0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2008
Oldalszám: 128 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-9664-91-3
Témakör: Ökológia

Ára: 1800 Ft (Elfogyott)

Helyünk a bioszférában

Helyünk az otthontalanságban

Liget 2002/7
Ha van valami, ami veszélyezteti a szó hitelességét, az a hasonlat. Olyankor folyamodik hozzá az ember, amikor nincsenek többé szavai. Elmondott mindent, amit jó szívvel mondhatott. A hasonlat előtt megáll az ész. Nem lehet felfogni, csak látni. Nem lehet érteni, csupán átérezni. A hasonlat félrevezető, de telitalálat. Az ember általa — benne — találva érzi magát. Képek merülnék fel előtte, amelyek gondolatokkal alig leírhatók, s amelyeknek foszlányait akkor is birtokolni fogja, ha a szavak már rég kiestek elméjéből. A hasonlatnak önmagában semmi értelme nincs: magyarázatát mindig valami másban leli; valamiben, ami létének alapja. Hasonlat sosem jár egyedül.
Akik a jövőről alkotnak képzetet, gyakran élnek hasonlatokkal. A hasonlat az óvatos emberek fegyvere: nagyot akarnak mondani, de szemérmük visszatartja őket. De hasonlatokkal él az óvatlan is: nagyot akarna mondani, de szűklátókörűsége miatt képtelen. Utóbbiakból lesznek az erőtlen politikai szlogenek, amelyek úgy csillapítják a hívek vizuális éhét, hogy közben nem mondanak semmit. Időtálló fabulák azonban csak az előbbiekből lesznek.
Vida Gábor hasonlattal kezdi könyvét. Tisztességesen jár el, mert így már a bevezetőben is jelzi: vannak fogódzói, de mégiscsak tapogatózik. Mindent tud, ami választott témájáról tudható, mégsem árul próféciát. Így a könyv első és utolsó mondatai szorosan összekulcsolódnak. A zárógondolat nem más, mint felszólítás, közvetlen odafordulás az olvasóhoz, akit hasonlataival rabul ejtett: gondolkodjunk közösen tovább, mert — mondjuk ötven év múlva — csak így önthetünk tiszta vizet a pohárba.
Vida hasonlata nem kevesebbet akar szemléltetni, mint az ember kezdetét és végét, s mindazt, ami e kettő között található. A két változatban is felvezetett tanmese szerint békák telepszenek meg egy kitűnő, táplálékban gazdag kondérban, és fokozatosan benépesítik. Prométheusz nevű társuk tüzet gyújt, és felmelegíti a vizet. Az állatok kezdik kellemetlenül érezni magukat, az ennivaló csökken, a vízfelület alatt már több sorban nyomorognak. Kutatóik különböző növekedési elméletekkel állnak elő, a kedvező helyzetben lévő békák az elégedetlenségét is lecsillapítják, s addig-addig halogatják a döntést, amíg mindannyian megfőnek.
Itt azonban még nem fejeződik be a hasonlatok sora. Mivel az olvasók hajlamosak a sűrűn teleírt oldalakat is képeskönyvként lapozgatni, a tudós szerző nem fukarkodik a képekkel: látjuk, amint a fokozatosan tönkretett bioszférához hasonlatos ember először csak egy-két másodpercre, majd percekre nem kap levegőt — a természetellenes természetessé válik; és emberünk megfullad. Egy másik egyed a toronyból kizuhanva kellemetlennek érzi a huzatot, mindaddig, amíg a talajba nem csapódik. Egy harmadik pedig tökéletesen működő gépet szed darabokra, egyes alkatrészeit átalakítja, másokat eldobál, és csodálkozik, ha nem tudja újraindítani. A következő saját szülőanyja ellen fordul, de mivel tőle függetlenül létezni képtelen, valójában öngyilkosságot kísérel meg. Később rákos daganatként tűnik fel, amelyik szétburjánzik a testben, de annak halálával maga is semmivé lesz. Előkerül még a közlegelő hasonlata, amelyben az együttesen tulajdonolt rétet a rövidlátó gazdák túllegeltetik, így terméketlenné válik. Mindeközben a véleményformáló tudósok elbeszélnek egymás feje felett, és a Bábel tornyában rendezik be irodájukat. A társadalom hordójában pedig az élesztősejtek korlátlan növekedésnek indulnak, etilalkohollal szennyezik környezetüket, majd mikor a cukor elfogy, csak a szenny marad, a sejtek elpusztulnak.
Nem Vida Gábor sajátja egyedül, hogy a képtelenséget képekké formálja. Az ökológusok, a jövőért nem csak szavakban felelősséget érző gondolkodók között igen elterjedt ez a beszédmód. Közkeletű a bárka-hasonlat, amely Noé lélekvesztőjéhez hasonlítja mai ingatag helyzetünket, a földi életformák továbbélésének szűk lehetőségeit. Paul Ehrlich és Anne Ehrlich — akiknek A fajok kihalása című könyvére Vida is hivatkozik — az embert a szegecshúzogatóhoz hasonlítja, aki egy szuperszonikus repülőgép szárnyaiból húzogatja ki a szegecseket, mondván, van ott még elég, a Nemzetközi Növekedési Őrület Légiforgalmi Társaság terjeszkedni szeretne, és különben is, ő maga szintén a gép utasa lesz. Ami ezekben a hasonlatokban szinte kivétel nélkül közös: az apokaliptikus vízió. Az önostorozó hangnem. A bűnbánó hajlam. És a mélyen megbúvó félelem.
A Helyünk a bioszférában szerzője tudja, miről beszél. Az otthontalanságról, amelyet a bolygóval szemben érzünk. Élni szeretnénk rajta, de nem tudunk élni vele. Önzők vagyunk, szűklátókörűek és ostobák. Az utóbbi kettő megváltoztatására — állítja az akadémikus — a tudományok segítségével történtek kísérletek, mérséklésére vannak esélyeink. A komoly gondot a harmadik tényező jelenti, mert egyszerű belátással — népszerűsítéssel — senki sem nyerhető meg saját hosszú távú érdekeinek. De kászálódtunk már ki hasonlóan reménytelen helyzetből, és a „társadalmi rátermettség” — amelyik ebben az esetben az evolúciós rátermettséggel egyenértékű — trenírozható.
A könyv a bioszférára nehezedő terhet egy képletben próbálja kifejezni — ez sem egyéb, mint természettudományos hasonlat a szemléltethetetlenre —, amelyben a környezeti hatást a népességszám, az egy főre jutó gazdasági termelés (fogyasztás), valamint a technikai hatás szorzatával érjük el. A bolygó hatmilliárd utasa mellé évi nyolcvannégymillió vált jegyet, ráadásul a legnagyobb bővülés éppen a fejletlenebb országokat sújtja. A fogyasztás messze meghaladja a biológiai szükségleteket, melyek kielégítésére a jelenlegi népességgel számolvá is van lehetőség, mégis egymilliárd ember éhezik, és ugyanennyi a túltáplált. Ezalatt a globális felmelegedés, a jégsapka olvadása, a szennyezőanyagok kibocsátása, az erdőirtás és egy sor más tényező egyre élhetetlenebbé teszi a Földet. Vida mégsem ez utóbbiakban véli felfedezni a legnagyobb problémát, holott ezek a leglátványosabbak. Jóindulattal viseltetik a környezetbarát technológiák általános elfogadása iránt, bár jól látja, hogy a fejletlenebb, népességrobbanástól és a fejlődés kényszerétől szenvedő régiók egyre növekvő mértékben fogják kizsákmányolni természeti kincseiket. Enyhe iróniával illeti azokat a nagyhatalmakat, amelyek ki akarják vásárolni a fejletlenebbek szennyezőpotenciálját, hogy ezáltal saját ipari fejlődésük (és nem utolsósorban társadalmi nyugalmuk) zavartalan legyen. Itt is súlyos téveszmék uralkodnak, Bibó István társadalomtörténeti meghatározását kifordítva példaképpé nemesedett az „eltorzult menedzser alkat”, a „zsákutcás fejlődés”. Az igazi ellenséget Vida mégis a növekedésben látja, az erőltetett gazdasági és népességbővülésben, a túlzott fogyasztásban. Ekkor jön be a képbe a musthasonlat — a természetes először mintegy élvezetessé, majd halálossá érlelődik.
Vida nem válaszokat ad, hanem döntéshelyzetbe hoz. A könyvet elolvasva nem fogunk biztos ismereteket szerezni azokról a jogi, szociológiai és etikai technikákról, melyek segítségével kigyógyulunk a fejlődés és fogyasztás iránt érzett reménytelen — mert kielégíthetetlen — szerelmünkből. Biológiai értelemben pontosan tudni fogjuk azonban (már amennyiben világos tudás ilyesmiről szerezhető), honnan érkeztünk, milyenek vagyunk, és hová tartunk. A Helyünk a bioszférában fejezetei pontról pontra végigvezetnek bennünket a földi élettér kialakulásától a fejlettebb organizmusok s az ember megjelenéséig, szabatosan leírják az ember környezetátalakító tevékenységét, kirándulást tesznek a legkülönfélébb ökoszisztémákba, körbejárják a természet mai állapotát befolyásoló főbb tényezőket, pillantást vetnek a jövő lehetséges irányaira. Mindezt olyan tudományos alapossággal, közérthető nyelvezeten és morális érzékenységgel, ami Vida Gábor művét olvasója, a reménybeli „előrelátó ember” (avagy Homo Prométheusz) számára nélkülözhetetlen olvasmánnyá teszi.
A könyv műfaja minden látszat ellenére a kiáltvánnyal rokon. Mert ha csendesen, visszafogottan, befelé fordulva is, de kiált. Segítségért. Emberségért. Az ilyen típusú írásokra, amikor kiszabadulnak alkotójuk műhelyéből, és zsengék még, védtelenek a világ álnokságára, kétfajta csapda leselkedik. Az egyik az, hogy fegyverré válnak harcos kezekben. Elszánt értelmiségiek kihasználják könnyed kézbevehetőségét, tenyérbesimulását, és vele döngetik a zord hivatalok kapuit, parkok szegletébe húzódva két ujjukat reáhelyezik, és ihletetten prófétálni kezdenek. A könyvnek azonban komoly erőtere van, nem hagyja magát, szellemi szülőatyja tekintélyével, magabiztos tudásával, megkérdőjelezhetetlen jó szándékával felkantározva, na és számtalan korábbi Vida-cikk, tanulmány és élőadás védelmében szempillantás alatt kisiklik az izzadt markokból. A könyvet nem kelt, nem is lehet félteni, mert irántunk való féltése elerőtleníti a mégoly elszánt ökoharcosokat. A másik csapda ennél jóval veszélyesebb, kétszínűbb és alattomosabb. Mélységes mély verem, amelyből szinte lehetetlen kikecmeregni. Aki vagy ami beléhull, talán el sem éri a feneket, többé legalábbis nem találkozunk vele. Ez a csapda a visszhangtalanságé. A borsószem-pergetésé. A könyv egy lesz a kétségbeesett helyzetjelentések, a reformjavaslatok hosszú sorában. Még akár szép példányszámokat is elérhet, biológiatanárok pluszpontot érő kiselőadásra javasolhatják, egyes szellemi szalonokban adekvát lesz a kérdés, vajon olvastad-e már? És kedélyesen összehajolnak, összehajolunk, mit szólsz ahhoz a táblázathoz a százegyedik oldalon, szerintem a hetedik ábra kissé leegyszerűsített, de a céokettő-kibocsátási szint, az aztán tényleg megdöbbentő. És semmi. Az irigy tudósok biccentenek, ja, aki népszerűsíteni akar, jóra ne számítson. Mosoly. Megyünk tovább, gyarapodunk, sokasodunk. Jól érezzük magunkat.
Végezetül egy hasonlat kellene. Hol volt, hol nem volt, egyszer volt egy könyv, Helyünk a bioszférában címmel. Szép képek díszítették, kultúrtáj emberrel, vadon embertelenül. Sok-sok betű és szám sorakozott benne, olvashatóak, ingergazdagok. Addig-addig mondogatta a magáét, amíg kifogyott belőle a szusz. Új könyvek jöttek, tülekedtek, marták egymást a polcón, fiatalok voltak, harsányak és reménykedőek. Aztán megfáradtak, kiüresedtek, raktárban hűsöltek. Ez olyan, mint ami mindennap megtörténik velünk. Most azért álljunk meg mégis egy szóra.
Győrffy Iván

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK