A könyv egy induló sorozat első darabja, amely a vallás antropológiájával foglalkozik. A kötet hátlapján olvasható rövid tájékoztatás szerint a sorozat egy olasz kiadónál jelenik meg, ennek fordítása lesz. Az eredeti kiadási program vezetője e kötet szerkesztője, louvaini egyetemi tanár, aki a szent antropológiája címen sajátos szubdiszciplínát hozott létre. Durkheim iskolájának követője, az ő „szociális tény” felfogásában értelmezi a szentet, mint univerzális emberi kategóriát, és az antropológia fogalomkörébe azért sorolja e diszciplína elméleteit, mert abból indulnak ki a kutatók, hogy a szent jelensége minden kultúrában megvan, sőt, - az ún. paleoantropológia, tehát az ősi kultúrákra vonatkozó visszatekintő vizsgálódás szerint – mindig meg is volt, így a sokféle megnyilvánulás összehasonlító elemzésében a kultúr- ill. szociálantropológia módszerei szerint lehet eljárni. Ries iskolájára, amelyben M. Eliade, Georges Dumézil, Gilbert Durand, és sokan mások mellett főleg Rudolf Otto emelkedik ki, az jellemző, hogy a kutatók a vallásos élményt, ahogy kifejezik, a szent megtapasztalását /teofánia/ teszik elméleteik középpontjába. Minden kultúrában
és minden vallásban megvan ez valamilyen formában, ehhez rendszerint a rítus, a szakralitás szervezeti rendszereinek valamely változata és a vallási hiedelemrendszer, mint kontextus segíti hozzá az embereket. Rudolf Otto fogalmazta meg a szent sajátos emberi – ill. szociokulturális – funkcióját, szerinte a szent átélése négyfázisú folyamat, először az ember átéli teremtmény voltát, második szakaszban a fenségesség jelenlétében misztikus félelem tölti el, ez a harmadik szakaszban misztikus reakciókat vált ki, az ember a transzcendensben szembesül saját semmisségével, míg a negyedik lépés az imádás, az üdvösség, a kegyelem megtapasztalása, a nirvána, az extázis, az üdvözítő látomás átélése. Az irányzat alapvető tétele, hogy a szent valamiféle kifejezhetetlen, megnevezhetetlen dolog, ezért is kapcsolódik össze annyi sok emocionális konnotációval, és ezért is olyan fontosak vele kapcsolatosan a szimbólumok.
A kötet lényegében ezt az elméleti megközelítést bontja ki, a szent antropológiáját a homo religiosus, a vallásos ember leírásába sűrítve. A kötet lényegét a szerkesztő a bevezetésben vázolja fel, itt utal a készülő további öt kötetre, tehát az egész hatkötetes sorozatra. Majd a könyv tanulmányai három nagy részre oszlanak, végül pedig a szerkesztő Következtések és távlatok címen összefoglalja a kötet mondanivalóját. Az első rész címe: A homo religiosus és a szent, a másodiké: A szent, a kezdetek, az archaikus ember, a halál /ez lényegében a történeti vallásantropológiáról, ill. a szent említett paleoantropológiájáról szól/, míg a harmadik címe: A szent és az afrikai népek.
A témát lényegében az első rész bontja ki és mutatja be, ebben a szerkesztő lényegében összefoglalja az ágazatot, a diszciplínát. Itt Ries arról beszél, hogy a szent értelmezését lényegében megváltoztatta az új antropológiai szemlélet. Durkheimtől kezdve áttekinti a főbb felfogásokat, különösen az irányzat fő képviselőinek műveit. Majd a hierofánia /a szent megjelenése/ fenomenológiáját és hermeneutikáját írja le, és a szent élményét a mítosz, az archeotípusok, a beavatás és a szimbólumok fogalmi kereteiben is tárgyalja.
Az első részben a szent megtapasztalásáról, - a szent transzcendenciájáról és immanenciájáról – Régis Boyer írt egy fejezetet, már ebben is sok szó esik a vallásos szimbólumokról, de Gilbert Durand következő fejezetének teljesen ez a tárgya.
Ez nagyszabású fejezet, a kötet egyik leghosszabb írása, ez is történetileg tekinti át és a szimbólumértelmezést, az új felfogásokban, amelyek a szimbolizációt az ember általános antropológiájának részeként mutatja be, új episztemiológiai fordulatot lát, új hermeneutikát. A fejezet sokat foglalkozik Jung tanaival. E fejezet már a teofánia fogalmát használja az általánosabb és jelképesebb, az előző részekben gyakoribb hierofánia /hierosz = szent, fania = megjelenés, megnyilvánulás/ kifejezés helyett.
Michel Delahoutre a szent esztétikumáról, különösen a szent terekről és építményekről és a szent művészetről ír.
A második rész a történeti antropológiában keresi és lényegében minden kultúrában meg is találja a szentség élményét és ennek különböző tükröződéseit a tárgyi kultúrában. Főleg sírokban talált tárgyak adnak itt eligazítást, és a tanulmányok Fiorenzo Facchini, Emmanuel Anati és Louis-Vincent Thomas írásai egyrészt azt emelik ki, hogy a halál tudatos megtapasztalása és anticipatív átélése, a gyász élmény- és folyamatrendszere lehetett a szent egyik gyökere a történelmi fejlődésben, másrészt azt, hogy a korai ember fogalmi és szimbolikus gondolkodása eleve összefügghetett a szent koncipiálásával. A halál és az utána következő rituális folyamatok kitűnő leírását Thomas fejezetében találhatjuk meg.
A harmadik részt a mai és a régészetileg belátható régi afrikai ember vallási élményeinek és viselkedésmódjainak elemzésével mutatja be a szent univerzalitását az európai kultúrkörtől eltérő világokban is. Itt afrikai származású kutatók írják le a jellegzetes vallási szimbólumokat és rítusokat Afrika különböző kultúráiban.
Az összefoglalás lényegében az irányzat jelentőségét és jövőbeli perspektíváit emeli ki.
A kötet nagyon érdekes, olvasmányos, a vallás és a vallási élmény történeti vetületei iránt érdeklődőket bizonyosan leköti. Kíváncsiságot kelt a várhatóan megjelenő következő kötetek iránt. Ugyanakkor az olvasó nagyon hiányolhatja az értő előszót vagy utószót. Valamilyen keretbe, összefüggésrendszerbe kellett volna állítani ezt a könyvet, hogy az olvasó jól el tudjon benne igazodni. Márcsak a készülő további öt kötetet is valahogyan be kellett volna mutatni. De az antropológiai szemlélet vallási alkalmazása, a szimbolikus és kulturális hangsúlyú vallástörténet, a történeti valláskutatás vagy a vallási élmény lélektanára vonatkozó irányzatok és kutatások halmazában is el kellett volna valahogyan helyezni ezt a sajátos iskolát, irányzatot. A szent antropológiai értelmezése elfogadható, az értő szerkesztői keret rámutathatott volna, hogy Gadamer új antropológiájában a szent antropológiája legitim szakantropológia lehet, de arra is, hogy a szent élményének antropológiai rögzítése nem teszi feleslegessé a kulturális értelmezést ill. a háttérben levő kognitív rendszerek, és főleg a vallási szocializáció vizsgálatát, vagyis a feltételezett általános antropológiai elem, „univerzale” megjelenési dinamikáját. Ezekkel a kötet most keveset foglalkozik, nem világos, hogy a következő köteteknek lesz-e ez a tárgya, vagy itt a szerzők automatikusan hagyatkoznak más szakmai hagyományokra, iskolákra.
Az bizonyos, hogy vallás, szent, transzcendencia, rítus, hierofánia minden kultúrában létezik és mindenütt összefügg az emberi öneszméléssel, és különösen a halál paradoxonjával, és azokkal a szakrális folyamatokkal, amelyekkel az ember ezeket megoldani, áthidalni igyekszik. Az is bizonyos, hogy a szent élménye a kultúra egyik, ha nem a fő eleme. Mindezt a kötet nagyszerűen, sok érdekes konkrét részlettel, nálunk kevésbé ismert francia és olasz filozófusok és vallástörténészek érdekes és hasznos új koncepcióival, elméleti képeivel együtt mutatja be. Így a kötet olvasóköre nagyon széles lehet, a művelt laikust nyilvánvalóan magába foglalja, és valóban, szinte minden értelmiséginek ajánlható.