0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Vassy Zoltán
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 254 oldal
Formátum: A/5, fűzve
ISBN: 978-963-2791-48-7
Témakör: Pszichológia
Sorozat: Test és lélek

Eredeti ár: 3600 Ft
Webshop ár: 2700 Ft

KOSÁRBA
Bölcsek a bölcsőben
Hogyan gondolkodnak a kisbabák?

Tipegő kutatók

Debreceni Online
2006-10-20

Ott ül a babakocsiban a hét hónapos, és épp most fedezte fel a játékmackó címkéjét. Szemöldöke enyhén összevonva, szája elnyílva, szemei kikerekedve, és mintha mormolna maga elé valamit. Úgy tűnik, semmi nem képes kizökkenteni elmélyült tevékenységéből. Ekkora összpontosítást, ilyen odaadó és kitartó figyelmet tudós kutatóknál láthatunk munkavégzés közben. De vajon nem túlzás ez az összehasonlítás? Hogyan gondolkodnak a csecsemők a megfigyelt dolgokról? Gondolkodnak egyáltalán? Ilyen és ehhez hasonló kérdések nyomába eredt a Bölcsek a bölcsőben szerzőhármasa évtizedekkel ezelőtt, és most, könyvükön keresztül az olvasó is bepillantást nyerhet tudományos kalandjukba.
 
A. Gopnik, A. N. Meltzoff és P. K. Kuhl – a fejlődéslélektan jeles képviselői – a megismeréstudomány problémafelvetéseivel gazdagítva mutatják be kutatásaikat, valamint szakterületük létrejöttét, tévedéseit, előéletét és jelenét. Mind a fejlődéspszichológia, mind a megismeréstudomány nagyon fiatal diszciplínák, pár tíz évnyi múlttal rendelkeznek csupán. Újdonságuk abban áll, hogy az egészen apró gyermekek megismerési folyamatait figyelik meg, és ebből következtetnek a felnőttek mentális tevékenységeire. Kézenfekvő ötlet, mégis 2500 évet kellett várni rá.
Elszigetelt próbálkozások, például görög filozófusok részéről azért akadtak. A filozófusok nagyjából 2500 éven át hosszú és fáradságos elmélkedéseket szenteltek az ismeretszerzés problémájának, ám a görögök kísérleti módszereivel senki sem próbálkozott – írják a szerzők. – Vagyis azzal, hogy megpróbálják kideríteni, mit tudnak a gyerekek, és amit tudnak, azt honnan tudják.
 
A szerzők ennek okát egyrészt abban látják, hogy meglehetősen nehéz a szeszélyeskedő izgő-mozgókat kutatói módszerességgel tanulmányozni, másrészt a tudományos élet elnőiesedése előtt nem sok érdeklődésre tarthattak számot a legkisebbek. - Nekünk például egy angol filozófus nemrég elmondta, hogy ő nagyon sok gyereket látott már, ám beszélni eggyel sem beszélt – hoznak személyes példát a kutatók.
 
A fenti két probléma körülbelül egy időben oldódott meg, úgy a 60-70-es évek táján. Akkoriban egyre több nő kapott helyet az egyetemeken, akik anyai minőségüknél fogva el sem kerülhették az aprónép megfigyelését, a technikai fejlődésnek köszönhetően pedig a megfigyelés nehézségei is megoldódtak. A forradalmi újítást a képmagnó megjelenése jelentette, ugyanis lehetőséget nyújtott a tévedések és találgatások kiküszöbölésére. Egy másik műszaki újdonság, a számítógép pedig a gondolkodás modellezésében nyújtott elméleti segítséget. - A Nagy Ötlet, miszerint az agy egyfajta számítógép, fogalmi áttörést jelentett a pszichológiában - mutatnak rá a szerzők. A megismeréstudomány pedig kijelölte azt a három nagy problémakört, nevezetesen a más elmék, a külvilág és a nyelv örökké izgalmas kérdéseit, amelyek mellé felsorakozhattak a megválaszolandó felvetések. Így felvértezve izgalmas kísérletek sora kezdődhetett meg.
Videofelvételeken keresztül vizsgálták például, hogy egy emberi arc, vagy egy sakktábla érdekesebb-e egy újszülöttnek. Foglalkoztak azzal is, hogy valóban utánozzák-e a csecsemők a nekik grimaszoló felnőtteket, vagy ez csak érzelmes szülői túlzás. Egy elmés szerkezet segítségével olyan kísérletet is végeztek, amelynek során a csecsemők egy cumit szopva tudtak beindítani egy magnófelvételt, amin különböző emberek hangját hallhatták.
 
Egy másik megfigyelésnél pedig egy ember könyökére, térdeire és vállára villanykörtéket szerelve sötétben lefilmezték, amint négykézláb mászik, majd levetítették a kisdedeknek egy olyan felvétellel együtt, amiben az égők „értelmetlen” mozgást végeznek. Mindezekből kiderült, hogy a piciknek már egészen apró korukban van fogalmuk más emberekről és a velük való azonosságukról, ismerik anyanyelvük hangzókészletét, és képesek felismerni a hozzájuk közel állók hangját, sőt az újszülött már egy napos korában meg tudja különböztetni az anyai intonációt az idegenekétől. Az „utánzós” kísérletekből világossá vált, hogy saját testérzetük egyes elemei is előre kódoltak. Sőt az emberi mozgást is meg tudják különböztetni más mozgásformáktól.
 
A könyv lapjain keresztül olyan régi viták tisztázódnak, mint a tabula rasa és a biológiailag előre meghatározott jellem kérdése. A csecsemő- és gyermekkutatás mai elgondolásai szerint a fenti elméletek keveréke a helytálló. „... az agynak már születéskor tartalmaznia kell bizonyos tudást a tárgyi világról, az emberekről és a nyelvről. (...) a csecsemők és a gyerekek bámulatosan hatékony tanulási mechanizmussal rendelkeznek, vagyis épp meglévő tudásanyaguk képes rugalmasan át- meg átalakulni. (...) a csecsemők óriási előnye az a ’technikai támogatottság’, amit édesanyjuk nyújt nekik. Pontosabban minden felnőtt, mert az emberi viselkedés spontán olyan, hogy elősegíti a gyerekek tanulását (...) .”
 
A szülők például önkéntelenül is gügyögve beszélnek csemetéjükkel (még azok is, akik azt hiszik, hogy nem). Ez nagy segítség a kis gőgicsélőknek, hogy ’nyelvi világpolgárokból’ anyanyelvük specialistáivá válhassanak. Az újszülöttek ugyanis úgy jönnek a világra, hogy bármely nyelv összes hangzóját képesek felismerni és utánozni. A nyelvi környezet az, ami később lehetővé teszi saját nyelvük elsajátítását. A gügyögés ebben a leghatékonyabb segítség, mert eltúlzott és igen reprezentatív hangzókészlettel él.
 
A szerzők fényt derítenek arra is, hogy a dackorszak szülőt próbáló csetepatéi nem egyebek egy szisztematikus kísérletsorozatnál, ami által a gyerekek megpróbálják megérteni, hogyan működünk. Kiderül milyen interakciók, tanulási folyamatok zajlanak a testvérek között. Miért van az, hogy az elsőszülöttnek az IQ-ja magasabb, a másodszülöttnek az EQ-ja. Mi a háttere
az óvodáskorúak sokszor elviselhetetlen érzelmi viharainak, mikor a szülő azt érzi, „hogy együtt élni egy hároméves gyerekkel kicsit ahhoz hasonlít, mintha a Tosca egy napi huszonnégy órás előadásán vennénk részt.”
 
Rengeteg gyakori és általános probléma magyarázatát kapjuk, azonban sehol sem találkozunk nevelési tanácsokkal – fejtegeti a szerzőhármas. - Temérdek barkácskönyv szól, mondjuk arról, hogyan kell egy polcos szekrényt megépíteni, és tanácsaikat követve valószínű is, hogy az eredmény egy többé-kevésbé stabil és csak egy egész kicsit csáléra sikerült darab lesz, a legjobb azonban mégiscsak az, ha a mechanika pontosan ismert törvényeire és a faanyag szintén alaposan feltárt tulajdonságaira építünk, ahogy a jobb bútorgyárak mérnökei teszik. Valami ilyesmit célzott meg a fejlődéslélektan tudománya és nyomában mi is ezzel a könyvvel: abban akarunk a szülőknek segíteni, hogy gyermekeik fejlődő egyéniségét ne csak valahogy összebarkácsolják, hanem megértsék – szögezik le a szerzők.
 
A könyvet forgatva biztos, hogy esélyünk van arra, hogy könnyebben kezeljük a nehéz helyzeteket, és több empátiával viszonyuljunk csemetéink csintalanságaihoz. Nem elhanyagolható az sem, hogy amit a gyermeki megismerésről megtudunk, azt egyúttal magunkról tudjuk meg. A kutatási eredmények tálalásán túl, a szerzők számtalan tudománytörténeti anekdotával örvendeztetik meg az olvasót. Könnyed, közvetlen humorú stílusuk sehol sem homályosítja el a közlendőt, épp ellenkezőleg, ötletes, a köznapi életből vett példák segítségével hatásosan támogatják meg mondanivalójukat.

Malega

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK