A Typotex Kiadó – ahogy már megszoktuk tőle – újabb igényes művel gazdagította a természettudományok iránt érdeklődők könyvtárát. Bár Darwin egyedülálló, a legtehetségesebb mai tudományos szerzők – Richard Dawkins, Jared Diamond és Stephen Jay Gould – újraértelmezik és történelmi, irodalmi és társadalmi kontextusba helyezik munkásságát. Így tesz az evolúciós elmélet jeles angol képviselője, Steve Jones, a Londoni Egyetem genetikaprofesszora is: a huszadik századvégi tudományos eredmények fényében idézi Darwin szellemét, láttatja mai szemmel a nagy természettudós „Nagy Tényeit”, azaz próbálja kitölteni azokat a hézagokat, amelyek bizonyításához az eredeti mű megjelenése óta eltelt 150 év tapasztalatai és a technika fejlődése folytán juthattak az utódok.
A természet egy óriási, színes kaleidoszkóp, amelyben a folytonos változás, az evolúció érdekesebbnél érdekesebb képeket vetít elénk. Vajon miért fejlődött egy faj egy csoportja látványosan, míg a másik kihalt? Hogyan terjedhettek el a Föld legkülönbözőbb, legtávolibb részein egyes fajok azonos egyedei? Vajon mi történt volna, ha a vadon élő fajok változó körülmények befolyásolta termékenysége erőteljesebb lett volna a változásokhoz jobban alkalmazkodó háziasított egyedekénél? Ilyen és hasonló izgalmas kérdésekre kapunk választ Darwin 20–21. századi „szellemétől”. Sok válasz megtalálható a történelemben, például népek, állatok, növények kontinenseken keresztüli vándorlása, a szállítóeszközök fejlődése stb. A geológiával azonban Steve Jones „nincs kibékülve”. Gyakran visszatér ehhez a tudományághoz, mert szerinte a fajok hosszú-hosszú ideig tartó, közbülső változásaira a szegényes geológiai leletekből, fossziliákból ma sem lehet egyértelmű választ levonni. Ezért fordulhat elő, hogy a tudományos kutatók gyakran új fajnak ítélik meg a nagy változásokon átment csoportokat. „A változékonyságot ténylegesen nem az ember okozza – fejti ki Jones. – Az ember csupán annyit tesz, hogy akaratlanul is új létfeltételek közé helyezi az élőlényeket. Ezután már a természet hat a szervezetre, és ez okozza annak változását. Az ember azonban képes kiválogatni a természet által felkínált változatokat, amelyeket ezáltal tetszése szerint felhalmozhat”: módszeresen vagy szándéktalanul megőrizve a leghasznosabbnak bizonyuló egyedeket.
„Natura non facit saltum” (A természet nem kedveli a nagy ugrásokat), idézi a professzor a mondást, hozzátéve, hogy ezt ismereteink gyarapodása egyre jobban megerősíti. A természetes kiválasztódás rövid és lassú léptekkel halad előre. És éppen ettől olyan gyönyörűséges és sokszínű ez a világ. De mind a változatoknál, mind a fajoknál néha előfordul, hogy rég elveszett vonások újra megjelennek. Ezt tudván már nem furcsálljuk, hogy a hegyi lúdnak úszóhártyája van, pedig szinte sosem kell úsznia, hogy egy rigószerű madár a víz alá merül és vízi rovarokkal táplálkozik, a busafejű kacsa házikacsáéhoz hasonló szárnyai alkalmatlanok a repülésre, vagy éppenséggel a hasonlóság az emberi kéz, a denevérszárny, a delfin-uszony és a lóláb csontozata között…
Bár nézeteinek igazságáról mélyen meg van győződve, a szerző mégsem tapasztalt természetkutatókban, hanem elsősorban a fiatal, feltörekvő, hajlékonyabb gondolkodású természetkutatókban látja „szövetségeseit”. Akik talán még azon megállapításain sem csodálkoznak el, miszerint „A nagy osztályok valamennyi tagját rokonsági kapcsolat fűzi össze… Az ősmaradványok pedig néha alkalmasak arra, hogy kitöltsék a mai rendek között lévő igen nagy közöket. … Azt hiszem, az állatok négy vagy öt, a növények ugyanannyi vagy még ennél is kevesebb ősi forma leszármazottai. … Amennyire jelenleg tudjuk, minden élőlénynél azonos a csírahólyag (blasztula), vagyis valamennyi organizmus ugyanabból a kezdetből indul ki.”
Tehát korántsem lehetünk biztosak abban, hogy az azonos nevű vad vagy háziállat képében ugyanazt látjuk, mint őseink néhány száz vagy pláne, néhány ezer éve. Netán éppen ugyanazt. Érdekes eljátszani a gondolattal. S az „időutazás” még érdekesebb Steve Jones könyvének olvasása közben. Ezt mondja: „…a fajokat úgy kell majd kezelnünk, ahogy a nemzetségeket kezelik ma azok a természetkutatók, akik szerint a nemzetségek pusztán a kényelem kedvéért létrehozott, mesterséges kombinációk. Lehet, hogy mindezek nem túl derűs kilátások, de legalább megszabadulunk a fajok eddig még fel nem fedezett, és soha fel nem fedezhető lényegének meddő keresésétől.” „…mennyivel érdekesebb lesz akkor (saját tapasztalatból beszélek) a természetrajz tanulmányozása!” E szkepticizmust sem nélkülöző sorok olvastán akár azt is hihetjük, hogy Darwin után a szerző magát is „közbülső állomásnak” tekinti.