Igen, „engedetlen jegyzőkönyvvezető”, meg „makacs kutya” – mármint az emlékezés, mert „odaheveredik, ahová akar”. Szerencsére, vagy sajnos, a pszichológia egyáltalán nem az egzakt módon mérhető egységek tudománya, ezért hat aztán annyira elevennek és „nem tudományosnak” a holland pszichológus – pontosabban pszichológiatörténész – könyve az emlékezés furcsa természetéről.

A sajátját mindenki saját bejáratúnak gondolja, ezért lesz aztán meglepő, amikor mégis annyi a közös benne. Közös = tudományosan is vizsgálható, és így alakult ki néhány évtizede az önéletrajzi emlékezet kutatásának tudománya is. Eleinte csak mókás önvizsgálatokkal indult, majd tömeges és akár évtizedekig húzódó és ismétlődő kutatásokkal folytatódott – szóval diszciplína lett. De miért a fiatalkori emlékeink az intenzívebbek és miért sokkal inkább kép az első emlékünk, mint hang vagy esetleg szag? Mi az a déja vu, és akaratunk ellenére miért felejtünk el annyi szépet, miközben sérelmeink viszont kínos aprólékossággal rögzülnek és bármikor visszaidéződhetnek? Marcel Prousttól Freudon át, irodalmon és tudományon át egészen a máig tart Draaisma összegzése, de a leginkább az a nyugtalanító benne, hogy egy-egy példája nyomán már-már kellemetlen az ismerősség érzése: ez velem is így történt, ezt én is így éreztem.
  
És persze az idő könyörtelen visszafordíthatatlansága, a végtelenségnek mindig azok az apró cseppjei, amikben könyörtelenül csillan meg véges halandóságunk. Kapaszkodunk az emlékekbe, miközben az idő egyre gyorsabban látszik elfutni mellettünk. Ezt mutatja be ez a könyv, saját apró kis történeteinkbe ágyazva.