Douwe Draaismának 2002-ben jelent meg a Metaforamasina. Az emlékezet egyik lehetséges története című kötete, mégpedig közvetlen az eredeti, holland kiadás nyomán. A jelenlegi kötet szintén az emlékezetről szól, 2001-ben írta a szerző. A groeningeni egyetemen működő, főleg pszichológiatörténettel foglalkozó kutató különös tehetség, nagyszerűen ír, kitűnően szerkeszti össze műveit, mindkét könyve lebilincselő olvasmány. Aki ezeket a könyveket végigolvassa, bizonyosan érdeklődni kezd a pszichológia iránt. Írásainak olyan hatása várható, mint például Eysenck 1957-ben megjelent Uses and Abuses of Psychology című kötetének, amely egész Európában felfokozta a lélektan iránti érdeklődést.

Ez a mostani kötet egymáshoz csak lazán kapcsolódó fejezetekben tekinti át az emlékezetkutatás egyes szakaszát, az adott fázis fő kérdésének, leginkább vizsgált jelenségének kapcsán. Minden fejezetben sok a kép, az irodalmi idézet, a részletes leírás a régi korok lélektani kísérleteiről vagy elméleteiről. Maga a cím az egyik fejezet címe, amelyben egy német regény – a Homokórakönyv – alapján a homokóra metaforáját em­líti a szerző annak magyarázatára, miért éljük meg időskori életidőnket gyorsan folyónak, egyre tünékenyebbnek. A homokóra mintegy kikoptatja a szerkezetet, ehhez hasonlóan a már kevésbé építkező, a külvilágtól mindinkább az egyén önmaga felé forduló lelki élményfeldolgozása felgyorsultnak tűnik, az időérzékelése is megváltozik.

Egy-egy fejezet csupa olyan érdekes kérdést tárgyal, mint a legelső emlékek, a szag és az emlékezés, a traumatikus emlékek, a jelentős eseményekre villanó „belső vaku”, az előre irányuló emlékezés stb. Némely kérdés pszichológiatörténeti szempontból fontos, például Freud sokat foglalkozott a korai emlékekkel, azok torzításaival, a „fedőemlékek” témájával. A most leírt régi vizsgálatok Freud néhány tételét új, helyenként kritikus fénybe állítják. Az előre irányuló emlékezés – ezt a szerző nem tárgyalja – ma a szociális emlékezés, illetve az úgynevezett narratív perspektíva szempontjából érdekes. Kitűnő fejezetek szólnak a különleges képességű emberekről, a fenomenális memóriákról, például az abszolút emlékezés eseteiről, az értelmi fogyatékos emlékezőzsenikről, a minden játszmát visszaidézni képes sakkmesterekről. A híres Demjanuk-ügy (ez a magyar sajtóban annak idején nem kapott nagy visszhangot), az emlékezés torzításairól szól, egy háborús bűnös (de más, ugyancsak súlyos bűnnel megvádolt) ukrán férfit minden tanú azonosította a „rettegett Ivánnal”, a treblinkai haláltábor hóhérával, míg sok év után kiderült, nem ő az igazi Iván. Van szó a könyvben a déjá vu jelenségről, az életveszély pillanatában végigfutó filmszerű emlékezésről, a felejtésről stb.

A könyv tehát igazi csemege lehet az olvasónak, ha laikus és érdeklő­dő, akkor a megragadó és érthető fogalmazás miatt, ha szakember, akkor a könyvhöz felidéződő szinte automatikus szakmai asszociációk miatt. A recenzenst például több klinikai lélektani, pszichoterápiás, családdinamikai és kommunikációs összefüggésre emlékeztetik a leírások, amelyeknek átgondolásakor majd érdemesnek látja újra elővenni Draaisma könyvét.

Kár, hogy az eredeti holland alcímet – Over het autobiografische geheugen – nem fordították le. Az egész könyv ugyanis az önéletrajzi emlékezés, az önprezentáció, a belső identitásszervezés szempontjából tűnik a szakember számára a legizgalmasabbnak, és erre jól utalt volna ez az alcím. A memóriának ugyanis ez az „autobiografikus” olvasata azt vizsgálja, hogyan történik az emlékezeti perkezetek folyamatos átdolgozása az életben, kommunikációs anyaggá változtatása – ez ma sok kutatás tárgya.