Az utolsó magyar polihisztor, Vekerdi László orvosként kezdte pályáját, majd a Matematikai Kutatóintézetbe került kutató-könyvtárosnak, ekkoriban főként a természettudományok és a matematika kultúrtörténetével, az Akadémia történelmi szerepével, Galileivel, Pascallal, Descartes-tal foglalkozott. Publikációi és bölcsészkari előadásai révén egyre ismertebbé vált. A szabadon szolgáló értelmiség klasszikus képviselője volt, ahogyan Bakos István művelődéskutató jellemezte. Vekerdi László tudós tevékenységét több Typotex-kiadványban követhetjük nyomon: 1994-ben Tudás és tudomány címmel tudománytörténeti tanulmánygyűjtemény jelent meg; 1996-ban jött ki Herczeg Jánossal közös munkája, A véges végtelen, illetve a Tudománynak háza vagyon. Reáliák a régi Akadémia terveiben és működésében című könyve. 1998-ban látott napvilágot Vekerdi régóta dédelgetett műve, az Így él Galilei, amelyben a szerző „tegnapi" és mai gondolkodók kérdéseit és kételyeit veti fel, majd kommentálja azokat.
A Csillagórák Vekerdi Lászlóval című kötet különleges helyet foglal el a sorban. Nemcsak azért, mert két évvel a tudós halála után jelent meg, hanem azért is, mert műfaja meghatározhatatlan. Nem művelődéstörténeti, tudománytörténeti értekezés e munka, sokkal inkább - ahogy Herczeg János is jelzi - olvasónapló, szellemiség¬idézés, netán egymás után sorakozó riportesszék, gondolatjátékok gyűjteménye. Egy biztos: rendkívül izgalmas szellemi kaland. Irodalom, történelem, szociológia, lélektan együtt jelenik meg a könyvben, s újra és újra rácsodálkozhatunk Vekerdi zseniális eszmefuttatásaira, asszociációira, szakszerű magyarázataira, elemzéseire.
Például Rembrandt híres festményéről, ami Ottlik Géza Iskola a határon című regényében is szerepel: Medve Gábor észrevette a főlépcsőház falán kiakasztott képeket, s „Az egyiket meg is jegyezte magának, mert furcsa volt. A földszint és az első emelet között, a jobb oldali lépcsőszárny fordulójában lógott; elolvasta a címét: »Tulp tanár anatómiája.«" Vekerditől megtudjuk, hogy a kép az 1632-es németalföldi Vesalius-reneszánszra utal. A részletes magyarázat után a tudós sokadik asszociációja kitér Svetlana Alpers könyvére, amelyben a holland „realizmus" ambivalenciájával szembesülhetünk: „Ugyanolyan ikonográfiai és szimbolikus, mint előtte a reneszánsz, csak ez itt merőben másra vonatkozik. Egy közönséges kocsmai jelenet lehet az életkedv szimbóluma, de jelképezheti azt is, hogy az élvhajszolás, a függőségek milyen bűnökre és bajokra vezetnek." (104.) S néhány oldallal később visszatér az említett képhez: „...a rend és a fegyelem jelentkezik a holland életben és a festészetben egyaránt, így a Tulp doktor anatómiájában is, ahol szép rendben bomlik szét a kar belső szerkezete, szinte egy katedrálisrészlet. A boncolás szabályos, vesaliusi módszer szerint történik, ami itt az új tudomány jelképe." (117.) 
A kötetben ezenkívül szóba kerül még például az írásgondolkodás születése, a kultúra evolúciója, a vasból való harci dal, az égi hírnök visszfénye, de kozmikus játékokról - a Teremtő ejtőgépéről vagy a matrjoskababa-naprendszerről - is olvashatunk. Ha a tematika némiképp rejtélyesnek tűnik is, érdemes belemerülni e sokszínű és igazán elmepróbáló világba. Hasznos információkkal gazdagodhatunk még a humanista pragmatizmusról, a diák- és királykönyvtárról, a lovagképregényről vagy éppen a mentális optikáról vagy a kontinenskerülő mediterrán eszmeáramlatról. Az egyes beszélgetéseket, fejezeteket számos kép illusztrálja, s részletes irodalomjegyzék is segíti a tájékozódást. A névjegyzék pedig - Herczeg János szerint - többfunkciós: „ha előre átfutjuk, színlap, ha utólag végignézzük, emlékeztető" (12. - kiemelés az eredetiben).