„Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni…” (Máté 19. 24)

Gyakorta hallani, gyakorló és gyakorlatlan építészek jelentik ki, annyira elfoglaltak, hogy nincs idejük olvasni. Ennek ellentmondani tűnik, hogy ahány szakmabeli barátommal összefutottam az ünnepek alatt, valamennyien megjegyezték: A mérhető és a mérhetetlen című építészeti olvasókönyv ott van a karácsonyfa alatt. Miért ne volna lehetséges, hogy a tervezői névjegyzékben szereplő több ezernyi magyar szakember már szintén ajándékba kapta vagy megvette, és mondjuk az esti televíziós agymosásról lemondva, a mérhető és a mérhetetlen felett meditál, a fent említett könyv tanulmányait lapozgatva?
Mert jó érzés kézbe venni a Typotex Kft. által kiadott, egyszerűen, de igényesen megjelenített, capuccino színű borítóval rendelkező, mintegy kávéházi beszélgetésre invitáló, puhafedelű könyvet. A Kerékgyártó Béla filozófus által összefogott, zömmel a Budapesti Műszaki Egyetem oktatóiból verbuvált szerkesztőgárda közreműködésével legjelesebbnek ítélt huszadik századi építészeti írások 1909 és 1999 közt születtek, Adolf Loostól Kenneth Framptonig. Nem elhanyagolható előzménye volt a kötet megjelenésének az az oldott hangulatú, „idegen érdeklődők” által is látogatható építészhallgatói szemináriumi előadássorozat, mely a műegyetem filozófiai, valamint az építészettörténeti és elméleti tanszékének égisze alatt – Kerékgyártó Béla és Simon Mariann szervezésében – 1999-ben zajlott, olyan külső előadókkal, mint Bacsó Béla filozófus vagy Radnóti Sándor esztéta.
A könyv mind a négy fejezete (Modern pozíciók, Útkeresés és revízió, A forma követi a fikciót, Kilátások) valamiféleképp a huszadik századi Modernitás megkerülhetetlenségéről szól, akár pro, akár kontra. „Senki sem lehet ma építésszé anélkül, hogy ne ment volna át a modern művészet tűfokán.” - idézi Sigfried Giediont Hiteles építészet című tanulmánya mottójaként Christian Norberg-Schulz norvég építészettörténész, a könyv Útkeresés és revízió című fejezetében.
A Modernitás eszméjének huszadik századi pályafutása a bibliai szentencia gyújtópontjában – „Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni…” – különösen elgondolkodtató. Hiszen nem lehet elsiklani a modern építészet azon elhomályosult, ám mélységesen és örökérvényűen szociális indíttatása felett, hogy emberi otthont biztosítsunk a földkerekség valamennyi emberének „a kor legmagasabb technikai színvonalán”. Különösen, ha elképzeljük, a huszadik század első évtizedei óta a bolygó lakossága több mint megháromszorozódott. Kijózanító Paradoxon, de a modern építészet „világ- és társadalomgyógyító” eszméje csak a mindenkori felső középosztály és a leggazdagabbak számára volt megvásárolható. Tehát a földlakók egzisztenciálisan leszakadt, immáron nyolcvan-kilencven százalékának maradtak a paneles „lakótelepek”, a metropoliszokat övező, a legminimálisabb egészségügyi feltételeknek sem megfelelő, spontán terjeszkedő favellák, bádogvárosok, valamint a nagyvárosok parazita energiafelhasználása és hulladéktermelése által ellehetetlenített vidék. (A kezünkben tartott építészeti olvasókönyvbe is többnyire csak olyan sztárok kerültek Le Corbusiertől Wrighton át Peter Eisenmanig, akik a mindennapok építészeti gyakorlatában pusztán a legtehetősebbek mindenkori [lakó] divatját alakították, illetve elégítették ki. Különben honnét ismernénk őket?)
„A Modernek zsoldosok voltak, nagy átverők, nihilista techno-bálványimádók.” – jegyzi meg William Gibson az 1984-es orwell-i évben első alkalommal kiadott techno-fantasztikus utópiájában, a Neurománcban. Olvasókönyvünk harmadik fejezetében (A forma követi a fikciót) Gibson kísértetei ismerve-ismeretlenül is meglepnek bennünket Ignasi Sola-Morales „gyenge építészetétől” William J. Mitchell A virtualitás poétikája címet viselő esszéjén át Rem Koolhaas Generic City-jéig. Hiszen ha műholdas felvételekről szemléljük Földünk felszínét a feltartóztathatatlanul burjánzó, sokmilliós lélekszámú megalopoliszokkal, hasonló esztétikai élményben lehet részünk, mint különféle orvosi vagy művészfilmeken a Kaposi-szarkóma hiperrealista láttatásakor. Kenneth Frampton Időszerűtlen kiáltványában, mellyel az 1999-es pekingi UIA kongresszust nyitotta meg, a következő diagnózissal él a terület-felhasználás válsága kapcsán a megalopoliszok korában: „…ha van igazán apokaliptikus találmány a huszadik században, az nem az atombomba, hanem az autó.” Balogh János akadémikus, ökológus professzor még nála is keményebben fogalmaz: „Aki autót használ, minden megtett kilométerrel az unokái élelmét pusztítja el!”
Nem hallgatható el ugyanakkor, hogy Időszerűtlen kiáltványában – mely az építészeti olvasókönyv Kilátások című zárófejezete – Frampton optimista jövőkép kialakítására tesz kísérletet, Charles Correa 1964-es Új-Bombay tervére hivatkozva: „Demagógia azzal érvelni, hogy nincsen az ilyen apokaliptikus növekedés kezelésére alkalmas stratégiánk.” Más kérdés – Frampton néhány sorral lejjebb rezignáltan közli –, hogy Charles Correa majd négy évtizedes tervének kivitelezését a mai napig nem kezdték el, a végrehajtó politikai hatalom (tömegközlekedés kiépítésében történő) érdektelensége miatt.
(Csak halkan jegyzem meg, olyan nagyon a magyarországi településfejlesztési közélet sem különbözik ettől. A legtöbb politikai tisztviselő egzisztenciájának mandátum lejárta előtti megerősítése sürgetőbb a választó/alattvalók érdekképviseleténél, pártpolitikai hovatartozástól függetlenül. Talán érthető is ez, hiszen a Mahatma Gandhiéhoz fogható erkölcsi szilárdság a mindenkori elit-közérdekkel szembeni árulásnak tűnne.)
Charles Correa Új-Bombay terve megvalósításának égető szociális szükségességén tűnődve – melyet talán a techno-urbanizáció társadalmi tűfokának is nevezhetnénk –, írástudói kötelességem idézni Arundhati Roy indiai írónőt, aki a modern · India „életérzését” a következő neurobiológiai hasonlattal ragadja meg: „Mint a tigris a belgrádi állatkertben NATO-bombázáskor, aképp marcangoljuk saját végtagjaink…”
Nyilvánvaló, A mérhető és a mérhetetlen című építészeti olvasókönyv nem nyújthatja a varázspálcát az általa felvetett globális problémaköteg feloldására. Ám eléggé nem méltányolható, múlhatatlan erénye, hogy földtörténeti korok magasságából és messze szűkebb szakmánk határain túlról késztet ember-mivoltunkért érzett felelősségünk újra és újra történő átgondolására. A könyv fontosságát a washingtoni Worldwatch Institute fenntartható társadalomhoz vezető folyamatról szóló évenkénti jelentéséhez tudom hasonlítani, melynek legközelebbi összeállítása A világ helyzete 2001 címmel áprilisban, a Föld napja tiszteletére jelenik meg.