mint minden gondolkodó racionalista, én is elismerem, hogy az ember nem racionális. Éppen ellenkezőleg, nagyon is nyilvánvaló, hogy még a legracionálisabb emberek is nagymértékben irracionálisak... Nekem a racionalitás egyszerűen a problémákhoz való kritikus hozzáállást jelenti..." Ezt az alapállását nem rágta meg az idő, sőt a posztmodern beszédmód idején éppen hogy jól jön egy ilyen frissítő zuhany a testnek is (ebben a hőségben) és az elmének a tespedés ellen.