0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Lakatos Krisztina, Szabó Salfay Orsolya, Szilágyi Nóra
Megjelenés: 2000
Oldalszám: 432 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9132-62-7
Témakör: Pszichológia

Ára: 2580 Ft (Elfogyott)

Az elméricskélt ember

Az elméricskélt ember

BUKSZ
2000. tavasz
A világhírű paleontológus és evolúcióbiológus, Stephen Jay Gould ezen könyvében eltávolodik saját szakterületétől, és a pszichológia egyik legellentmondásosabb és legnagyobb társadalmi hatású témájának, az értelmi képességek mérésének történetét tekinti át. Az elsősorban a szakaszos evolúcióelméletéről híres Gould, akinek munkái részben már magyarul is olvashatók (S. J. Gould: A panda hüvelykujja. Európa, Bp., 1990.; a vele készült interjú: Beszélgetések az idők végezetéről. Európa, Bp., 1999.), ezúttal igazán nagy kihívással néz szembe, amikor értékelő történeti munkájával kívülállóként állást foglal az intelligencia-vitában, amely a lélektan talán leginkább megosztó, és sokszor kimondottan ellenséges hangvételű eszmecseréket kiváltó területe.
Gould azonban ezt nem egy hagyományos tudománytörténeti munka keretei között teszi, hanem saját meglátása szerint a tudományos bőrbe bújt politikai fanatikusok történetét igyekszik dokumentálni. Ez persze nem jelentene újdonságot, a politikai fanatizmus mindig is előszeretettel öltötte magára a tudományosság látszatát, ez a napjaink közéletét figyelemmel kísérők számára sem okozhat nagy meglepetést. Ami viszont első látásra is megrökönyödést vagy csalódást válthat ki a tudományt kedvelő olvasók körében, az nem más, mint az említett „politikai fanatikusok” névsora. Broca, Lombroso, Le Bon, Agassiz vagy Stanley Hall munkássága feltehetően azokban sem elsősorban a megrögzött rasszista képét idézi fel, akik Jensenről vagy Burtról talán eddig is lesújtó véleményt alkottak.
A történeti elemzés legfőbb célja, hogy igazolja Gould kiinduló hipotézisét: az ember értelmi képessége nem jellemezhető egyetlen számként, ennélfogva az emberek intellektusuk alapján nem is rendezhetők lineáris rangsorba. Ezt fontos hangsúlyoznunk, hiszen az IQ örökletes voltát és az ebből következő biológiai determinizmust cáfolni kívánók általában más stratégiát követnek: az adott paradigmán belülről próbálnak bírálni, nagyrészt ugyanazokat az eszközöket (családvizsgálatok, örökbefogadottak) és statisztikai eljárásokat (varianciaanalízis) felhasználva igyekeznek megmutatni, hogy az egyének közti intellektuális változatosságban a környezet szerepe jóval nagyobb, mint azt az ellentábor gondolná.
Gould semmi ilyesmit nem tesz, tudatosan távol marad a szűken értelmezett öröklés-környezet vitától. Éppen ez könyvének kulcspontja: amennyiben bizonyítani tudja, hogy az emberi intellektus nem jellemezhető egyetlen számértékként, akkor az egész általa hibásnak tartott elméletrendszer kártyavárként omlik össze. Hiszen a vita mind ez idáig azon adatok értelmezése kapcsán folyt, amelyeket éppen ilyen, egy számjegy alapján értékelhető mérőeszközökkel gyűjtöttek. Gould pedig azt igyekszik bizonyítani, hogy vagy maguk a mérések, vagy pedig a mérések kiértékelése hibás, így a rájuk épülő elméletek nem lehetnek tudományosan helytállók, legyenek akár régiek, akár újak.
Gould szándékosan csak a tudományos, kvantitatív módszerekkel dolgozó fajelméletekkel foglalkozik, történeti áttekintő munkáját ezért döntően az utolsó két évszázadra szűkíti. Nem tekinti át az olyan elméleteket sem, amelyek rossz tudományos alapokon álltak ugyan, de nem az ember egyszempontú megítélése mellett törtek lándzsát (mint például Gall és a frenológiai iskola). Módszertani szempontból két jól elkülöníthető időszakot különböztet meg: a XIX. századi, a koponya méretére és jellegzetességeire építő metrizáló elméleteket, és a XX, századi, Spearman g-faktorát felhasználó IQ-elméleteket.
A XIX. század tudománytörténeti elemzése a szerző szerint a maitól eltérő szemléletet tesz szükségessé, mivel ebben az időszakban a feketék alacsonyabbrendűsége a tudományos elképzelésektől független, széles körben elfogadott nézet volt. Éppen ezért a múlt század jeles személyiségeiről nem is mint rasszistákról és nem rasszistákról beszél. Ennek nem is volna értelme, hiszen, mint azt könyve legelején hangsúlyozza, még a század legjelesebb szabadelvű amerikai hősei is, mint például Lincoln, egyöntetűen elfogadták a feketék faj alárendeltségét. A különbség leginkább abban mutatkozott meg, hogy ők nem tették függővé az egyén jogait képességeitől, még ha elismerték is különféle veleszületett hiányosságait.
Gould látható élvezettel dühíti jobboldali, konzervatív beállítottságú kollégáit. Bírálja az amerikai tudomány egészét, és mint hazafi, úgy érzi, bocsánatkéréssel tartozik, mivel az intelligenciamérés Európából származó hagyományát éppen a szabadság és egyenlőség állítólagos otthonában állították gyalázatos célok szolgálatába. Ráadásul az egyik első, önálló amerikai tudományos teljesítmény, amelyre az új kontinens oly büszke volt, épp a poligenizmus, amely szerint az ember nem egyszerre teremtetett, hanem minden egyes faj külön-külön. Az emberi fajok többszörös teremtésének elve a feketék külön fajként való kezelésének korabeli tudományos alapjává vált.
Ez a darwini tanok által korán megcáfolt teória nagy hatással volt a déli rabszolgatartók ideológiájára. A poligenizmus elméleti kidolgozása Agassiz nevéhez fűződik – aki William Jamesre is nagy hatással volt –, a gyakorlati érdem pedig Mortont illeti. Morton teremtette meg a koponyamérés alapjait, amely később, Broca agyméricskélő iskolájában teljesedett ki. Morton munkáit elemezve Gould bemutatja, milyen nagy mértékben befolyásolták méréseit nem tudatos prekoncepciói.
Broca esetében viszont ez már nem csupán mérési hibákban jelent meg, Gould egyértelműen bizonyítja, hogy a mérések itt csupán egy előzetes elképzelés megerősítését célozták. Érdemes alaposabban is szemügyre venni Broca mérési módszerének kialakulását: eleinte a végtagok csontjainak arányait mérte a különböző rasszok esetében. Az eredményből arra következtetett, hogy minél közelebb áll ez az arány az emberszabásúaknál ismertekhez, annál alacsonyabb rendű az adott rassz. Számításai azonban – számára – meglepő eredménnyel jártak: a fehérek nem a rangsor legtetején helyezkedtek el. Éppen ezért – és pontosan erre hivatkozva – új mérnivalót keresett, hiszen nyilvánvalóan nem lehet jó mérőeszköz az, amely nem a fehérek számára legkedvezőbb. A körkörös érvelés ritka egyértelmű és jól megragadható példája ez. De Gould kevésbé nyilvánvaló csúsztatásokra is fényt derít: Broca, amikor olyan „anomáliákat” magyaráz, mint a nagy aggyal rendelkező bűnözők vagy a kis agyú tudósok, tekintetbe vesz olyan tényezőket (agy-testtömeg arány stb.), amelyeket figyelmen kívül hagy, amikor a nők alacsonyabbrendűségét bizonyítja.
A nők ugyanakkor Broca szerint nem eredendően ostobák, mindössze nem volt szükség agyuk használatára, és ezért butultak el, megfelelő fejlesztéssel ez a folyamat visszafordítható. Broca szerint minden intellektuális és agyméretbeli különbség az eltérő fejlődés eredménye, és természetesen a fehér férfiak agyának mérete és értelmi képessége a történelem folyamán szakadatlanul növekedett. Ennek bizonyításakor Broca kiemelkedő tudományos bravúrt hajt végre, amely ínyenc tudományfilozófusok és tudománytörténészek számára is figyelemre méltó: cáfoló adatok értelmezésével bizonyítja hipotézisét.
Módszere a következő: XII., XVIII. és XIX. századbeli sírokból származó koponyák alapján felméri az agyméretet. Az eredmény két szempontból is megrendítő: egyrészt a talált legnagyobb eltérés a három csoport között mindössze 3,5 %, másrészt a rangsorban a XVIII. századbeli agyak leghátul helyezkednek el. Broca azonban egy sor magyarázó tényezőt hoz fel, például azt, hogy a későbbi századokban a köztemetőkben szegényebb emberek nyugodtak, az ő koponyáik ennélfogva kisebbek, hiszen minél szegényebb valaki, nyilván annál kevésbé kiemelkedő intellektussal rendelkezett, tehát kisebb koponyával is (ismét egy körkörös érvelés) . Ezzel korrigálva pedig a mért adatok többé-kevésbé a várt eredményt adják. Az olyan apróbb anomáliákat, mint például azt, hogy a XIX. századi koponyák közül a hullaházakból származók nagyobb térfogatúak, mint a nemesi sírokból valók, Broca könnyen megoldja egy kis további képzelőerővel: a hullaházak folyók mentén voltak, a folyókból sok öngyilkost halászhattak ki, sok öngyilkos elmebeteg, és sok elmebetegnek aránytalanul nagy agya van.
A fenti érvelés azonban, ne feledjük, jótékony célt kívánt szolgálni: az elmaradottak (nők, alacsonyabb rendű emberfajták) fejleszthetőségének bizonyítását. Ennél jóval konzervatívabb álláspontot képviseltek azok, akik szerint a butik eredendően közelebb állnak a gyermeki szinthez, mivel sosem érik el az egyedfejlődés – a megismételt fajfejlődés – során a fehér férfiak állapotát. Hasonló a helyzet a bűnöző hajlamúakkal, akiket Lombroso tanai szerint testi jegyeik alapján már korán meg lehet különböztetni és elkülöníteni.
Gould a továbbiakban a mentális tesztelés amerikai történetét veszi górcső alá, amely megítélése szerint egyenes folytatása az agyméricskélés hagyományának és érvrendszerének, és sajnálatos módon egy szép európai eszme újvilágbeli elcsúfítása.
A Binet-teszt adaptációjában és a mentális képességek mérésének amerikai meghonosításában élen járó triász, Goddard, Yerkes és Terman munkásságát külön-külön elemzi. Megmutatja, hogy az apróbb szándékos csalásoktól a komoly módszertani és értelmezésbeli tévedésekig számos helyen nyilvánult meg a szerzők nem tudatos előítéletessége.
Goddard például, aki az értelmi fogyatékosság néha még ma is használatos tipológiáját kialakította az IQ-pontérték alapján, meghamisította az értelmi fogyatékos vizsgálati személyekről készült fényképeket, hogy a naiv szemlélő számára butábbnak tűnjenek. Ez az apró torzítás nagyon is komollyá válik, ha tekintetbe vesszük, hogy Goddard végső célja a fogyatékosok sterilizálása volt, és hogy ennek az elképzelésnek megfelelően egészen 1974-ig hajtottak végre titokban sterilizáló műtéteket az Egyesült Állarcok számos, értelmi sérültek számára fenntartott intézetében.
Yerkes, aki a képességvizsgálatok egyik atyja az első világháborúban használt Army Alpha és Beta tesztjei révén, szintén súlyos hibát vétett, amikor teljesen helytelenül ítélte a frissen bevándoroltak értelmi képességeit öröklötten alacsonyabbnak, hiszen a tesztjeit kitöltők közül bizonyítottan sok volt az írástudatlan. Ráadásul ezek a tesztek a kulturális semlegesség minden elemét nélkülözték: egyaránt találhatunk teniszpályát ábrázoló képkiegészítő vizsgálati elemet, vagy az általános ismeretek résznél baseballra vonatkozó kérdéseket. Ugyanakkor már a szóbeli instrukciók tekintetében komoly hátránynak voltak kitéve a nemrég bevándoroltak. Jól példázza ezt az alábbi instrukció: „Figyelem! Nézzen a 4-re! Amikor azt mondom, »kezdés«, rajzoljon egy 1. ábrát a kihagyott helyre, amely a körben van, de nem a négyzetben vagy a háromszögben, és rajzoljon egy 2. ábrát a kihagyott helyre, amely a háromszögben és a körben van, de nem a négyzetben. Kezdés.”
A fenti nagy amerikai IQ-hármas munkássága, akik közül kettő egyébként később visszavonta örökletességre vonatkozó elméletét, Gould szerint erősen hozzájárult ahhoz, hogy szigorították az Egyesült Államok bevándorlásra vonatkozó törvényeit. Méghozzá épp abban az időszakban, amikor a fasizálódó Németországból sokan szerettek volna az Egyesült Államokba menekülni, Ezért ezek a tudósok a szerző szerint közvetve felelősek számos ember haláláért, és ezáltal az IQ-mérés amerikai története nemzetének egyik legsötétebb szégyenfoltja.
A könyv záró része foglalkozik a szerző által is elismerten – legnagyobb jelentőségű gondolattal, amely napjaink mentális mérésének elméletét és gyakorlatát is közvetlenül érinti. Ez pedig a faktoranalízisre, a mentális tesztek kiértékelésekor használt statisztikai eljárásra vonatkozik. Az örökletességet és a társadalom biológiai determinizmusát hangsúlyozók mindig az intelligencia g-faktoron alapuló elméletére hivatkoznak. A g-faktor teóriája arra a megfigyelésre épül, amely szerint azok a személyek, akik egyfajta mentális tevékenységet jól végeznek (például számolás), azok más területen is jók (nyelvi készségek, emlékezet stb.). De mi alapján döntjük el, hogy az egyik tesztben megmutatkozó kiválóság más kiemelkedő képességekkel a szükséges mértékben jár-e együtt? E célt szolgálja a faktoranalízis, az a statisztikai eljárás, amelynek a segítségével mért változók sokaságának kapcsolatát elemezhetjük, és ezáltal csökkenthetjük a feltétlenül feldolgozandó tényezők számát. Ha például emberek végtagjainak, törzsének, fejének stb. hosszát megmérem, akkor ezek között az adatok között nagyon erős együttváltozást fogok tapasztalni: akinek hosszabb a karja, annak valószínűleg hosszabb a lába, törzse stb. Így tehát ezeket a tényezőket egyetlen faktorra egyszerűsítem, és ezt elnevezem mondjuk testnagyságnak.
Gould két szempontból is megmutatja, hogy a faktoranalízis alkalmatlan arra, hogy az IQ örökletességéhez hasonló tudományos elméletek kiindulópontja legyen. Egyrészt teljesen szubjektív, hogy mekkora együttváltozás esetén állapítunk meg egy közös faktort vagy tekintünk több független változót. Ennek eldöntése egyedül a faktoranalízist használó tudós önkényes megítélésén alapulhat, és a faktoranalízis minden egyes használatakor változhat. Gould a laikus olvasó számára is érthető módon, geometriai ábrázolás segítségével mutatja meg, hogy ugyanazon adatsornak két faktorra történő visszavezetése éppen olyan elfogadható matematikailag, mint egyetlen faktor használata, tehát itt valójában a tudós előzetes elképzelése a perdöntő.
Másrészt a faktoranalízis valójában a korrelációszámítás sokváltozós alkalmazása. Tehát itt lényegében ugyanazt tesszük, mint ha kettesével néznénk meg a tényezők együttváltozását, de ehelyett minden lehetséges korreláció figyelembevételével keresünk sok változót egyszerre összegző faktorokat. Nem szabad azonban elfelednünk, hogy miként a korreláció esetében sem vonhatunk le oksági következtetést (Gould példájával élve: a benzinárakban és az ő életkorában megmutatkozó változás között a korreláció majdnem tökéletes, mégsem lehet szó okságról), ugyanígy a faktoranalízis esetében sem szabad okságra gondolnunk, amikor több változó esetén együttjárást azonosítunk.
Amennyiben pedig a faktoranalízis az egyedüli kiindulópontja annak, hogy az ember intellektuális képességét egyetlen számmal jellemezzük, az embereket rangsorba állítsuk, és különbségeik magyarázatára oksági elméleteket állítsunk fel, akkor ugyanekkora erővel és tudományos megalapozottsággal beszélhetnénk számos különálló képességről is, amelyek mentén többé az emberek nem lesznek lineárisan összemérhetők. Quod erat demonstrandum.
A könyv újabb, 1996-os kiadása, amely alapján a magyar fordítás is készült, két kiegészítést tartalmaz az első, 1981-es kiadáshoz képest. Az egyik a hosszú előszó, a másik a könyv végén található esszégyűjtemény. Az öt esszé közül az első kettő Herrnstein és Murray The Bell Cur~e (A haranggörbe) című, 1994-ben megjelent könyvének (vö. Lakner Judit: Konzervatív multikulturalizmus. A Ben Curve vitáról. BUKSZ, 1995. Nyár, 248-255. old.) éles hangú kritikája, amelyben Gould a szerzők gondolkodásmódját a XIX. század rasszista tudósaihoz hasonlítja, és bemutatja az általa gyengének és egysíkúnak tartott érvrendszer mögötti prekoncepciót. A három záró esszé a tudománytörténet érdekességeit taglalja. Az első annak a – Gould által ma is érvényesnek tartott – érvrendszernek az ismertetését tartalmazza, amellyel Browne a XVII. században bizonyította, hogy tévhit az, amely szerint a zsidók öröklötten büdösek. A második annak a rejtélynek jár utána, hogy miért hívják a fehér amerikaiakat kaukázusiaknak – talán nem rontjuk el az olvasó izgalmát, ha már most eláruljuk, a kifejezés mögött esztétikai minőség lappang. A csoportosító antropológus szerint ugyanis, akitől a név származik, ott laknak a világ legszebb emberei, tehát erről a régióról érdemes elnevezni a fehéreket. A harmadik esszé Darwin dicsérete, ebben Gould azt igyekszik megmutatni, hogy egy tudós még akkor is magáénak vallhat humanista nézeteket, ha elfogadja korának tudományos, ám hibás fajbesorolását.
Gould könyve szándékosan vegyíti a múlt könnyen belátható és sokszor rasszista irányultságú tévedéseit a modem tudomány számos, nehezebben cáfolható elméletével (g-faktor, az XYY kromoszómával rendelkező férfiak állítólagos bűnöző hajlama stb.) Ezzel a párhuzammal azt próbálja megmutatni, hogy valójában ugyanannak a kirekesztő gondolatnak a periodikus felbukkanásáról van szó, amely ma éppúgy hibás, ahogy akkor az volt.
A kirekesztés tudattalan motívuma Gould szerint nem is csak magukban az elméletekben, hanem a mérésekben jelenik meg. A történeti vonatkozásokon túl különösen nagy jelentőségű kérdés ez a kortárs IQ-vitában. A módszertani bírálat itt sem új keletű, azonban eddig elsősorban az IQ-tesztek ellen irányult. Számos támadás érte már a különféle IQ-vizsgáló eszközök semleges voltát, és ezek mindegyike azt igyekezett bizonyítani, hogy ezek a mérőeszközök a középosztálybeli fehér férfiak javára torzítanak. Ez e fajta kritika azonban még mindig „házon belül” marad, és az ellentábort új, reprezentatív mintán sztenderdizált, egyre inkább valóban semleges tesztek készítésére serkenti. Gould azonban ezt is gondosan elkerüli: az „egyszámjegyű értelem” elleni metodológiai hadjáratát nem magukra a tesztekre, hanem kiértékelésükre, a faktoranalízisre építi. Meggyőzően bizonyítja, hogy a faktoranalízis során a faktorok a matematikai módszer közvetlen eredményei. Ezáltal megmutatja, hogy az intelligencia átfogó tényezője valójában nem egy, a fejünkben létező entitás, hanem matematikai absztrakció.
A hosszúra nyúlt előszóban Gould a tudományos érveléstől függetlenül is nagy erőfeszítéseket tesz az olvasó előzetes meggyőzésére. Reagál az első kiadás óta felmerült támadások egyik – nem érdemi – vonalára, amely szerint ő mint nem szakmabeli ne foglalkozzék pszichológiai kérdésekkel. Ezzel szemben Gould amellett érvel, hogy képzett paleontológus lévén pontosan ismeri azokat az érveket és statisztikai módszereket, amelyek ellen szólni kívánt. Másrészt felfedi saját politikai hitvallását és a mögöttes motívumokat, baloldali diákmozgalmakban való részvételétől egészen a magyar bevándorló nagyszülőkig és az autista kisfiúig. Ugyanezt teszi ellenfeleivel is a jobboldali táborból, és megmutatja, valójában mindannyian saját előzetes elkötelezettségük alapján érvelnek, tehát ebben a témában nem is létezhet pártatlan tudományos megítélés.
Mindezek alapján látható, hogy Gould kétfrontos harcot folytat. Egyrészt azoknak, akik elfogadják az érveit, ott a könyv tartalmas, jól argumentált része. Másrészt, akiket ez nem győz meg, azoknak még mindig megmarad csodafegyverként az, hogy a szerző ugyan politikai okokból írta ezt a könyvet, de az ellentábor is a saját könyveit, így a kérdés tudományos kezelésének valójában alig van értelme. Az intelligenciával foglalkozó szerzők lényegében mindig egy társadalmi eszmény elkötelezettjei, és tudományos munkásságukat képtelenek világnézetüktől függetleníteni.
Mindez nem válik a könyv előnyévé, sőt talán ez a mű egyetlen igazi gyenge pontja. A tudományos érvrendszernek önmagában kell megállnia, felesleges a meggyőző érveket ezáltal is gyengíteni, és nem etikus az esetleges támadásokat előzetesen megbélyegezni. Ugyanakkor nem érdemes rejtett motivációkat sem felfedni, hiszen ha Gouldnak igaza van, az ellentábor a saját mögöttes indítékait akkor is váltig tagadni fogja, azonban rögtön érvként hozhatják fel a szerző politikai fanatizmusát.
Mindazonáltal érthető, hogy Gouldot mint humanista gondolkodású természettudóst a téma – aktualitása és társadalmi jelentősége folytán – olyannyira mélyen érinti, hogy a valódi központi probléma, a biológiai determinizmus és politikai következményei ellen minden lehetséges módon fel akarja venni a harcot. Ugyanez indokolhatta a valóban lenyűgöző mennyiségű könyvtári munkát, adatok újraértelmezését, sőt, ki nem adott német nyelvű levelek eredetijének felkutatását. Az odafigyelő és értő olvasó számára ennek a hatalmas munkának és lelkesedésnek az üzenete bizonyosan érthetővé válik majd. Ez az üzenet pedig korántsem a régi, már idejétmúlt tévedések tudományos leleplezése feletti kiegyensúlyozott, boldog megelégedettség, hanem az aktuális társadalmi kérdésekhez és a hozzájuk fűződő tudományos elméletekhez való kritikus hozzáállás.
Kovács Kristóf

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK