Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Krivácsi Anikó
Megjelenés: 2005
Oldalszám: 330 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-9326-95-8
Témakör: Vallástudomány
Sorozat: Homo religiosus

Elfogyott

A szent antropológiája
A Homo religiosus eredete és problémája

A homo religiosus eredete és problémája

Egyházfórum, 2004/6.
A vérszegénynek mondható, és jelentős hiányosságokat tükröző magyar vallástudományi szakirodalomban örvendetes esemény a milánói Jaca Book gondozásában megjelent, és az emberiség szakrális antropológiájának széleskörű elemzését és ismertetését célul kitűző hét kötetes könyvsorozat fordítása. A három részre tagolódó első kötetet a sorozatszerkesztő Julien Ries eszmefuttatásai foglalják keretbe, mintegy markánsan megjelölve a megközelítés teológiainak nevezhető irányvonalát, amelynek újszerűségét elsősorban a fél évszázaddal korábbi időszakra kell érteni. A szerkesztő megfogalmazása szerint a vallási antropológia tárgya „a homo religiosus, mint a szent [vagyis a szakrális] szimbolikus egészének alkotója és élvezője, olyan vallási hitek hordozója, amelyek meghatározzák életét és viselkedését” (16). A szent pedig „nem más, mint az előtte megnyilvánuló Istennel való kapcsolatának jelentéssel és kifejezőerővel bíró közvetítése” (331-332).
A Georges Dumézil és a Mircea Eliade neve által fémjelzett összehasonlító vallástörténetet művelő teológus írásaiból azonban nem tűnik ki világosan, hogy mit is ért egész pontosan a homo religiosus kifejezés alatt. A szövegösszefüggések a hívő ember értelmet sugallják ugyan, ez azonban közelről sem felel meg annak az általános gyűjtőfogalomnak, amellyel a különböző időkben és eltérő kultúrákban, civilizációkban az emberek rendkívül sokoldalú, egyéni és közösségi vallásos magatartását jelöli a szakirodalom. Arról nem is beszélve, hogy a mai megközelítések – amelyek többnyire történetiek és tematikusak – sokkal árnyaltabban és körültekintőbben fogalmaznak, miközben igyekeznek elkerülni az általánosításokat: a szinkretizmusra (vagyis a felszínes összehangolására) hajló összehasonlító módszerrel szemben a párhuzamok mellett nagyobb hangsúlyt fektetnek a meghatározó eltérésekre és különbözőségekre. Ahogy M. Delahoutre megfogalmazza: „a föld különböző népei …egymástól igencsak eltérő módon érzik, észlelik, fejezik ki és élik meg a” szakrálist (127).
Dumézil és Eliade (akinek vallástörténeti munkásságát helytelen elvonatkoztatva szemlélni az ő szélsőséges románista és vasgárdista nézeteitől) a mítoszteremtő szekuláris ideológiák (fasizmus, nemzeti szocializmus és kommunizmus) korában tulajdonképpen a racionalitással szembehelyezkedve kereste az európai ember szimbolikus hitvilágának és modern kor előtti hierarchikus társadalmi szervezetének (papok, harcosok, termelő) ősi, indo-európai gyökereit. Eredet mítoszokat teremtő kutatásaik arra irányultak, hogy az európai kultúra alapjait egy mitikus múltba, a kereszténységet megelőző korba, és más – elsősorban indiai eredetű – alapokra helyezzék, mintegy mellőzve, vagy lényegesen csökkentve, a kereszténység közel-keleti, szemita vallási és kulturális gyökereit. Ezzel szemben Julien Ries (és bizonyos értelemben a filozófus Gilbert Durand is) a keresztény monoteizmus teológiai kategóriái szerint gondolkodva bizonyos „ős-kinyilatkoztatást” sejtet, melyről a mítoszok és szimbólumok hasonlósága tanúskodna – miközben csökkenteni igyekszik a vallás történeti, szociológiai megközelítésének a jelentőségét. Kétségtelen, hogy a vallásosságot nem lehet a társadalmiságra leegyszerűsíteni, ellenben a mai kutatás egyáltalán nem tekinti mellékesnek sem a társadalmi, sem pedig a gazdasági tényezők szerepét.
Jóllehet az egyes tanulmányok eltérő értéke és színvonala nyilvánvaló, az érdemi megítélést mégis jelentősen megnehezítik a magyar fordítás szakszerűségével kapcsolatosan felmerülő alapvető kételyek. Egy adott nyelvnek az ismerete ugyanis nem mindig elegendő a szakkönyvfordításhoz – szükségesek a tárgyi ismeretek is. Amennyiben pedig a fordító nem szakember (ezt bizonyítja pl. Justinus Martire?, 45; vagy 1Rm az 1Királyok helyett, 126/4 és 129/10; a „Teremtő” kifejezés afrikai kontextusban való használata), elengedhetetlen a szaklektorálás. A szóban forgó kiadványnál ezt elsősorban azért kell kihangsúlyozni, mert az Oktatási Minisztérium Tankönyvtámogatási Programja keretében megjelent műben a Felsőoktatási Pályázatok Irodája egy olyan fordítást támogatott, melynek általános használhatósága megkérdőjelezhető. A fordító ugyanis nem érzékelte a meghatározó tartalmi különbséget, és szakrális helyett (a 335. oldal két bekezdését leszámítva) „szent”-nek fordította az olasz „sacro” kifejezést, amelynek pl. a francia vallástudományi, vallástörténeti szakirodalomban egyértelműen a „sacré” és nem a „saint” felel meg. Ezen alapvető tévedésben minden bizonnyal az is szerepet játszhatott, hogy a magyar ‘vallástudományi’ nyelvezet erőteljesen teológiai színezetű: ismereteim szerint egyedül a magyar (Osiris Kiadó) fordította „szent”-nek Rudolf Otto (†1937), Das Heilige c. munkáját. Egyébként a szakmai nyelvi finomság nem ismerete jól érzékelhető Michel Delahoutre tanulmányának címében. „A szent és esztétikai kifejeződése: szent tér, szent művészet, vallási műemlékek” helyett sokkal helyénvalóbb „A szakrális és esztétikai kifejeződése: szakrális tér, szakrális művészet, vallási műemlékek”. Arról nem is beszélve, hogy a magyar fordítás címe a sorozat címével egyezik, részben, s az alcím az, amely visszaadja az eredeti kötet tényleges címét (Le origini e il problema dell’homo religiosus).
Komoly hiányosságai ellenére – melyek bizonyos mértékig a fordító és a kiadó szakszerűtlenségével is magyarázhatók – a könyv több tanulmánya (M. Delahoutre, F. Facchini: „A homo religiosus kialakulása. Paleoantropológia és paleolitikum”, E. Anati: „A homo sapiens szimbolikája, fogalmi gondolkodása és szertartásai”, C. Faïk-Nzuji Madiya: „A homo religiosus és szimbólumai Afrikában”, Issiaka-Prosper Lalèyê: „Mítosz és rítus az afrikai vallásos tapasztalatban”) kiváló segédanyagot nyújt mindazon szakemberek számára, akik a magyar fordítás pontatlanságain túlmenően képesek visszakövetkeztetni az eredeti szöveg mondanivalójára – amennyiben nem áll rendelkezésükre a mű olasz kiadása (vagy egy megbízhatóbb nyugati fordítás).
Az ismeretterjesztés szempontjait figyelembe véve azonban – és remélve, hogy a további kötetekben a kiadó legalább részben orvosolja a hiányosságokat – mindenképpen el kell ismerni, hogy magyar viszonylatban ez egy olyan hiánypótló vállalkozás, amelyet érdemes folytatni.
Jakab Attila

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK