A kötet a kiadó Test és lélek című sorozatának darabja, nagyon szép kiállítású, a szerző a papírkötéssel és a szedéssel megtalálta azt az optimális formát, amely az ilyen, tudományos ismeretterjesztő könyveket kellemesen kézbe vehetővé és olvashatóvá teszi. Ebben az esetben a külső kellemes hatását a tartalom is erősíti, a szerző ugyanis érdekes tudománytörténeti tanulmányaiból készített csokrot az olvasónak, ezekbe felvette a jellegzetes korabeli metszeteket és sokat idéz a régi tankönyvek, tudományos közlemények részleteiből. A szerző ismert látáskutató, és tudománytörténeti visszatekintései mind összefüggnek a látással, valamilyen kutatási területével foglalkozva fordult a figyelme a téma történeti fejlődése iránt, de főnökei sokáig lebeszélték, hogy ezeknek publikálásába fogjon, mígnem már híres szakemberként, el nem kezdte a régi témák bizonyos részeit tovább kidolgozni vagy azokból diákoknak hirdetett meg speciálkollégiumokat, és megtapasztalhatta, hogy a tudománytörténeti írások, kérdések iránt nagyon sok emberben él érdeklődés. Mint egy helyütt a kötetben írja, egyik most itt közzétett tanulmányával kapcsolatosan sokkal több reflexiót, megkeresést, kérdést kapott, mint kiterjedt tudományos életműve egészével kapcsolatosan.
A szöveget olvasva mindez érthető, mert a szerzőt láthatóan lebilincselte a régi kutatók vélekedéseinek feltárása és rekonstrukciója, ezeknek összevetése mai ismereteinkkel. Az első tanulmány a látókéreg megismerésének történetéről szól, itt már az ókori Egyiptomból vannak leírások, időszámítás előtt 1700-ban pl. az ún. Edwin Smith-féle sebészeti papirusz már jól értelmezett sérülési eseteket tartalmaz, amelyekben az agysérülést és a keletkezett látási zavarokat megfelelő összefüggésben értelmezték. Az ókori görög és római orvostudomány is sok érdekeset írt erről a témáról, Platon elmélete visszavetette, Arisztotelészé viszont sokban előrelendítette a kutatást. Galenusz már sokat tudott a látókéregről, majd Vesalius, Malpighi, Willis és mások munkáiban már kitűnő rajzok ábrázolják a pályákat, a tételek szabatosan megfogalmazottak. A történeti követés egészen az agykérgi látóközpont felfedezéséig, tehát a 19. század végéig tart.
A Metropolitan Museum of Arts New Yorkban kiállította egyszer Leonardo da Vinci összes anatómiai rajzát, a kiállítás megtekintése arra ösztönözte a szerzőt, hogy értelmezze ezeket a rajzokat, egyrészt a korabeli anatómai, másrészt Leonardo életműve keretében. Leonardo sok ideganatómiai tényt, különösen az agyidegek terén jól ábrázolt, de voltak sajátos és jellegzetes tévedései is. Mivel sok kommentárja is fennmaradt a rajzokhoz, felfogását jól lehet rekonstruálni. Erről szól tehát a kötet második tanulmánya, amely teli van Leonardo-rajzokkal.
A harmadik írás egy elméleti megközelítésről, Swedenborg aggyal kapcsolatos elméleteiről szólt. Swedenborg fejlődése a vallás és a misztikus irányába fordult, nem volt kapcsolata a kor tudományos közösségeivel (amelyek, mint a korábbi tanulmányokból kiderül, eleven kölcsönhatásban álltak egymással, és sok szempontból már akkor is a tudomány igazi fejlesztő erejét jelentették), ezért gondolatai hosszú ideig figyelmen kívül maradtak, csak évszázadok múlva ismerték fel meglátásának értékeit.
A negyedik írás a legizgalmasabb, ez már a 19. század közepének biológiai vitáihoz vezet, amelyek a darwinizmus előzményeit jelenti, ill. következményeit tükrözik. Egy hibás feltevés óriási vitákat kavart, az agykamrák hátsó részén egy utóbb jelentéktelennek bizonyuló kitüremkedést kis hippocampusnak (tehát egy nagyobb, és valóban az idegműködésben jelentős anatómiai rendszer analógiájának) tekintettek, és ezt emberi jellegzetességnek fogták fel. Ezen a kor két nagy tudósa, Owen és Huxley évekig vitatkozott. A téma ideologikus érdekességű volt, mert a darwini tanok nyomán az embert is be kellett illeszteni a törzsfejlődés folyamatába (a „majomtól kellett származtatni”), és emiatt nagyon fontossá vált, mi a különösen, sajátosan emberi, és mi az, ami a törzsfejlődési, evolúciós vonalba jól beleillik. A vita a 19. századi Anglia nagy nyilvánossága előtt zajlott, sok pamflet, gúnyvers, szatíra és karikatúra is szólt róla a népszerű angol lapokban. A vita minden oldalán sok volt a tévedés és az indulatos elfogultság.
Végül az utolsó fejezet már a 20. század elejére vezeti az olvasót, azt a folyamatot írja le, hogyan derült ki, hogy a megtalált látókéreg csak ún. elsődleges látókéreg, mert a látás ingerületeinek feldolgozásában a parietális és temporális lebenyek nagy területei – az ún. másodlagos látótéri területek – is részt vesznek. A felismerésekben nagy szerepet játszott e lebenyek sérüléseinek megfigyelése. Különösen egy érdekes kórállapot, a Külver-Bucy szindróma vezette nyomra a kutatókat. A szerző itt is a rá jellemző világos fogalmazással és érdekes stílusban írja le a tudományos fejlődés menetét.
A kötet nagyon érdekes lehet a művelt átlagolvasónak is, de az emberrel, és kivált az idegrendszeri működésekkel foglalkozó szakterületek művelői számára szinte elengedhetetlen, mert a történeti rekonstrukció segít a mai ismeretek rendszerezésében és újraértelmezésében is. Magam pl. találtam saját érdeklődési területeimre vonatkozó adatokat a könyvben, amelyek további tájékozódásra ösztönöznek, ebből gondolom, mások is így lehetnek ezzel.