0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Csaba Ferenc
Megjelenés: 2004
Oldalszám: 200 oldal
Formátum: B/5, fűzve
ISBN: 978-963-9548-29-9
Témakör: Szociológia
Sorozat: Civil Szellem

Ára: 2200 Ft (Elfogyott)

Anglia, egy eltűnő ideál

Anglia betiltása

Élet és Irodalom, 2005. március 11., 49./10 szám

 

Azért tartottam szükségesnek a könyv angol eredeti címét is feltüntetni, mert a magyar cím bizonyos értelemben félrevezető. Roger Scruton, a neves angol konzervatív filozófus nem egyszerűen Anglia eszményének, hanem annak a nagyon is sajátos valóságnak, egy sajátos életformának és beállítódásnak az eltűnését siratja, amely valaha, még nem is olyan nagyon régen, még a szerző felcseperedésének éveiben is kézzelfoghatóan jelen volt a Nagy-Britanniának nevezett sziget egy részén. Mostanra viszont Anglia, az, amit Scruton Angliának tud, eltűnt, átadta a helyét annak az uniformizált modernségnek, mely némi nem túl jelentős, a lényegre nézvést akár el is hanyagolható eltérésekkel uralja Európát és diaszpóráját. A szerző számára vitathatatlanul fontosak az eszmények. Hiszen a valóság átalakulása, "a tradicionális erények eltűnése és a helyi identitás elveszítése" kétségtelenül az eszmények feladását is jelenti: az eszmények feladása nélkül nem lett volna lehetséges a valóság teljes átalakulása. A könyv azonban magának Angliának, a tradicionális angol attitűdöknek és intézményeknek, az angol életformának az eltűnését siratja, nem egyszerűen Anglia ideáljának az eltűnését. A könyv első tíz fejezete alapjában véve azt sugallja, hogy Anglia eltűnésének inkább következménye, semmint oka Anglia eszményének a megsemmisülése. A könyv első tíz fejezete ugyanis tényleg elégia, amennyiben - amint a lexikon mondja - "elégiának nevezzük az elmúlt szép időkön merengő és a szeretteink elvesztésén kesergő költeményeket, ha eszmélődés enyhíti bennük a fájdalmat, s nem az első érzelem élességével nyilatkozik."

Az elégia szó a címben az elveszett szépség feletti szomorúság hangulatát idézi, s Scruton valóban a szép "Árkádiát" siratja: azt az Angliát, mely lakóinak otthont adott. Otthont, mely minden ellentmondásosságával, valamennyi feszültségével együtt is biztonságot nyújtott, ahová mindig jó volt visszatérni, ahol a kalandjaiba belefáradt vándor megpihenhetett: mert tudta, nem lehetett nem tudnia, hogy az angol föld óvja és védelmezi. Ennek az angol embert védelmező valóságnak kifejeződése is, meghatározó eleme is az angol táj felejthetetlen szépsége. Scruton maga is tudja, hogy éppen mert Anglia nem Anglia többé, a tőle való időben növekvő távolság megszépíti a szemében ezt a valaha volt földet. Csak a szépre akar emlékezni. Ez az én szememben érthető akarat tette azután lehetővé számára, hogy a leírás és az elbeszélés elemeinek vegyítésével olyan képet adjon szerelméről, Angliáról, amely mint meggyőző összkép akkor is mellbevágó, ha az olvasó a részletekkel többé-kevésbé tisztában volt eddig is, s annak is tudatában van - a szerző ezt nem is akarja palástolni -, hogy ez a szép világ azért távolról sem volt idilli. Az angol jellem, az angol közösségi szellem, az angol vallás, az angol jog, az angol társadalom, az angol kormányzat, az angol kultúra, az angol vidék - egy-egy fejezet az említett tíz közül - mind-mind a maga összefüggésében átláthatatlan és mégis egységet alkotó angol varázslatnak az elemei, ha a kontinentális racionalizmus logikájával ez az egység nem is belátható. A kontinentális racionalizmus számára ugyanis nem érthető - de maguk az angolok sem tudják, csakhogy ők nem is akarják megmagyarázni -, hogy ezek az elemek miért éppen olyanok, amilyenek - nem kellene őket talán elemenként is, a maguk összefüggésében is ésszerűsíteni?, kérdezte az "európai" -, de jól funkcionálnak, mert úgy, amint vannak, és úgy, ahogy összefüggenek, teszik (tették) otthonossá az angol számára az angol földet.

Scrutonnak a hagyományt a maga angol módján szentnek tekintő, a mindent ésszerűsíteni kívánó és mindent egyneműsítő racionalizmussal szemben álló meggyőződése az ír (!) Edmund Burke gondolataira épül. Azon Burke-ére, aki már a jakobinus diktatúra létrejöttét megelőző évben megjósolta, hogy a francia forradalom szükségképpen katasztrófába torkollik, mert nem lehet a mindig és mindenütt a maga hagyományaira épülő társadalmat csak úgy elsöpörni, hogy az így megteremtett semmi helyére valami ésszerű belátásokon alapuló racionális konstrukciót állítsunk. Scruton ezt a képet annyiban módosította talán, hogy a racionalizálásnak nem a lehetőségét tagadja, hanem az értelmét - az emberek életminősége szempontjából. Scruton is, akárcsak jómagam, azt gondolja, hogy a helyi istenek kiseprűzése, és helyükre az Ésszerűség Univerzális Istenének állítása sivataggá teszi a világot. És konkrétan is meg tudta mutatni, hogy az angolok istene, bármely felekezethez tartozzanak is, nem egyszerűen a keresztény Isten volt, hanem egy nagyon is az angol földhöz kötődő istenség, ahogy a szentségnek is megvolt a maga sajátosan angol felfogása: "az angolok voltak egyedül képesek összeegyeztetni a gondolatot, miszerint a szentség emberi találmány, azzal az eszmével, hogy a dolgokat valóban szentség járja át."

"...e föld, e boldog birtok, Anglia" (Shakespeare. II. Richárd)! A róla szóló scrutoni elégia számomra elég nehezen egyeztethető össze a könyv XI. rövid fejezetének hangnemével. Itt az alulról jött szerző - még az első tíz fejezet egyikében leírja felmenőinek történetét három generációra visszamenőleg - mintha még "az első érzelem élességével" fejezné ki fájdalmát, mintha nem tudna valamifajta melankolikus fájdalommal beletörődni abba, hogy, éppen amikor a mindenkori angol lehetőségeknek megfelelően - a "gentleman alakjában Angliában a társadalmi hierarchia és a társadalmi mobilitás mindig is összebékíthető" volt -, bár lázadó volt és bohém, e hierarchiában magasra jutott, megfosztatott az ő imádott Angliájától, és belevettetett egy uniformizált tömegtársadalomba. Az elégia már-már paranoiás átkozódásba csap át: amolyan kontinentális kultúrkritikusként "belső ellenségről" beszél, a felelősöket keresi, akik kiszolgáltatták az ő varázslatos földjét holmi európaiaknak. Nem veszi észre, hogy ez az érzület nem illik az egész könyv elégikus-bánatos hangneméhez; hogy amikor olyanokat állít, hogy a "Munkáspárt holdudvarában - félig együttműködve, félig a radikálisabb fellépést sürgetve - nagy hatalmú, értelmiségiekből és tudósokból álló társaság gyülekezik, amelynek célja, hogy aláássa a régi Anglia tekintélyét, és nevetségessé tegye az országot a fiatalok előtt", akkor ellentmond annak az egész filozófiájához viszont hozzáillő állításának, miszerint "de Tocqueville helyesen állapította meg, hogy a forradalmi érzelmek nem az elnyomásból születnek, hanem abból a hősködésből, amely akkor tölti el az embert, amikor a régi rend elveszíti a hatalmát." A régi rend elveszítette hatalmát, s ami Angliában ennél fontosabb volt, a tekintélyét is. Hogy miért, ez egy másik történet. S így vált szabaddá az út a hőzöngő egyneműsítők előtt.

Vajda Mihály

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK