Az idősebbik Pliniustól tudjuk, hogy ,,már a régi görögök is…”, konkrétan itt és most azt, hogy a Kr. e. 4. században valamikor egy Parrhasziosz és egy Zeuxisz nevű festő azon versengett, hogy melyikük a jobb. Zeuxisz festett egy szőlőfürtöt, ami olyannyira élethűre sikeredett, hogy a madarak mind rászálltak a képre, és csipegetni akarták. A sikertől eltelt festő meg akarta nézni vetélytársa művét, ám annak műtermébe lépve csak egy függönyt látott. Türelmetlenül sürgette Parrhaszioszt, hogy húzza már el a leplet, és mutassa be, mit tud, és csak amikor odalépett, hogy ő maga hajtsa félre az anyagot, jött rá, hogy az bizony maga a kép. 

Alighanem ez az első leírása a művészettörténetben később a francia trompe-l'oeil (ejtsd: „tromplöj"; azaz szó szerint „a szemet becsapó” megnevezéssel illetett festészeti irányzatnak, mint ahogyan minden bizonnyal magát az első ilyen művet is egy bő kétezer évvel ezelőtti görög, egy bizonyos Héphaisztión készítette, aki Kr. e. 150 körül egy pergamoni ház padlómozaikjába rakta ki a nevét is megörökítő „mesterjegyét", ami úgy néz ki, mint egy a padlóra viaszcseppekkel rögzített, de az egyik sarkán elengedett, és így felkunkorodó szegletű, a kőre árnyékot vető papiruszdarab. Ez a mozaik ma a berlini Pergamon Múzeumban látható; márpedig a holland szerző (aki nem művészettörténész, hanem ismert szépíró, tehát nem „szakmailag", hanem „érdeklődésileg" közelít a témához) könyve elején arról is értekezik, hogy bizony a múzeum éppen hogy nem ideális helyszín a trompe-l'oeil-ök bemutatására, mivel ott éppen maga a kiállítóhely „leplezi le" a szemet legtöbbször csakis az eredetileg tervezett helyén becsapni tudó művet. És persze ugyanígy „poéngyilkos" az ilyen művekről készült, az eredeti méretet megváltoz­tató (többnyire lekicsinyítő) fotó is, és még inkább az ilyen fotókat sorakoztató könyv. Ennek ellenére Matsier több mint száz ilyen művet mutat be és elemez írásában: Giottónak a padovai Scrovegni-kápolnában a sík falra festett két látszólagos „oldalkápolnájától" Petrus Christusnak az 1400-as évek közepén egy szerzetes képmásának keretére festett légyen vagy Mantegnának a mantovai Palazzo Ducale egyik szobája mennyezetére festett, látszólag szó szerint az „égre nyitó" freskóján át Banksy bristoli graffitijéig és a ma oly divatos (a neten is százszámra terjedő) szédítő térhatást nyújtó aszfaltrajzokig. És van itt festett szekrényajtó, amelyik azt mutatja, hogy mi van a szekrényben (vagyis mintha a szekrénynek nem is lenne ajtaja), egy szobába a festett ajtón éppen belépő festett vadászfigura és „faliújságra" tűzött levelek; éppen „beomló" templomkupola 173o-bóI és „összetört üvegű" kép az 1800-as évek elejéről, festett tűzfalak és festett szobrok - egyszóval sok minden, ami csakis azért született, hogy becsapja a szemünket, megtévessze a látásunkat, illetve hogy - pont a megtévesztésre „rávezetve" - élesítse azt.

És persze hogy hirdesse a festők nagyszerűségét. Mint ez a könyv is.