A kísérleti emlékezetkutatást gyakran éri az a vád, hogy semmi olyat nem mond egyik legfontosabb képességünkről, amit a filozófusok már több száz éve le ne írtak volna. Ez a kellemetlen vélemény többnyire önmarcangoló pszichológusoktól vagy olyán laikusoktól származik, akik csak felszínes, rosszul megírt ismeretterjesztő könyvekből tájékozódtak a kísérleti pszichológia eredményeiről. Könyvtáruk újabb művel gyarapodott, Draaisma könyve a "kvázi"-tudományos művek klasszikus példája.
Természetesen nem a tudományos ismeretterjesztés műfajával van a probléma, tudományos ismeretterjesztésnek azonban egy kutatási terület legfrissebb eredményeinek jól érthető, az érdeklődő nagyközönség számára is emészthető formában és lehetőleg élvezetes stílusban megírt interpretációját nevezzük.
Nehéz műfaj, a tudományos-ismeretterjesztő könnyen azon kaphatja magát, hogy legjobb szándéka ellenére vaskos kézikönyvet gyártott, ami legfeljebb csak az adott témából vizsgázni készülő, kétségbeesett egyetemisták számára nyújthat néhány napig menedéket, de az egyszerű halandó számára élvezhetetlen adathalmaz. Ugyanakkor a szórakoztatás vágya nem ragadhatja olyan könnyedségre íróját, hogy gyakorlatilag semmit se mondjon. Nem jó például, ha egy, az emberi emlékezettel foglalkozó igényes könyv tanulsága mindössze annyi, hogy az emlékezet bizony bonyolult dolog, gyakran emlékszünk olyan dolgokra, amelyek nem történtek meg, és az is előfordul, hogy máshogy emlékszünk az eseményekre, mint ahogy azok végbementek. Draaisma könyvét nagyjából ezekkel a gondolatokkal gazdagabban tehetjük le, és ez nem túl sok 249 oldal után. Az lehet az olvasó érzése, mintha valaki egy, az emberi emlékezetről szóló tudományos-ismeretterjesztő előadásból csak azokat a sztorikat mondta volna el neki, amelyek eredetileg a tudományos adatok és elméletek közé beszúrva a lankadó hallgatóság éberségi szintjének emelésére és a nehezebben érthető gondolatok illusztrálására szolgáltak. A könyvben számos izgalmas történet olvasható a déjà vu jelenségről, a vakuemlékezetről, hiperamnéziás gyerekekről és a téves felismerésről, de az olvasó számára nem lesz világos, hogy mit is mond ezekről a jelenségekről a tudomány. Érdemes szembeállítani Draaisma könyvét a közelmúltban megjelent másik emlékezeti témájú ismeretterjesztő könyvvel, Daniel Scharter. Az emlékezet hét bűne című művével. Schacter ugyancsak könnyed és olvasható stílusban ír, ugyanakkor könyvéből sok mindent megtudhat az olvasó a modern emlékezetkutatás eredményeiről. A Miért futnak egyre gyorsabban az évek?-et viszont nagyjából ugyanígy megírhatták volna harminc évvel ezelőtt is, lapjait forgatva nem világos, hogy mit is csinált az elmúlt évtizedekben több ezer kísérleti pszichológus szerte a világon. Igazán kár érte, mert Draaisma korábbi könyve, a Metaforamasina kifejezetten szellemes mű volt, remekül mutatta be, hogyan hatottak a modellnek használt szerkezetek az emberi emlékezetről gyártott elméletekre. Tekintsük hát újabb könyvét korábbi műve lábjegyzetének, és reménykedjünk benne, hogy nem lesz olyan zsurnaliszta, aki csak ezt olvasva egy hasonlóan színvonalas cikket ír majd az emberi emlékezetről, mint ami az egyik legnagyobb országos napilapban jelent meg a közelmúltban – és az újság honlapján sajnos a mai napig olvasható – Megtalálták az agy felejtés központját! címmel. Egy biztos, a cikk szerzője Schader könyvét olvasva nem írhatott volna le egy ilyen kapitális szamárságot!