0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Balogh Tamás
Kiadás: 2. kiadás
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 252 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-2790-87-9
Témakör: Pszichológia
Sorozat: Test és lélek

Eredeti ár: 2900 Ft
Webshop ár: 1740 Ft

KOSÁRBA
Miért futnak egyre gyorsabban az évek?

Az emlékezet misztériumai

Új KönyvPiac
2004. január
Mindenki ismeri az emlékezésnek azt a fajtáját, ami elővarázsolja a régi szagokat és ízeket, s velük azokat az egykori intenzív érzéseket és hangulatokat, amelyek fölmerülésekor döbbenetes időutazásban lehet részünk. A pszichológia már régóta megkülönbözteti az emlékezet több típusát, illetve formáját, melyeknek természetesen megvannak a maguk sajátos tulajdonságai és törvényszerűségei. Így például az emlékezet egyes formái az emlékek elraktározásának időtartamára utalnak, de létezik auditív és ikonikus emlékezet is. Ám csak a nyolcvanas évek elejétől kezdik emlegetni az ún. önéletrajzi emlékezetet, az emlékezet azon részét, amely a személyes sors a személyes élet eseményeinek rögzítéséért felelős, s amelynek a fönt említett "időutazást" is köszönhetjük.
Nos, végre valahára magyarul is olvashatunk egy tudós tollából a szubjektív időélményről, arról a témáról, amit személyes élményeink mellett eddig csak az olyan klasszikus irodalmi művekből ismerünk, mint amilyenek Proust regényei. Az ismert holland emlékezetkutató, a groningeni egyetem pszichológiatanára, Douwe Draaisma művében, (Miért futnak egyre gyorsabban az évek?) az önéletrajzi emlékezet számos sajátosságát, illetőleg az idő szubjektív megtapasztalásának különös, titokzatos élményeit járja körül. (Egyébként Draaisma, akinek ez már a második magyar nyelven megjelenő munkája, kb. két éve maga is ellátogatott Budapestre, hogy kisszámú hallgatóság előtt beszámoljon eredményeiről és gondolatairól.)
A Miért futnak gyorsabban az évek? Draaisma korábbi művétől, a szintén az emlékezettel foglalkozó Metaforamasinától eltérően nem egységes munka, hanem az emlékezés különféle furcsaságaival, megfejtetlen területeivel, megválaszolatlan kérdéseivel foglalkozó esszék gyűjteménye. Azokat a "misztériumokat" gyűjti itt össze, amelyekben szinte mindenki részesült már élete során, olykor talán többször is. Az önéletrajzi emlékezet igen öntörvényű valami. És nem utolsósorban igen szelektív. A szerző szavaival élve "engedetlen jegyzőkönyvvezető", olyasvalami, ami számos optikai csalódáshoz hasonló trükkel kápráztat el bennünket. Legfőképpen: az önéletrajzi emlékezet másképpen viselkedik gyermekkorban, mint az idősebb embereknél. Miért van az, hogy idősebb korban az asszociációk inkább a távolabbi múlt felé mutatnak, s inkább a fiatalkori emlékek villannak be, mint a valóságos időben közelebb álló későbbi emlékek? S miért tűnik úgy az öregedő emberek számára, mintha egyre gyorsabban múlnának az évek, mintha egyre gyorsabban telne az idő?
Draaisma emellett hosszan értekezik a szaglás és az emlékezet közötti összefüggésről, a felejtés természetéről és funkcióiról, a számos elmélettel bíró, ám mindmáig megfejtetlen különös élményről, a déja vu-ről, és más hasonló jelenségekről. Olvashatunk a nagy traumáknak az emlékezésre tett torzító hatásáról is: vajon miért nem tudtak visszaemlékezni a sobibori és a treblinkai koncentrációs tábor túlélői hóhéraik arcára és személyére? (Ami nem kis galibát okozott Ivan Demjanjuk ukrán háborús bűnös perében.) De kitér az emlékezés egyéb torzulásaira is, s két külön tanulmányt szentel az emberi memória különleges teljesítményeinek, olyan kérdéseknek, mint amilyen a fejszámoló és emlékező művészek sajátos elmeműködése.
Ám e hihetetlenül izgalmas kérdéseket fölvető könyv elolvasása után azért érzünk valamiféle hiányt. Draaisma esszéi ugyanis inkább a jelenségek bemutatásával és azok különféle egykori – főként tizenkilencedik századi – interpretációival foglalkoznak, s nem annyira annak modern kutatásával, még kevésbé e jelenségek természetének és okainak tisztázásával. S itt nyomban fölmerül a gyanú, miszerint Draaisma talán nem is a lehetséges válaszokat keresi, hanem inkább egy sajátos szubjektív pszichológiatörténetet ír, amit csak tovább "tudománytalanít" esszéinek irodalmias stílusa.
Hogy ennek mi az oka, arra részben ő maga adja meg a választ: A pszichológusok második természetévé vált, hogy kizárólag olyan kérdésekkel foglalkozzanak, amelyek megfelelnek a szakma rendelkezésre álló eszközeinek. Vagyis olyan dolgoknak, mint a kérdőíves fölmérés, a kísérletezés, a fiziológiai és neurológiai folyamatok mérései, és a különféle képalkotó technikák. S mivel e módszerek, ill. eszközök jelölik ki a kutatható dolgok határait, a tudósok nem nagyon veszik figyelembe azt, ami kívül esik ezeken a határokon, azaz nem lilik bele a kutatási profilba. Ilyen a szubjektív emlékezet is, mivel az általa átélt dolgok jelentős része olyan időskálán játszódik le, amely nem teszi lehetővé a kísérleti vizsgálatot. Miként lehetne mérni a déja vu érzést, vagy műszerekkel kutatni a halálos veszélybe került emberek átélését, amikor egyetlen pillanat alatt lepereg előttük egész addigi életük? Persze némely sajátos emlékezeti jelenséget lehet egzakt módon, kísérleti módszerekkel vizsgálni, s ennek révén cáfolni vagy igazolni. (Ilyen például az öregedéssel egyenes arányban "gyorsuló" idő jelensége is, amit a szerző maga is laboratóriumi kísérletekkel vizsgált és igazolt, amint arról egyik magyarországi előadásán is beszámolt.) Ám e jelenségek java része kiesik a vizsgálhatóság köréből. No persze ettől még léteznek, és negligálásuk nem más, mint önbecsapás, sőt a valóság megmásítása.
Ez ellen a rossz reflexé vált intellektuális korlátoltság ellen próbál védekezni Draaisma. És itt értjük meg azt is, hogy miért citál annyi példát a különféle híres esetek mellett a világirodalomból, sőt miért nyúl maga is az irodalmi esszé műfajához. Hiszen végtére is a tudományos eszköztárnak nem alávethető jelenségek mire is maradnának, ha nem az irodalomra vagy a filozófiára? Mi több, a szubjektivitásban odáig megy, hogy két rövid esszét is szentel a saját gyermekkori emlékezetének. Amit a téma megenged, hiszen a szubjektív időélményről ki tudna leghitelesebben beszámolni, mint a szubjektum maga? Sőt, egyfajta varázskönyvként Draaisma műve is bennefoglaltatik saját önnön gondolatmenetében, mivel maga sem más, mint egy csalóka emlékezésfolyamat: Miért éppen a tizenkilencedik századi irodalom és lélektan klasszikusai dominálnak a könyvben? Mert ez a pszichológia hőskora, a szakma ifjúsága. Vagyis ez a munka is a reminiszcencia effektust példázza, a visszatekintést a fiatalságra, "a régi szép időkre".
Farkas Attila Márton

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK