Horányi Özséb a kommunikációelmélet egyik hazai úttörője és vezető egyénisége. Nagy és szerteágazó munkásságának fontos része a most, több, mint 20 év után (csekély módosításokkal) újra kiadott kötet a képről, a képi reprezentációról Horányi fejlődésének olyan korszakában született, amikor láthatóan a szemiotika hatása alatt állt, gyaníthatóan e hatás nyomán kezdett egyáltalán foglalkozni a kommunikációval, és lebilincselte a képkonstrukció, a képi reprezentációk és a képi kommunikáció világa. E korszakából több fontos közleménye származik, régi könyvei a montázsról, a fotóművészet szemiotikai aspektusairól, ill. ez a sajátos válogatás a képelmélet Gombrich majd Goodman által fémjelzett irányzatáról, amelyből nagyon sokféle teoretikus képértelmezési próbálkozás eredt, ma már nehezen lelhetők fel, de ma is nagyon aktuálisak lennének. A nyolcvanas évek érdeklődése (és ezt már e válogatás utolsó tanulmányai is mutatják) a reprezentációról az interakcióra, a képi kommunikációs aktusokra, ill. a nagy szociolingvisztikai, ill. interakciós rendszerekre tevődött át, és emiatt az utóbbi kb. két évtizedben a szakirodalom aránylag keveset foglakozott ezzel a tematikával.

Most Horányi meglévő írásaiban hiába próbáltam utánanézni a régi publikációk bibliográfiai adatainak, sehol sem találtam pl. a válogatás eredeti kiadásának adatait (ez rossz pont e kötetnek, és talán a szerkesztőnek is, e legjobb esetben túlzott szerénység, habet sua fata libelli, ilyen kötet esetében a szerkesztő tartozik az olvasónak a könyv történetének megrajzolásával), így csak emlékezetemre támaszkodva állíthatom, hogy a kötet a Tömegkommunikációs Kutatóközpont sorozatában jelent meg, és ez a sorozat az intézmény rendszerváltozáskor történt (jogutód nélküli) megszüntetése után gazdátlan lett és elenyészett. Pedig pl. Horányi munkáit (mint sok más egyéb kötetet ebből az itt kiadott sorozatból) nem tette avittá az idő, csak késlekedett a nehéz hozzáférhetőség miatt jelentőségének felismerése és hatásának befogadása a ma nagy divattá vált kommunikációs oktatásba, és a sajnos ma még Csipkerózsika-álmát alvó (legfeljebb néhány kis mozgásos „életjelenséget” mutató) hazai kommunikációs kutatásba.
Így hát nagyon időszerű volt, hogy a Typotex kiadja a válogatást. Méltó, szép formában tette, talán a 49 melléklet, a különféle – többnyire ismert, de néhány ritkább - képzőművészeti ábrázolás megért volna színes reprodukciókat, bár így, fekete-fehér formában, ahogy nyilván az eredeti (a kötet fordításainak forrásaiként szolgáló) közlemények is hozták őket, kellően kifejezik mondanivalójukat.
Horányi az új kiadáshoz kitűnő, dinamikus bevezetőt írt, amelyben aláhúzza, hogy nem művészetelméleti cél, hanem a képi reprezentáció elméletének kibontakozása a könyv tárgya, és hogy sok alapvető kérdés e reprezentáció természetét, kereteit, működésmódját, kommunikációs dinamikáját illetően máig is tisztázatlan. Indokolja a válogatást, nem törekedett teljességre, nem támaszkodott egyrészt a képpel, képi reprezentációval kapcsolatos más hazai közleményekre, de másrészt a kommunikációelmélet olyan releváns fejleményeire sem, amelyekről a megfelelő könyvek magyarul is megjelentek (és amelyek nyilván a téma iránt érdeklődő olvasó számára ismertek, és ha nem, pl. azért, mert valaki a művészetelméletek felől közelít, akkor az úgyis szenzitizálódik és orientálódik ezek felé).
Majd a kötetet Gombrich klasszikus tanulmánya, az „Elmélkedés egy vesszőparipáról, avagy a művészi forma gyökerei” című klasszikus tanulmánya nyitja, amelyet Israel van Meckenem „Vesszőparipa” című képe nyomán írt, és amely az egész problematikát felveti.
A témát azután Nelson Goodman általánosította és szisztematizálta, híres „Languages of Art” című könyvében már a képek, képiség, képi ill. „képzeti” reprezentációk, keretek, sémák, metaforák izgalmas elméleti rendszere bontakozik ki a közreadott (két fejezetnyi) fordítás nyomán. Goodman hamar óriási visszhangot váltott ki, néhányan vitáztak vele, de még többen szinte az alaklélektanban leírt hirtelen ráismerési élmény elevenségével ráismertek benne az új perspektívára, és továbbvitték azt. Bennett a konvenciókkal, a percepciós és értelmezési kontextusokkal kapcsolta össze, Walton a reprezentációk és a szimbólumok viszonyát, mások a képi reprezentációk kognitív szerkezetéről írtak, a kötet II. részében erről nyolc szemelvény szól.
A harmadik rész öt tanulmánya a képi beszédaktusok, a képi kommunikáció általános szabályszerűségeit vizsgálja. Itt a nyelv és a kép, a referenciális összefüggések ill. a megértési és hatással kapcsolatos sajátosságok kerülnek elő.
Majd terminológiai jegyzék adja meg, hogy a fordításban mely angol kifejezéseket milyen magyar szóval vagy szavakkal fordították (ez rendkívül hasznos), ezután nagy, összesített bibliográfia található a kötet végén, ill. megtalálhatók a mellékletek, amelyekre a szöveg utal.
Voltaképpen kár, hogy itt, a művészetelméleti indítású témakidolgozás sui generis kommunikációelméleti átértelmezésének és felhasználásának kiteljesedésénél megállt a válogatás. Jó lenne ezt a kérdéskört tovább vinni a mai kommunikációkutatás irányzatai és diskurzusai felé, annál is inkább, mert így minden válogatásba felvett írásban még nagyon sok a művészetelméleti példa, utánérzés, ismétlés a gombrich-i és goodmani hagyományok nyomán, és nehezen bontakozik ki valamiféle szintézis. De hát ez valószínűleg nagy és nehéz munka lenne, és nem is férne be e válogatás keretébe, hacsak nem a szerkesztő által írt valamiféle áttekintő tanulmány formájában.
A válogatás mindenesetre felébreszti az igényt és érdeklődést a téma iránt, amely eddig nagyon hiányzott a hazai kommunikációs irodalomból (pedig a televízió megjelenése után a képi kommunikáció elárasztotta a világot, de már a fototechnikai képrögzítés és a mozgókép is rendkívül aktuálissá tette volna ezt a jelenségkört - ám lehetséges, hogy burjánzásával és gyors sokarcúságával össze is zavarta…).
Bizonyos, hogy sikerkönyv lesz a kommunikáció szakkönyvei között.