A holland Nicolaas Matsier tollából megszületett gyűjteményes munka egy igen izgalmas festészeti stílus legismertebb és legmeghökkentőbb darabjait felsorakoztató, igazán élvezetes írásmű. A szerző saját bevallása szerint sem akart a szakma számára könyvet írni, hiszen nem művészettörténész, műkedvelőként közreadott válogatása pedig az olvasóval is elfeledteti, hogy egy tudományos igénnyel, közlékeny stílusban megírt, valójában komoly elemzéseket és problémafelvetéseket tartalmazó könyvet tart a kezében. Persze ez utóbbit inkább azok számára, akik hajlamosak elidőzni egy-egy alkotás felett, túlnézve magán a képen, s elgondolkodni annak viszonylatrendszerén. S hogy miben is utazunk, s most mely viszonylatra váltottunk jegyet, ahhoz Matsier ad ugyan fogódzót, de csak megmutatja, nem járja végig helyettünk az utat. 

Mi is az a trompe-l'oeil? Ha a legegyszerűbb választ adjuk, akkor az átverés művészete, hiszen a művész arra törekszik, hogy valamely módon becsapja alkotása szemlélőjét. („Átverésre” bőven találunk az irodalomban is példát, gondoljunk csak Prosper Merimée Guzlájára, ill. a szintén általa kitalált Clara Gazulra, vagy akár Orson Welles Világok háborúja című művére. J.R.R. Tolkien Gyűrűk ura trilógiájának Függeléke is ajánlható szíves figyelmükbe.) 

A festészetben az átverés sokkalta látványosabb, bár a hatás nyilván más, hiszen a trompe-l' oeil lényege épp a környezetbe olvadás: ahogy a szerző is megemlíti bevezetőjében, az alkotásnak a kívánt hatás eléréséhez kaméleonként kell viselkednie. „A valóságos tér csak látszólag van jelen a festmény terében (de fordítva is igaz: a „látszólagos” tárgyat ezután is képtelenek vagyunk a festmény felületén látni).” A trompe-l' oeil tehát egy illúzió, ami úgy van jelen, hogy valójában nincs is ott? Vagy ami ott van, az másban, máshol talál helyet? Maga a szerző is felveti, hogy eme irányzatot képviselő alkotásnak nincs helye a múzeumban, hiszen az átverés lényege, hogy a trompe-l' oeil nagyon is az anyagi valósághoz kötődőnek kell tűnjön, s még tovább megy, hát akkor írni meg hogyan lehet róla, hisz a reprodukciók minden hatást, mely a tökéletes eredmény eléréséhez szükségeltetnek, és a háromdimenziós kívánalmat fenntartják, megszüntetnek. A kérdés megválaszolatlan marad, az olvasó döntésére várva. 

Nem új keletű az irányzat, s erre Nicolaas Matsier sorra hozza a bizonyítékot. A felállított kronológia az ókortól indul (bár ennek tárgyalása csak két mű erejéig történik, hiszen a perspektíva alkalmazását későbbi korok csiszolták fényesre), az időben közeledve − holland szerzőről lévén szó − számos holland példát is felvet, hiszen e műfaj képviselői közül igen sokan tartoznak e nemzethez. A könyv a klasszikus művészettörténeti korok szerint halad időrendben, az adott kor néhány kiemelkedő, az irányzathoz tartozó alkotását bemutatva, Héphaisztión szignatúrájától, Giotto corettóján, Masaccio freskóján, Rembrandt, Oudry festményein át a kortárs alkotókig. A kötet koncepciója, hogy a konkrét műveket és azok alkotóit állítja középpontba, a szerző szándéka szerint akár egy szuszra is végig lehet olvasni az alkotásokhoz tartozó felemlegetett anekdotákat, kitalált vagy hiteles, de mindenképp érdekes történeteket. A közel százhúsz mű a máig vezeti el az olvasót, a szemlélőt, világossá téve számára, hogy az irányzat manapság is számos követőre talál. A házfalakra, utcaburkolatra, vagy egyéb felületekre festett képek a 21. század emberét is beavatják a titokba: „a trompe-l'oeil-ben van valami egy szemfényvesztő bűvészmutatványból, vagy egy otromba tréfából. Meglepetésjellege gondoskodik róla, hogy a néző megtanulja más szemmel nézni az effajta képet, hogy valóban azt lássa, amit kell. Csak most tapogatja le tekintetével a műalkotást, amelyről mintegy lekerült a csomagolás. Miközben, bizonyos értelemben, már a csomagolást látva is a műalkotást nézte.” 

Matsier könyvéhez vissza lehet és időnként vissza kell térni. A felhozott példák, az elemzett művek ugyan egy szubjektív válogatás eredményei, az időrend miatt mégis jellemzik adott korok képi felfogásait, vagy épp azok kijátszására tett kísérleteket. S bár a számos művet felvonultató könyv szinte minden oldala tartogat meglepetéseket, az igazi remekműveket a szerző a végére tartogatta. Itt van mindjárt a Nagypapa állóórája, az amerikai Wendell Castle alkotása, ami nem elég, hogy nem festmény, hanem szobor, de egyetlen darabban kifaragott mahagóni, miközben a letakart óra feletti lepel létezését a néző teljes mértékben elhiszi. Az óra irányzathoz kötése egyébként is reflektál az idő és a kép viszonyára, vagy a vizuális érzékelés átalakulására az idő és az egyes művészettörténeti korok kontextusában. A másik csemege a street artos Kurt Wenner krétarajza, az Apolló; vagy Pignon-Ernest pinceablakba festett Pestises hullája. Amiről pedig innentől kezdve beszélünk, az nem más, mint public art trompe-l' oeil-el fűszerezve. A köztér mint az irányzat kiteljesedésének helye, az aszfalt és a homlokzat, a tűzfalak, a ház mélyedései, vak- és pinceablakok, telefonfülkék, ahogy megjelennek rajtuk, bennük, általuk Ernest Pignon-Ernest, Julian Beever, Banksy, vagy Richard Haas alkotásai. A szemfényvesztés tehát folytatódik, fogadják meg Rodolfó szavait, s ha tehetik, ne hagyják annyiban a dolgot. A trompe-l' oeil esetében semmi sem biztos, Nicolaas Matsier könyvének köszönhetően tudjuk, hogy állandóan résen kell lennünk...