Az ember (és ember alatt ezentúl következetesen fehér férfit értek) nem nagyon tud belenyugodni, hogy az evolúció csúcsán osztozkodni kell fajtársaival. Hogy is lehetne ő egyenrangú az afrikaiakkal, mongolokkal, indiánokkal, nőkkel, szegényekkel, amikor képes kiirtani, szolgává tenni őket (helyesen: azokat), sőt tudománya révén számszerű bizonyítékokkal is szolgál a többi rassz alsóbbrendűségéről?
Mert bizony a rasszisták nem mindig elégedtek meg azzal; hogy például csöpögő orrukról ismerjék fel a zsidókat, hanem a tudományt hívták segítségül, hogy számok segítségével igazolja előítéletüket. A biológiai determinizmus, ami nem más, mint a fenti elmélet finom megnevezése, köszöni szépen, jól van, kiváló egészségnek örvend, nem hatott rá különösebben Darwin és az evolúció elmélete, nem hatott rá, hogy több ízben nevetségessé tették és szétzúzták állításait, sőt a második világháború ide vonatkozó eseményei sem térítették le pályájáról.
A biológiai determinizmus elmélete minduntalan felmerül a közgondolkozásban, és Stephen Jay Gould (Gould, Gould… biztos zsidó) megfigyelése szerint általában akkor, ha valamelyik érintett csoport elnyomása megerősödik, jogaikat megnyirbálják. Ilyenkor a kormány tanácsadói előszedik a régi érveket, leporolják, és bebizonyítják, hogy – mondjuk – az afro-amerikaiak (nők, szegények) IQ-ja (agytérfogata stb.) kisebb, mint az embereké, ezért nyomorult helyzetük jogos. Bár általában hozzáteszik, hogy bizony, nincs ez így jól, de sajnos, sajnos a tudománnyal nem lehet szembeszállni, mert a tények makacs dolgok, melyekkel nem lehet vitatkozni.
Nos, Gould szerint ezek a tények egyáltalán nem makacskodnak, ha valaki veszi a fáradságot, és szisztematikus munkával hajlandó leásni az alapokig, hogy megnézze, van-e ott valami bizonyító erejű felfedezés, vagy alapjától bűzlik az egész felépítmény. Meglátása szerint az utóbbi igaz. Gould nem akart a hamisításokkal, hazugságokkal foglalkozni, mert elmélete szerint a hamisítók tudták, hogy hamisítanak, így közvetve saját maguk ellen gyártanak bizonyítékokat. Gould azokat vizsgálta, akik pusztán meggyőződésük és előítéleteik foglyaként cselekedtek, amikor látszólag pártatlanul és tudományos alapossággal szállították a bizonyítékokat a fehér férfiak felsőbbrendűségére. Meglátása szerint ezekben az esetekben sokkal szemléletesebb a folyamat, ahogy a rasszista előfeltevés beszivárog a vizsgálati eredményekbe, ahogy a tudós keze és elméje bizonyos pontokon megremeg, és a kutatás a kívánt eredményt produkálja. Mert bizony a biológiai determinizmus hívei tudósok voltak a szó igazi értelmében, akadtak köztük kiváló elmék, nagyszerű kutatók, akik egyszerűén képtelenek voltak eltekinteni attól az egyébként lényegtelen ténytől, hogy fehérek és férfiak. Ez bizony nem könnyű, elég csak megnézni a mostani helyzetet, vagy egy kicsit elidőzni annál a pillanatnál, amikor fehér férfi mivoltunkban olvassuk az újságot, vitatkozunk feleségünkkel vagy nézzük a tévében a háborút.
Könyvében bemutatja Louis Agassiz (nem a teniszező rokona), Amerika poligenista teoretikusának munkásságát, és elemzi Samuel George Mortonnak, a poligenizmus empirikusának kutatásait. Gould szerint ezen két XIX. századi tudós munkájából vezethető le az összes érv, amit a mai napig használnak a tudományos rasszizmus hirdetői, a reform nyilas újságíróktól kezdve a nemzeti radikális pártvezetőkig. Cyril Burt tévedésein keresztül (említve csak nyilvánvaló csalásait) eljut Richard Herrstein és Charles Murray: The Bell Curve (A haranggörbe) című könyvéig, amelyben a szerzők 1994-ben mintegy 800 oldalon keresztül ragozzák a biológiai determinizmus nem túl eredeti érveit. Ezek az érvek nem változnak, de eddig (Gould szerint) senkinek sem volt ideje megvizsgálni eredetüket. Ő most megtette, és érvelése, bizonyítékai elég meggyőzőek. Sajnos a fehér férfiaknak be kell látniuk, hogy nincs olyan szám (sokáig az IQ-hányados töltötte volna be ezt a feladatot), ami a nők, szegények vagy indiánok fölé helyezi őket.
A fehér férfiak egy jelentős része persze ebbe nem törődött és nem törődik bele, a rasszisták nem fognak a fejükhöz kapni, hogy ugyan, milyen ostoba is voltam én eddig, sőt még a nők sem kapnak azonos munkáért azonos bért. Akik eddig is sejtették, hogy többet látnak, ha oldalra néznek, mintha lefelé, megerősödnek hitükben, néhány bizonytalankodó esetleg még jobban elbizonytalanodik, de a többiek továbbra is IQ-t, koponyaméretet (a legalsó szinten csöpögő orrot és genetikus munkaundort) fognak emlegetni. Ilyenkor elő lehet venni ezt a könyvet, és folytatni a sziszifuszi munkát megvilágosodásukért. Hátha egyszer elgondolkoznak Charles Darwin felvetésén, miszerint „(h)a a szegények szenvedését nem a természet törvényei okozzák, hanem a mi intézményeink, nagy a mi bűnünk”.
Ne válaszoljanak erre azonnal, hagyják még dolgozni a kérdést. Érdemes.