Karl Popper 1969-ben az Emory Egyetemen tartott hat előadásának anyaga, és a hozzá kapcsolódó viták szövege található a Test és elme (Az interakció védelmében) kötetben.
Popper hozzáállására látszólag a szigorú tudományosság jellemző – az előadásokat módszerének bemutatásával kezdi: először a tényeket és a végkövetkeztetéseket mutatja be, és csak ez után fejti ki, hogyan is jutott ide, ez a beszédmód nagyon előnyös a kritika számára. Azonban ha bináris oppozíciókat keresünk, a tudományos és a művészi megismerés kettősségét láthatjuk nála. (Persze soha nem feledkezhetünk el arról, hogy valójában ugyanazon entitások megismeréséről van szó, csak a nézőpont más!) Popper megközelítése ebben a vonatkozásában ugyan a tudomány, filozófia oldaláról indul, de általános hozzáállása (a heurisztikus, próbamódszer; előfeltevéses mód) sokkal inkább a művészetekre, művészi próbálkozásokra emlékeztet. A kétfajta megismerésmód szerves egységet alkot nála, amire a valós világból is hozhatunk példát, ha mondjuk a fraktálgeometria „alkotásaira” gondolunk, melyek diszkrét matematikai képletekből véletlenszerűnek tűnő, művészi hatású ábrákat hoznak létre.
Az előadások terve szerint az objektív és szubjektív tudásról, az evolúció-nyelv-harmadik világ kapcsolatáról, az általa „a keret mítoszának” nevezett jelenségről, a három világ közti interakcióról, a racionalitásról és a szabadságról szándékozott beszélni.
Első alkalommal az objektív és szubjektív tudás közti különbséget szemlélteti példák segítségével. Ezen két tudás elválasztása fontos, hiszen a harmadik világ szempontjából az objektív értelemben vett tudásnak van igazán jelentősége. Röviden talán úgy lehet megfogalmazni a kettőt, hogy a szubjektív értelemben vett gondolat esetén egy gondolkodási folyamatról beszélünk, mely személyenként változhat, ezzel szemben az objektív értelemben vett gondolat egy kijelentés tartalma.

Megemlíti a test-elme problémát mint az előadások másik sarkpontját. Descartes és a kartéziánusok alapvető hozzáállását ismerteti: a két szubsztancia közötti interakció elméletét. Popper magát nem pusztán a monizmussal szemben ál1ó dualizmus híveként, hanem egyfajta pluralizmus hirdetőjeként aposztrofálja. Számára nemcsak test és elme oppozíciója létezik, hanem egy harmadik világot is feltételez, ami az elme produktumainak birodalma. A harmadik világ gondolatának kialakításában nagy szerepet játszhatott mestere, Karl Bühler nyelvelmélete (Pléh, 1998).
Az előadást követő vitában elénk tárja a harmadik világ egyszerre autonóm és reális voltát. Példaként a prímszámokhoz fordul: a természetes számok ugyan lehetnek az emberi elme tudatos produktumai, de a prímszámok megalkotására ez már nem igaz, ráadásul még eloszlásuk is bizonytalan, tehát ebből a szempontból is függetleníthetők a „megalkotótól”.
A három világ kölcsönhatásban áll egymással, és a második világ (azaz az elme) köztes szerepet tölt be; egyrészt fölötte ál1 a másik két területnek, másrészt alárendelt is; ami evolúciós magyarázattal érthető: az első világ volt kialakulását tekintve az alap, ezt követte a második, végül a harmadik világnak nevezett terület. Ugyanakkor a második világ az elsőhöz képest alárendelt, ez belátható, ha például az állatok egy részére mint második világgal is rendelkezőkre gondolunk.
Előkerül az előadássorozatban többször is felbukkanó tetradikus séma, jelen esetben a tudás növekedésének, azaz a megismerésnek illusztrálására. Ez a séma a P1?KE?HK?P2 képlet, ahol a kiindulópont (P1) a kezdeti problémát jelenti (akár elméleti, akár gyakorlati), a megoldásra váró feladatot. Ezután a KE kísérleti elmélettel próbálkozunk a probléma megoldására, majd következik a HK kritikai szakasz, amikor is saját megoldási kísérletünket vesszük górcső a1á, legvégül eljutunk a P2-nek nevezett újonnan kialakult problémához. Popper egész tudományos hozzáállásának egyszerűsített váza ez a séma: szerinte már kezdetben is rendelkezünk valamilyen előfeltevésekkel, és a tudomány művelése gyakorlatilag egy próbálkozásokon alapuló vállalkozás. Természetesen ezzel a mítoszromboló felfogással sem a filozófusok, sem a tudományos kutatók jó része nem tudott (és nem tud) egyetérteni. Pedig vélhetőleg igaza van, hiszen az objektív tudásra valóban alkalmazható ez a képlet, márpedig ez esetben a szubjektív értelemben vett tudásra is érvényes. Evolúciós tudományszemlélete könnyen rokonítható a Kuhn által vázolt paradigmaváltással, ahol az egyes paradigmák versenyeznek egymással, és végül a kritikai értékelő közösség által elfogadott kerül „uralomra” (Kuhn, 1984). Mindkét teóriából következik, hogy nincs örök győztes; az elméletek egyszer megcáfolásra kerülnek. A falszifikáció Poppernél centrális szerepű, minden próbálkozást kísérő hozzáállás (Popper, 1997).
A biológiai evolúcióra is alkalmazható ez a képlet, ilyenkor a KE egy mutációt jelent, a HK pedig a természetes szelekciót. Ezek alapján az emberi gondolkodás exoszomatikus mutáció, azaz a „tudományban hipotéziseink halhatnak értünk” (Popper, 1997, 23). Ha ezt a képletet vesszük alapul, az emergens evolúció az ember esetén leginkább a gondolkodás, méghozzá a kritikai gondolkodás megjelenését jelenti. Ez hatalmas előny, hiszen a Popper által „genetikai elsáncolódásnak” nevezett jelenség ránk nézve kevésbé mortális, mindössze elméleteinket vagyunk kénytelenek feláldozni.
Második előadásában ismét a prímszámokkal bizonyítja, hogy a harmadik világ független tőlünk, még ha kialakulásához szükséges is az emberi elme. Ez az autonomitás azt is jelenti, hogy a harmadik világtól többet kaphatunk, mint amennyit belefektettünk, kedvenc Einstein-idézetével szólva: „A tollam okosabb, mint én” (Popper, 1998, 42). Bár látszólag érthető és elfogadható érvelése, a hallgatóságban okkal merülnek fel kérdések. Ha ugyanis ez az időtlen objektivitás – azaz az objektív tudás – a harmadik világ részeként létezik, miután a kezdő lökést megadta az emberi elme, vajon nem logikus-a arra gondolni, hogy az emberi gondolkodástól teljesen függetlenül is létezik?
Miért is lenne hihetetlen, hogy az emberi faj nélkül is létezne például a számosság kérdése? Hiszen az állatoknak is problémát jelent ez, még ha más formában is: a méheknek ki kell fejezniük a lelőhely távolságát, vagy még alapvetőbb a sok-kevés oppozíció ismerete egy támadás esetén. Ám az is igaz, hogy Popper szerint az állatoknak is van harmadik világuk: a fő különbség a nyelvvel kapcsolatos, és ezen belül is a kritikai beszédmóddal.
A nyelv központi szerepű nála, de nem a szavakat és jelentésüket vizsgálja, hanem az elméletek és azok igazsága érdekli. A kapocs a harmadik világgal a nyelv, mert minden emberben él elsajátításának vágya. Márpedig ennek segítségével tudunk bejutni a harmadik világba, még a szigorúan matematikai szimbólumoperációs megközelítés is voltaképpen a nyelvi fogalomalkotásra vezethető vissza. Bár ez megkérdőjelezhető, mégsem vethetjük el, hiszen a tudomány nagyon gyakran fordul a metaforákhoz – mint például a csak képletekkel kifejezhető jelenségek esetén.
Harmadik előadásában tisztelettel beszél Darwinról és ideájáról, de több ponton elhatárolja saját gondolkodását a hagyományos darwiniánus szemlélettől. Fő problémája az elmélettel az örökölhetőség és változékonyság együttes használata. Rámutat egy másik kétes következtetésre is, az „evolúciós felemelkedés” elképzelésre, miszerint az élőlények alacsonyabb formákból magasabbakba jutnak, ami egyúttal – a szelekció elvéből következően – ezen formák nagyobb rátermettségét sejteti. Jogosan kritizálja ezt, hiszen ha például egyes prokarióta élőlényeket hasonlítunk össze az emberrel alkalmazkodás szempontjából, bizony jócskán hátrányban vagyunk.
Itt is a tetradikus sémával támasztja alá saját evolúciós gondolatát: szerinte az élőlények problémákat oldanak meg. Az egyedek viselkedésmintázatait az előretolt dárdahegyekhez hasonlítja, míg a faj számára maguk az egyedek funkcionálnak így. Ezért írható fel a Viselkedés : Egyed = Egyed : Faj képlet. Ezek a „dárdahegyek” próba szerencse alapon működnek, és ez rokonítható tudományos gondolkodásról alkotott elképzeléseivel, a nem megfelelő elméletek eliminációjának elméletével (Popper, 1997). Leegyszerűsítve arról van szó, hogy az egyed a változó körülményekhez alkalmazkodva preferenciákat alakít ki, amik akár genetikailag is kódolódhatnak, és ekkor fennáll az általa „genetikai elsáncolódásnak” nevezett probléma lehetősége: az egyed (és a faj) túlzott mértékű adaptációja mortális lehet saját maga számára, ha a körülmények ismét (drasztikusan) változnak. Ez az a pont, ahol az ember előnyben van - bár azon állatok is részben, akik exoszomatikus evolúcióra képesek (pl. a majmok belátásos tanulásukkal) –, hiszen elméleteink helytelenségéből még csak harmadik világbeli produktumaink halála következik, de fajunk/egyedeink megmaradhatnak.
Az elsáncolódást egy lefelé szűkülő gyökérszerkezettel érzékelteti: a választások egyre csökkentik az elérhető lehetőségek spektrumát, végül elérhetünk arra a pontra, ahonnan már nem lehet visszafordulni (mert például nincs elég idő a váltásra). Erről a fogolydilemma egy speciális esete juthat eszünkbe: az állatok pózolásos területszerző viselkedése, ahol „nem szabad kevesebbet pózolni, mint a javak értéke, inert az biztos vesztés, ám ugyanannyit sem, és többet sem” (Mérő, 1996).
Negyedik előadásában az állati és emberi kommunikáció közötti disztingváláshoz ismét megemlíti az exoszomatikus evolúció gondolatát. A harmadik világ kezdeményét látja egyes állatoknál, sőt, a nyelv előzményeit is megemlíti. Az exoszomatikus fejlődés tehát nem csak az emberre jellemző, de a nyelv egyes argumentumai már igen. Ráadásul az ember esetén nem találunk olyan öröklött genetikai alapot a testen kívüli eszközökkel kapcsolatban, mint az állatoknál.
Szerinte genetikailag kódolt ösztönünk a nyelv elsajátítására van. Más oldalról közelítve ugyan, de Chomsky nativista felfogásához hasonlítható gondolatról van szó. Csak Poppernél nem a rendszerre magára vonatkozik a velünkszületettség, hanem az igényére.
Bemutatja Karl Bühler nyelvelméletét, aki három funkciót különböztetett meg. Ő maga ehhez hozzávesz egy negyediket is, így egy szimmetrikus rendszert kapunk:

– Magasabb rendű funkciók
– Érvelő vagy kritikai funkció
– Leíró vagy közlő funkció

– Alacsonyabb rendű funkciók
– Kommunikatív funkció
– Kifejező funkció

Fontos a sorrend, mert az egyes funkciók működésekor az alatta elhelyezkedő funkció automatikusan működésbe lép – az evolúciós elképzelés szerint. Az alacsonyabb rendű funkciók jellemzőek az állati kommunikációra is, de a magasabb rendűekre már csak az ember képes. Példát hoz ugyan egy kétes esetre, a méhek táncára, ahol mintha már a leíró funkció is megjelenne, de ebből is hiányzik a hazugság vagy a történetmesélés képessége. Persze kivételeket itt is találhatunk; közismert például a fiókáit féltő, magát sérültnek tettető madár esete. Ellenben a kritika jellemzően emberi tevékenység, és levezethető adaptációs elmélettel: a hazudozásra, történetmesélésre való képesség magával vonta az elbeszélés igazságértékének megállapítására vonatkozó igényt.
Az ötödik előadásban a szélsőségesen monista elméletekkel, például a szolipszizmussal foglalkozik. Ezek az elméletek a testelme problémát jócskán leegyszerűsítik, redukcionizmusuk azonban csak látszatmegoldásokat ad. Például egy materialista felfogása szerint minden visszavezethető testi akciókra, ám akkor jogos a kérdés: Kit akar ezzel az elmélettel meggyőzni? (Popper, 1998, 122.)
Popper a fizikalizmust sem tartja üdvözítőnek, „a számítógép nem más, mint egy felmagasztalt toll: nagyobb, jobb, hatékonyabb és ami a legfontosabb: hihetetlenül drága toll” (Popper, 1998, 122). Ezt önellentmondásnak is tarthatjuk, hiszen a számítógép akár a harmadik világ analógiájaként is felfogható: az ember belepakolja tudását, konnekciókat létesít (mind hardver, mind szoftver szinten), majd ezek után a gép képes addig nem létező dolgok létrehozására, és ez már a megalkotótól teljesen független lehet! Tehát érvényes rá a harmadik világ autonómiája; igaz rá, hogy az emberi elme produktumait tartalmazza.
Utolsó előadásában a szubjektum és az agy anatómia kapcsolatának bizonyítékát véli felfedezni azokban a kísérletekben, amelyekben epilepsziás betegek kérgestestét metszik át, majd ezek után a beszéd és egyéb funkciók működését vizsgálják. Ha feltételezzük, hogy a self és a nyelv olyan szoros kapcsolatban áll, mint ahogy azt Popper gondolja, akkor ez jelentős felfedezés, ennek igazolására azonban még várnunk kell.