A követ és a fáraó  

Először essék szó a szerzőről, Orosz Istvánról. Alapvetően virtuóz grafikus ő, aki Escher nyomdokain – de semmiképpp nem plagizálva őt – jutott el olyan művészi magasságokba, ahová a mai Magyarországon kevesen. Munkásságának kezdetétől foglalkoztatja a kérdés: miként lehetne az alapvetően kétdimenziós grafikát háromdimenzióssá emelni? Rézkarcai, animációs filmjei, anamorfikus grafikái  ennek a kutatásnak látványos állomásai. Ebbéli törekvéseinek mintegy logikus folytatása ez a könyv, a kíváncsiságnak – mely  az igazi művész legfőbb ösztökélője – pompás lenyomata.

A hangsúly egy ilyen, szubjektív és tényeket elegyítő könyv esetében alapvetően azon van, mennyire tudja az író bevonni a saját maga által kreált világba olvasóját. Ez, esetemben mondhatom maximálisan sikerült.(Sőt, már a családban sem én vagyok az egyetlen.) Az írás lapról lapra, szó szerint a szemem láttára kezdett nőni, terebélyesedni. Akár valami organikus forma vagy egy természeti jelenség úgy kapott egyre újabb és újabb vetületeket, hajtva tovább az olvasásban. Nagy szó ez a mai híg betűk tengerében hajókázni kényszerülő olvasó számára. Hajszálpontosan ráillenek Rudolf Steiner szavai: „Semmi sem ápolja jobban a lelki élet egészségét, mint az igazi gondolkodás.” Orosz István úgy késztet gondolkodásra, hogy közben nem akar a maga kizárólagos igazáról meggyőzni, helyet hagy kételyeinknek, szabad gondolkodásunknak. Meg-megállhatunk, visszabóklászhatunk térben és időben, mindez a mi döntésünk.Egy Holbein és egy ál-Holbein kép kapcsán olyan dimenziók nyílnak meg, amelyek intellektuális impulzusokkal bombázzák az elmét, serkentve ezzel a mindennapokban néha kissé megfáradó agyunkat.. Összekapcsolódik a múlt és a jelen, a történelem sem poros levéltári tényhalmazként, inkább eleven, sokszor gyarlóságtól sem mentes emberek cselkedeteinek összességeként áll előttünk Utat találunk egy olyan korhoz, melynek szimbólumrendszerét jószerével mára teljesen elfelejtettük, életviteléről vajmi kevés a valós tudásunk..
És hogy miről is szól a könyv? Ezt elárulnom olyan illetlenség volna, mintha egy krimi kapcsán leírnám a kritikában, hogy nekem nem tetszik a bajszos Mustár ezredes, mint gyilkos, inkább a hajlott hátú komornyikra gondoltam. Na jó, annyit azért elárulhatok, hogy..., nem, inkább mégsem. Mindenki találja meg az utat a könyvhöz, mely a Typotex kiadó jó szemét dicséri. Mindezen túl, személy szerint remélem, hogy Orosz Istvánnak nem ez az egyetlen kalandozása az írás világában.