Élet a kihalás után

A napokban jelenik meg magyarul a nemzetközi természettudományos berkekben hivatásos provokátorként „közrettegett” brit genetikus, Steve Jones legújabb, Darwin szelleme című bestsellere. A szerző szerint egyes fajok kipusztulása korántsem katasztrófa, hanem természetes folyamat.
„A legkönnyebben talán úgy juthatnánk ki a válságból, ha az utolsó pandát megfojtanánk az utolsó kék bálna beleivel” – csapott bele a lecsóba Steve Jones brit genetikus a napokban magyarul is megjelenő, Charles Darwin először 1859-ben kiadott A fajok eredete című alapmunkáját újraértelmező, kiegészítő és továbbgondoló könyvében. A kijelentés hivatásos és önjelölt környezet- és természetvédők körében akár otromba provokációnak is számíthatna, ha a londoni University College professzora nem taglalná több fejezeten át is aprólékosan, mire alapozza ezen állítását. Mindenekelőtt arra, hogy amiből kevés van, az előbb-útóbb ki is hal.
„A biológiai tudományok művelői ma úgy tartják, hogy a törzsfejlődés hajtóereje a természetes szelekció és a természetes változékonyság kölcsönhatása. Tehát a különböző változatok létrejöttének lehetősége mozgatja a »fejlődést«, a kiválasztódás jelensége pedig afféle szűrőként, gátként funkcionál” – kommentálja Jones munkásságát Kampis György, az ELTE tudománytörténeti és tudományfilozófiai tanszékének vezetője, a darwini alapmű 2000-ben megjelent harmadik magyar kiadásának fordítója. Ezek az erők együttesen teszik lehetővé, hogy egy-egy fajból hosszú-hosszú idő alatt, más és más környezeti feltételek mellett, más és más fajok és nemzetségek, családok, törzsek (szakszóval: taxonok) keletkezzenek. De egyszersmind azt is, hogy ezek időről időre el is tűnjenek az élők világából, átadva helyüket másoknak. A kihalás menetrendje – így Jones – röviden a következőképpen foglalható össze: a Föld történetében kétségtelenül jelen lévő folyamatos környezetváltozáshoz való alkalmazkodás az élőlényeket is állandó újításokra készteti. Van olyan faj, amely – a véletlennek is köszönhetően – gyorsabban talál rá a gyakorlati próbát is kiálló adekvát megoldásra, és van, amelyik lassabban. A nagyméretű populációkban ugyanakkor többféle „lehetőséget” ki lehet próbálni, míg alacsony egyedszám esetén a fals próbálkozás akár végzetesnek is bizonyulhat, hiszen nem marad esély további megoldások „kidolgozására”.
Amit Darwin még csak megsejtett, nevezetesen, hogy a törzsfejlődés egy az ember előtti, alatti és utáni gigantikus folyamat, azt a baktériumok igen gyors, szinte a kutatók szeme láttára zajló törzsfejlődése ékesen példázza. George Bell mikrobiológus a British Medical Journal című brit orvosi közlöny hasábjain 1998-ban közzétett tanulmányában a penicillin és más antibiotikumok, mint a kórokozókkal szembeni csodafegyverek tündöklését és – helyenkénti – bukását vette górcső alá. Mint állítja, az első ellenálló baktériumválfajok az 1940-es évek második felében, vagyis már a penicillin bevetését követő években felbukkantak. A lehetséges okokat és a folyamat természetét illetően igencsak beszédes Norvégia és Görögország példája: a skandináv országban, ahol antibiotikumot csak orvosi rendelvényre lehet kapni, a vérmérgezésért felelős ötszáz baktériumtörzsből máig csak egyetlen, a gyógyszernek ellenálló változat fejlődött ki. Hellénföldön viszont, ahol bárki korlátlanul vásárolhat ilyen gyógyszert, mára a kórokozók fele rezisztenssé lett. „A magyarázat az egyedek sokaságában rejlik, márpedig baktériumból rengeteg van, hisz a testünket alkotó sejtek 90 százaléka tulajdonképpen az emberi szervezettel szimbiózisban élő élőlény. A nagy baktériumpopuláción belül, mondhatni, garantált a mutáció, s az ellenséges – értsd: gyógyszerekkel telített – környezethez leginkább alkalmazkodók rendkívül gyorsan el is terjednek” – magyarázza a folyamatot Jones. Szerinte az újabb és újabb változatokban felbukkanó AIDS-vírusok „megállíthatatlanságára” is ez a magyarázat.
A természetes kiválasztás Darwin által felállított – de általa inkább még csak sejtett – elméletére persze a „nagyok” világában is akad példa. Iparszerű halászatuk előtt az atlanti-óceáni tőkehalak ember nagyságúra nőttek, s csak négyest éves korukra váltak ivaréretté. Az elmúlt száz év rablóhalászatának eredményeként – mondják a halbiológusok – a fél métert is csak szerencsés esetben elérő élőlények immár kétévesen ívnak.
Az evolúció vizsgája ezért – így Jones – két részből áll. Az első követelmény szerint elég sokáig kell életben maradni ahhoz, hogy utódokat lehessen nemzeni, a második szerint pedig az elért osztályzat az utódok számától függ. A kiválasztás csak azoknak kedvez, akik tovább tudják adni a génjeiket. Az igazság pedig az, hogy kevés növény és állat képes sokáig fennmaradni. A túlélő keveseknek a természetes kiválasztás által (át)alakított utódai alkotják a mai élővilágot.
Látványos bizonyítékul szolgálnak erre a fosszíliák. Jóllehet előfordultak kilengések, amikor egyes időszakokban az életnek több új formája jelent meg, az elmúlt ötszázmillió évben a ma ismert élővilág kialakulása többé-kevésbé azonos tempóval zajlott: a ma ismert adatok szerint 10 ezer évvel ezelőttig évi négyszázötven friss jövevénnyel gazdagodott a flóra és a fauna. Időközben azonban mintha a világ többé-kevésbé megtelt volna: most már minden új fajnak ki kell szorítania egy másikat, ha életben akar maradni – állítja Jones. Márpedig a természettudományok jelenlegi állása szerint az élők előtt csak ez a cél lebeg.
Annyi bizonyos, a természet nem ismer könyörületet, így nem kell csodálkozni azon, hogy a genetika legújabb eredményeivel is alátámasztott darwini elmélet nem ismer közjót – írja Jones. Ugyanakkor a brit professzor egy tavaly nyári, az ember evolúciójának jövőbeli esélyeit napirendjére tűző szimpóziumon nem kevesebbet állított, mint hogy a szó biológiai, genetikai értelmében a homo sapiens a múlt századra voltaképpen „elkészült”. Legalábbis abban a formájában, ahogy azt a természetes evolúció engedte. Jones szerint az emberi faj – legalábbis a nyugati civilizációs körben – már nincs kitéve azoknak az evolúciós erőknek, amelyek nagyjából százezer évvel ezelőtt homo sapiensszé formálták.
„Ha a nyugati civilizációt tekintve esetleg igaza lenne is Jonesnak, nem szabad elfeledkezni a harmadik világról, ahol a homo sapiensre ható úgynevezett ősi szelekciós nyomások mindmáig léteznek” – vitatkozik a hipotézissel és próbál megnyugtatni Tom Clarke, a Nature című szakfolyóirat tudományos szerkesztője, aki szerint az sem szavatolna semmit, ha Ázsia és Afrika lakói – tiszta és elegendő ivóvíz, megfelelő élelem, orvosi ellátás formájában – akár már a közeljövőben részesülnének a nyugati életmód áldásaiból. Az ugyanis, mondja, még mindig nem jelentene garanciát arra, hogy generációk múltán nem bukkan föl a múltból, bárhol a világon, valamiféle mutáns gén, amely alapvetően változtathatna az emberi fajon. S akkor az ember által teremtett – mesterséges környezet szelekciós hatásairól még nem is szóltunk.
Peter Ward, a Washington Egyetem kutatója egyetért Jonesszal abban, hogy az ember „természetes” evolúciója véget ért. Ám, mondja, maga az evolúció aligha. Legfeljebb – állítja –, bármily utópisztikusan, netán etikai szemszögből ma még riasztóan is hangzik, rövidesem tudatos fejlesztés veszi át a spontaneitás, a véletlen helyét és szerepét. Mint mondja, az ebben az irányban tett első komoly lépés az emberi géntérkép három évvel ezelőtti „megrajzolása” volt (HVG, 2001. február 24.), és a bioetikusok által oly sokszor emlegetett kiónozásra, génterápiára utalva azt jövendölte, nem kell túlságosan sok idő ahhoz, hogy új fejezet kezdődjék és – tetszik, nem tetszik – sor kerül az ember önmaga vezérelte, tudatos evolúciójára.