A csillagórákból könyv született
Herczeg Jánossal beszélget Staar Gyula
Herczeg János (1934) az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett
matematika–fizika szakos tanári diplomát 1956-ban. Először
Ócsán, a Bolyai János Gimnáziumban, majd Kispesten egy kísérleti
szakmunkásképző középiskolában tanított (közben félállásban
az ELTE Geometriai Tanszékén is), végül a Berzsenyi Dániel
Gimnáziumba került, ahol a speciális matematika tagozatos osztályokban
dolgozott. Egyetemista korától, 1954-től lett állandó szerzője
az Élet és Tudománynak: Bizám Györggyel közösen írta a Logar Miska
feladatai rejtvénysorozatot, melyből 1958-ban könyvet is megjelentettek.
Utóbb a lapban Fenyő Béla főszerkesztő javaslatára és tanulságos
lektorálásával Bizám és Herczeg országos mozgalmat indítottak
A gondolkodás iskolája feladatmegoldó versenyükkel. A cikksorozatból
a Műszaki Könyvkiadó gondozásában két könyv született, a Játék
és logika 85 feladatban és a Sokszínű logika. Mindkettőt többször kiadták
magyarul, de lefordították német, orosz, lengyel, szlovák és cseh
nyelvekre is. A gondolkodás iskoláját később Reiman Istvánnal, utóbb
Pataki Jánossal 2008-ig szerkesztette.
Herczeg János 1974-ben a Magyar Rádió munkatársa lett, az Iskolarádió
egyik szerkesztője. 1989-ben az akkoriban kialakult tematikus
tudományos ismeretterjesztő magazinműsor készítőinek, a Gordiusz
műhelynek a vezetője. Rádiós pályafutásának egyik kiemelkedő teljesítménye
Vekerdi László tudomány- és kultúrtörténeti esszésorozata,
A véges végtelen. A negyedszázad folyamán több mint kétszáz adást
készítettek, az első húszból 1996-ban hasonló címmel könyvet írtak.
Az Élet és Tudomány ismeretterjesztő lapnak 1995–2004 között főszerkesztője.
Beszélgetésünk új könyvének születése körül forog, a közös
jó barát emlékét idézve.

– Csillagórák Vekerdi Lászlóval. Ez a címe a Typotex Kiadó gondozásában megjelent könyvednek.
A Magyar Rádió példa nélkül álló tudomány- és kultúrtörténeti sorozatából szemelvényezett
e kötet. A véges végtelen címmel 221 adást készítettetek Vekerdi Lászlóval. Mikor és hogyan
találtatok egymásra?
– Pályaelhagyó tanárként a hetvenes évek derekán kerültem a Magyar Rádióhoz. Az
Iskolarádió munkatársa lettem. Volt egy kultúrtörténeti sorozatunk, a Messziről messzire.
Befejezéseként diákvetélkedőt szerveztünk, ahol iskolák csapatai versenyeztek. A zsűri
elnöke Benedek István volt, egyik tagjának pedig Huszárék (Huszár Tiborné a főnököm
volt) Vekerdi Lászlót javasolták, akiről akkor hallottam először. Az öccsét, Vekerdi Józsefet,
s különösképpen az unokaöccsét, Vekerdy Tamást sokkal többen ismerték. Vekerdi László
azonban csak egy szűk értelmiségi réteg számára jelentett sokat. Meghívtuk, s megjelent
egy vékony, élénk mozgású ember, gyors gesztusokkal, boglyas hajjal, feje búbjáig
föltornyosuló hatalmas homlokkal. Kicsit megijedtem, mit művel majd a gyerekekkel.
Elkezdődött a vetélkedő. A zsűri a szokásos, tanáros módon értékelte a diákok gyakran
csacska válaszait; elég laposnak ígérkezett a műsor. Ám jött Vekerdi László! Kapásból
megmutatta, hogy bár a kérdéseket a műsorkészítők elég hülyén tették fel, ennek ellenére
a gyerekek válaszai rendkívül okosnak bizonyultak, olyan problémákra mutattak rá,
amelyek ma a világ vezető kultúrtörténészeit is foglalkoztatják. Lám, a fiatalok a maguk
természetes eszével átlépnek a konvenciókon, sugallta, és ezt meggyőzően bizonyította is.
A gyerekek kivirultak, mindenki élvezettel hallgatta Vekerdi szellemi bűvészmutatványait
– csak mi, rádiósok izzadtunk, mint a kurta kígyó. Laci csupa olyant mondott, amiről soha
sem hallottunk, teljesen új megvilágításba helyezte a tényeket, úgy emlékszem, remek
adás kerekedett.
Elhatároztam, hogy ezzel az emberrel, aki ennyi érdekeset képes mondani a világról,
műsort készítek. Felhívtam az Akadémia könyvtárában, kértem, találkozzunk, beszéljünk
egy új műsor tervéről. Morgolódott, hogy neki nagyon sok a dolga, de hát rendben, beszélhetünk
róla, mert „a megélhetés, ugye, a megélhetés…”
– Akkor a rádióban fizettek az interjúalanyoknak?
– Ahol Benedek István fellépett, ott nem lehetett nem fizetni. Ha hívtuk, első mondata
mindig az volt: Mennyit adtok? A második: Kevés! No, Laci azért nem gazdagodott meg
a későbbi esszésorozaton. A Magyar Rádió az irodalom egyik nagy mecénása, a tudományos
ismeretterjesztésnek kevésbé.
Szóval, megbeszéltünk egy időpontot. Dokumentumfilm-szerű emlékem: nem a Pagodában
találkoztunk, hanem a Rádió másik bejáratánál, beültünk a „Pollák-büfé” kis sarokasztalához.
Három műsortervvel készültem, az első kettő valamilyen ravasz szempontok
szerinti válogatás, érdekes kapcsolatok megmutatása volt. Blikkfangos lehetőségek, ahogy
az a médiában kell, próbáltam én is villogni. Megélhetés ide, megélhetés oda, rögtön
visszavágta őket. Nem, nem, hülyeség, érdektelen! Kávét nem kért, nem bírja a gyomra,
kólát sem, mert attól meg kiütései lesznek. Semmivel sem lehetett megkínálni, ráadásul az
elképzeléseimet is leszólta, egyre kínosabbá vált a helyzet. Érződött, már menne is, de ha
már idefáradt, előhozakodtam a harmadik tervemmel, amit, megvallom, elég banálisnak
tartottam. Mondtam, hogy a Messziről messzire vetélkedőn a kritikáiból kivettem, nem úgy
van ez a tudománytörténet, ahogyan köztudott. Mi lenne, ha egy sorozatot készítenénk az
ember felemelkedéséről a legújabb kutatások alapján. Kezdhetnénk az ősembernél, egyegy
fontosabb áttörésnél belemehetnénk a részletekbe, hatoljunk a közhelyek mögé, nem
kell sietni – tettem hozzá sietve, mert igencsak ráncolta a homlokát. Magam is meglepődtem,
amikor rövid töprengés után azt válaszolta, hogy ehhez lenne kedve.
– A Vargha Domokossal közösen írt A világ kereke könyve akkor már megjelent?
– Igen, valami olyasfélében szívesen venne részt, mondta. Hamarosan hozott egy szinopszist,
nemrég megtaláltam:
„Napjainkban immár az egész emberiséget egyetlen technikai és természettudományos civilizáció
fogja össze, és szorítja, akár akarja, akár se, akár lelkesedik érte, akár gyűlöli. Ez az egység és ez
a – divatos szóval – hatékonyság merőben új jelenség, olyannyira, hogy ma még az ember alig tud
számolni lehetőségeivel és veszélyeivel, és aligha értheti azt meg, ha csak a mai fejleményekre figyel.
Látnia kell, hogy miféle s honnan gyűlt tudáshalmazt lobbantott lángra az új tudomány szikrája,
s ismernie kell valamennyire a múlt mai fejlődéstől merőben eltérő útjait is. A tudománytörténet84
írás és a tudományfilozófia ezt a tisztánlátást, vagy legalábbis tisztábban látást hivatott szolgálni
a maga eszközeivel...”
Jellegzetes Vekerdi-szöveg. Könnyed, elegáns, helyenként költői, miközben filozofikus
mélységek felé mutat, merthogy Laci nem csak hülyézni tudott. A továbbiakban tömören
utalt rá, hogy Európa szerepe meghatározó volt korunk gondolkozásának kialakulásában,
azt kell vizsgálni, hogyan gyűlt ide az a kritikus tömeget meghaladó tudáshalmaz. Ez
mindvégig vezérelv maradt, pedig hát kezdetben nem is sejthettük, milyen kihívásokkal
kell napjainkban szembenéznie Európának.
– Hogyan alakult kettőtök beszélgetésévé A véges végtelennek elkeresztelt műsor?
– Úgy indultunk, hogy diákoknak tartott előadásokat. A Berzsenyi-gimnáziumból
hívtam őket. Vállalkozó szellemű fiatal történelemtanárukkal, Dobos Gáborral körben
leültek az érdeklődő jelentkezők, matektanáruk, Pataki János is eljött. Laci prelegált,
de ha akartak, kérdezhettek. Néha egészen komoly beszélgetés alakult ki, amitől Laci
belelkesedett. A Lascaux öröksége rész végén szinte sámánná alakulva játssza el a leghíresebb
kép értelmezését. Amikor megkérnek, hogy idézzem fel hangját, a beszélgetések
hangulatát, rendszerint ezt adom le. Remek színész volt, többnyire magát alakította, és
egy sokszínű személyiségnek széles a repertoárja. A gyerekek nagyon kedvelték. A rádió
technikusai azonban szenvedtek a felvételnél, mert nem volt elég az ő hangját rögzíteni,
miközben izgett-mozgott, hanem a 10–15 hozzászólónak is kellett valamilyen mikrofon.
A felvételt mégis igyekeztek a lehető legjobban megoldani, mert nekik is nagyon imponált
az előadó lobogása, de mondogatták, ilyen körülmények között nem garantálhatják
a hangminőséget.
1982. december 1-jén sugározta a Magyar Rádió A véges végtelen első adását, Kavicsösvény
címmel. A tervezett húsz résznek 1986 októberében értünk a végére. Közben fogyatkoztak
a gyerekek: hol tanulmányi versenyekre kellett készülniük, hol focibajnokság volt,
négy évig nehéz egy programot életben tartani. Néhány tagú kerekasztalra szűkültünk,
a kérdezés többnyire rám maradt. Gondoltam, beszélgessünk akkor már inkább csak
mi ketten. Így a stúdióidőnek sem leszünk kiszolgáltatva, elmehetek hozzá egy riportermagnóval,
otthonában, megszokott környezetében mondhatja a magáét, a maga
módján, én követem a mikrofonnal. Egy-egy ötleténél a hozzávaló könyveket lekaphatja
a polcairól – vagy inkább keresgélheti a hatalmas halmokban. Csak a magunk idejével
gazdálkodunk, ebben is megvalósul a „nem kell sietni” munkahipotézis. Így alakult ki
A véges végtelen végső formája, amire talán a riportesszé elnevezés illik a legjobban.
– Ő mennyit készült ezekre az előadásokra?
– Gyakran húsz-harminc oldalas szakanyagokat írt egy-egy felvételhez. Te is ismered
ezeket a jellegzetes Vekerdi-flekkeket, a lap tetejétől a legaljáig, margó nélkül, szimpla
közzel, a lapszélig kiírt sorokkal. Két normál gépelt oldalnak felelnek meg. Mondogattam
neki: – Elég, ha csak az idézeteket írod le és valami vázlatot, a felvételen rögtönözhetsz,
módosíthatsz, vágott anyag lesz. – Nem, nem, nem! Én csak arról tudok igazán beszélni,
amit korábban leírtam. Csak írásban gondolkozom alaposan – tiltakozott.
Az idézetanyag az egyik nagy érték, különböző korok történészei, filozófusai, művészei
felelgetnek egymásnak, remekül összeválogatva. Szövegeik túlnyomó többsége nincs meg
magyarul. Viszont Laci, ha olvasott egy új könyvet – és már csak a könyvtárosi munkája,
a szerzeményezés miatt is rengeteget olvasott –, ami részlet megtetszett, azt rögtön lefordította.
A fordításaiba rendszerint a saját ötleteit is beépítette. Aztán a szemelvényeket
körülelmélkedte, kommentálta olvasónapló-szerűen. Hozzáfűzte a nézeteit is, nyomdakészen
fogalmazva.
A leírtaknak aztán csak töredékei kerültek egy adásba, azok is óriási módon átalakítva.
A felvétel közben, érzékelve az idő múlását, kezdte átszerkeszteni elképzeléseit.
A rövidítéssel persze átalakult a kompozíció, máshova kerültek a hangsúlyok. A mondandó
egyes részeibe már nem volt érdemes belekezdeni, akkor viszont mást lehetett kicsit
részletesebben. Otthonosan mozgott mindenütt: ha ebbe az utcába most nem mehetünk
be, akkor kanyarodjunk másfelé, arra is van ám valami nagyon érdekes, amit ugyan nem
terveztünk, de ha már erre járunk... Így mégiscsak lettek rögtönzések. Utólag aztán ehhez
is születtek szakanyagok pótlásként, meg a kimaradt részekhez is újabbak, mert azok azért
fontosak, és ha már visszatérünk... Lénárd Sándor írja, ha a brazíliai erdőben kiköpsz egy
narancsmagot, akkor ott jövőre már narancsot szedhetsz egy új fáról. Ilyen televény volt
Laci tudása. Minden szerkesztői beavatkozás azonnali burjánzást eredményezett.
– Akkor szabványosnak nemigen volt nevezhető a műsorkészítő munkátok.
– Nem 221 darab rádióműsor készítése volt ez, hanem egy interaktív, önmagára visszaható
munkálkodás, sok éven keresztül, bár változó sűrűségben, de nagyjából folytonosan. Ez volt
a véges végtelenség nagy előnye, hogy lehetett rá számítani. Ha valahol valamit találtunk, azt
érdemes volt begyűjteni. A vázolt, öntörvényűen divergens munkamódszerrel általában több
adás anyagait érleltük, s miközben egy megvalósult, gyakran 2-3 újabbnak a kezdeményei
indultak növekedésnek. Nyilvánvaló volt, hogy a korlátokkal mit sem törődő lehetőségekből
is csak véges számú adás keletkezhet, de nem törődtünk vele. Mint ahogyan élünk...
– Megmaradtak Vekerdi Lászlónak a felvételeket előkészítő, leírt szövegei?
– Ez a szövegszövevény – nekem másodpéldányokat adott – ott lehet az Akadémiai
Könyvtárban, a Vekerdi László-hagyatékban. Laci lánya, Judit kutatható letétbe helyezte.
Rengeteg értéket, ötletet lehetne belőlük kitermelni.
– Hogyan használta az előre leírt szövegeit a beszélgetéseknél?
– Rendszerint úgy indult a felvétel, hogy a leírt szövegét kezdte fölolvasni. Feszülten
figyeltem, mikor szúrhatok be valamilyen kérdést vagy megjegyzést, amire reagálnia
kell. A második, harmadik közbeszólás után letette a papírjait, s ettől kezdve már szabadon
beszélt. Csak fél szemmel nézte a kéziratot, lapozgatott, innen-onnan idézett belőle,
kezdett kötetlenné válni az egész. Közben olyasmikre is kitért, amikről egy szó sem esett
az előkészített szakanyagban. Néha elszaladt egy könyvért, lázasan lapozott előre-hátra.
– Na, ez az! Figyeld csak, mit mond erről! És máris egy másik hegyről nézegettük a túránkban
eredetileg tervbe vett csúcsokat.
Mikor Laci elkezdte fél szemmel nézni az irományát, én is odasandítottam a magnókazettára,
mennyi ment le. Ennyivel hosszabb lehet a felvétel, mert az eddigi részt úgyis
levágom. A kizökkentő kérdéseket, esetleg dühbegurító véleményt persze már előre
kigondoltam, hiszen a szakanyagot korábban megkaptam, de mikor a felvételre került
sor, legtöbbször újabb papírokkal hozakodott elő. A spontán fogalmazásban pedig erősen
átalakultak az előre leírt összekötő szövegei. Nehéz feladat volt a riport, sokat segített
tanári múltam. Mert a tanítás is úgy van, hogy tisztességgel felkészülünk az óráinkra,
feltesszük a probléma megoldásához vezető kérdéseinket, amikre aztán a gyerekek a
legkülönbözőbb válaszokat adják. Ilyenkor nem szabad rájuk erőltetnünk a saját gondolatmenetünket,
a legjobb, ha az övékén indulunk tovább, úgy próbálunk eljutni valamilyen
bizonyításhoz. A folyamatos készenlét, a megosztott figyelem, a gondolatmenetek alakítgatása
felpörgeti az ember agyát, egy-egy ilyen óra borzasztóan elfárasztja a tanárt. Egy
nap ily módon, ilyen ütemben, 2-3 óránál többet nem lehet tanítani. Sohasem értettem,
miért akarják megemelni a tanárok óraszámát. Biztosan a színvonal rovására megy.
Szóval, az a gyakorlat, teherbírás, amit tanár koromban másfél évtizedig mindennapi
munkával megszereztem, sokat segített a Lacival folytatott beszélgetéseinknél. És
ezt kellett használnom az Iskolarádióban, ahol kollégáim már korábban kidolgozták
ennek a folyamatnak a rádiós módszereit. A türelmes mikrofonok és a néha türelmetlen
hangtechnikusok előtt spontán dolgozni a gyerekekkel, majd a „hangzsákmányból” kiválogatni
a gondolati elemeket, Schiller Róbert szavával élve: in statu recipiendi. Ez a magyar
Iskolarádió műhelyének specialitása volt, ami nagy elismerést aratott a nemzetközi konferenciákon.
Mások fölolvastak, színészekkel vettek föl tantörténeteket. Én ezt a rádiós
módszert készen kaptam.
– Kíváncsi vagyok néhány technikai részletre. Amikor ketten maradtatok, milyen időkorláttal
dolgoztatok?
– A véges végtelen egyes adásai 30 percesek. Ebben a szövegrész 25–26 perc lehetett.
A gondolati egységek elválasztásánál 2–4 rövid zenei bejátszás, a szignál, konferálás
elején-végén, ez összesen 4–5 percet vitt el. A hanganyag felvétele csaknem másfél óráig
tartott. Keresgélésnél, taktikai megbeszéléseknél leállítottam a magnót. 90 perces szalagot
vittem, s figyelmeztettem, ha a kazettát meg kell fordítanom, akkor tartalmi részeket is ki
kell majd vágnom. Persze többnyire fordítanom kellett, főleg, ha hosszú volt a felfutás.
Az volt jó, ha a felvett értékes hanganyag nem volt több 45–50 percnél. A vágás során ezt
tartalmi csonkulás nélkül lehetett a felére csökkentenem.
– Hogyan?
– Amikor a papírjai mellől sikerült kicsalnom a szoba közepére, és már ott folyt a tánc,
akkor sok szép esemény történhetett. Laci menet közben újabb és újabb színeket vitt
gondolatmenetébe, amit gyakran újrafogalmazott, egyre pontosabban. Futtában patkolta
a lovat. Az én feladatom kettős volt: érdemben kellett hozzászólnom, labdákat adva fel
Lacinak, illetve képviselnem a hallgatót, rákérdezve a kétséges részletekre. Így a beszélgetés
közben ismét végiggondolta a dolgot, újra elmondta, helyenként sziporkázóan,
egy-egy ötletétől felvillanyozva. A változatokat azután selejteztem, illetve montíroztam. Itt
világosabban fogalmazott, de ott volt egy frappáns mondata. Kiveszem onnan, beillesztem
ide, és csodák csodája: hangmagasság, ritmus, hangsúly stimmel. Mintha egybemondta
volna, pedig eredetileg volt közte tíz perc. Ezek a szerkesztő csillagpillanatai. Érdekes a
gondolat születése! Darabokban jön világra, de tudat alatt emlékszünk saját magunkra. Ez
a rádiószerkesztők gyakori élménye, nem lehet véletlen.
Amikor úgy 30 percre leszorítottam a szöveget, már nyert ügyem volt. A tisztítással
megnyertem a hiányzó időt, még kis gondolkodási nyekegéseket, hatásszüneteket is meghagyhattam
itt-ott. A vágás 2006-ig kemény munka volt, megszámlálhatatlan ragasztást
igényelt. Azután megjött a digitális technika, de áldását már csak egy évig élvezhettem.
Matektanárként ugyanígy jártam a zsebszámológépekkel, de a Csillagórák megírásakor
az internet már a legjobbkor jött. Laci követéséhez folyamatos nethasználat kellett.
Egyszersmind az ő műveltségével tesztelhettem a tartalomszolgáltatást, a kétéves munka
közben jól érzékelhető fejlődést észleltem.
– Mennyit dolgoztál egy-egy ilyen adás véglegesre formálásán?
– Kétszer, vagy háromszor 4–5 órát. Mikor a nagy figyelmet igénylő, folytonos döntésekből
álló munkába belefáradunk, nem érdemes tovább erőltetni. Kimerülten már csak
ronthat az ember, nem vesz észre fontos részleteket, kapcsolódási pontokat. Ha szerencsém
volt, két nekifutással összeállt, ha nem, akkor harmadik menet is kellett. Különös
élmény egy Vekerdi László-színvonalú ember órányi beszédével 10–15 óráig foglalkozni.
Felgyorsítva a fölépítését átlátni, ritmusát megfigyelni, egyes részleteire akár tízszer is
visszatérni. Nemcsak a tartalmát tudod már kívülről, hanem minden bakiját, indulati
elemét, hangszínváltását; érzed elbizonytalanodásait és telitalálatainak örömét. Hol fárad
el, hol élénkül fel újra... Kitüntető bizalom, hogy valaki így kiszolgáltatja magát neked,
orvosi-papi kötelezettséget érzel, hogy a tudásod szerinti legjobbat hozd ki belőle. Ki
számolja ilyenkor az időt? Nekünk az idő nem volt pénz, csupán egy dimenzió, mint az
eldobott kőnek.
– Húsz adásban egyeztetek meg. Hogyan lett ebből 221?
– Négy év alatt, 1986 októberére, végére értünk a tervezett húsz adásnak. Eljutottunk
Platónig, Szókratészig (Platón Szókratészéig) és a görbe tükröt mutató Arisztophanészig.
Laci azt mondta, ennél tovább nem érdemes menni, itt az emberi gondolkodás a csúcsára
ért. A 20. adás címe ki is mondta: „Ideális betetőzései a valóságnak” [Fülep Lajos]. Onnan
kezdve lehet ugyan újabb dolgokról elmélkedni, de már csak ugyanazon a szinten, amelyen
ők tették: vitatva, absztrahálva, idealizálva vagy öngúny torzképében szemlélve.
„Ami ezután következik, az csak folytatás vagy visszaesés. Arisztotelész?! Epigon! Nem érdemes
folytatnunk, legyen itt vége!”– határozott. Tudomásul vettem.
Főnökeim a rádióban, szerencsére, nem voltak ilyen beletörődőek. Horváth Ida kijelentette:
„Vétek lenne abbahagynotok! Minden újabb adás, amit ebből az emberből kipréselsz, nyeresége
a Rádiónak.” Újra megküzdöttem hát Lacival. Már könnyebb volt.
– Na jó, folytassuk, de ugorjunk rögtön a középkorba, a mezőgazdaság forradalmához,
a malmokhoz, a bütyköstengelyhez, az ökörhöz, a katedrálisokhoz és az egyetemekhez.
A középkorról sok téveszme kereng, pedig van néhány olyan teljesítménye a technikában,
az iskolarendszerben, a teológiai absztrakciókban, ami túllép a görögökön, legalábbis más.
Ekkor alakult ki az Occidens, a Nyugat. A hellenisztikus korszakot hagyjuk ki.
– A középkori skolasztikusok minduntalan Arisztotelészre fognak hivatkozni – kardoskodtam
–, nem gondolkoznál azon, miként lehetne mégis áthidalni ezt a nagy ugrást?
– Jó, jó, majd megnézem – dörmögte.
– És megszülettek az Arisztotelészről szóló műsorok…
– Kezdődött az „Egy olvasó Athénbe érkezik” adással. Figyeled, milyen sejtelmesen
indít!
– Olvasó?
– Igen, én sem tudtam korábban, hogy Arisztotelészt olvasónak nevezték egyesek, amihez
persze kellett a könyvtár. Aztán a peripatetikus iskolák… Laci egyre jobban belemelegedett.
Sorolom tovább a címeket: Alexandrosz nevelője – „A polisz összetartója az arányos
viszonzás” – „Az ember természeténél fogva tudni vágyik” – Szolgamaszk alatt – „Ment-e a könyvek
által a világ elébb?” Ezek az adások mind-mind Arisztotelész körül forogtak, és sok mindenben
a mához szólnak, elég, ha csak a politikafilozófiai alapokra gondolunk. Meglepően
arisztoteliánusok vagyunk, ha nem a természettudományokról van szó. Laci felülbírálta
magát, és alaposan belemélyedt a hellenizmus és a késő antikvitás korszakába, beleértve
az arab tudósokat, gondolkodókat is. Érdekes, a kínaiakra nem tért ki, talán mivel közvetlen
hatásuk nem volt akkor az európai kultúrára. Így azután a középkorhoz csak az 57.
adásban, 1990 áprilisában érkeztünk el. A három és fél év alatt Laci óriási és szerteágazó
anyagot mozgatott meg, általános műveltségünknek igencsak tágítva a horizontjait. Úgy
gondolom, ő is „olvasó” volt, aki a ptolemaidák, majd a rómaiak birodalmába érkezett;
sokat tanult, többnyire a naprakész specialistáktól. Például az arab származású francia
tudománytörténészek munkáiból.
A több mint 30 adásból A véges végtelen II. kötetét akkor kellett volna megírni, de hatalmas
munkának ígérkezett, ráadásul Laci – mit sem törődve a realitásokkal – még a középkort
is hozzá szerette volna csapni, miután az átmenet évszázadokra kenődik szét.
– A véges végtelen kultúrtörténeti esszéfolyamnak vannak jól elkülönülő szakaszai?
– A közepéig még szakaszokra tudnám osztani, bár ott is vannak átfedések, visszatérések.
A középkorban vagy négy vonulatot tekintettünk át. Külön sorozat készült a technikáról,
a városokról, az egyetemekről, a lovagi kultúráról és az egyes nemzetek anyanyelvi
irodalmának kialakulásáról. Ez utóbbi: Chrétien de Troyes költészete, a Nibelung-ének, a
Roland-ének persze korának gondolatvilágát, eszmerendszerét, szokásait, etikáját dokumentálja,
amit minden későbbi kor újraértelmez a magáéval kölcsönhatásban.
A kilencvenes évek második felében a polgárság, a városi kultúra, a professzionális
közigazgatás, államvezetés volt az esszék témája. Aligha véletlenül. Ötletszerűen
kikapok néhány címet ebből az időszakból: Kalmárból üzletember – Pénzből pénz –
A közjó kútjai – A civikus erények – A közjó több, mint az egyéni jók összege – Himnusz a városhoz
– A nyomor nyomában – Polgárból újra jobbágy – Város és nemzet – Tisztesség és haszon –
Nemzetek országok – Államépítő hivatal – A szent érdek nevében – Város, ország, birodalom – Világi javak vetélkedése – Mindennek ára lett... Nem történt primitív aktuálpolitizálás, mindössze a
késő középkor-kora újkor olyan tükörnek bizonyult, amelyben a jelenkor sorskérdéseit is
megpillanthatjuk, és nézhetnénk mindmáig, mert „nem az idő halad: mi változunk”.
Másfélszáz adás után, 2000-ben belementünk a 16–17. század tudományába. A sorozat
meglehetős csapongóvá vált. Főleg Descartes színre lépése után. Descartes optikájához
kapcsolódtak Newton optikai kutatásai, azután megint Descartes, majd visszaugrottunk
Galileihez, aztán újra előre a Royal Societyre, aztán megint Descartes-ok, majd a mikroszkóp
világa és ismét Descartes. Két-három összefüggő esszé, de aztán az egyiknek
valamelyik részlete – többnyire a háttértanulmányok közben talált érdekesség – indukált
egy-egy újabb témakört, amit be kellett szúrni a sorozatba. Galileit igyekezett kerülni,
hiszen készült, majd megjelent könyve, az Így él Galilei, de nem nagyon tudott elszakadni
tőle. Viszont, ha még néhány évig egészséges marad, megszülethetett volna az Így él
Descartes is.
– Newtonról is nagyon jó könyvet írt, Így élt Newton címmel.
– Nagy veszteség, hogy a newtoni fénykorba már nem érkeztek el az adások. Laci
itt sok mindent tudott volna letenni az asztalra. „Rettenetesen unalmas, sótlan pasas” –
mondta, de amikor beszélni kezdett róla, minden olyan érdekessé vált.
Tehát A véges végtelen utolsó időszaka már nem szakaszolható, olyanná vált, mint
a püspökkenyér, amiben ez is van, meg az is van. Itt Laci inkább a tudomány másodvonalára
fektette a hangsúlyt. A nagyokról már sokat tudunk. Lényegesen kevesebb
az ismeretünk azokról, akik úgy hatottak a tudomány fejlődésére, hogy előkészítették
a híressé vált tudósok útját. Hosszan méltatta például Henry Oldenburgot. Kíváncsi
lennék, hány olvasónk hallott róla. 1619–1677 között élt, a Royal Society titkára volt.
Összefogta a testületet, az akadémia összes ügyét ő intézte. Folyamatosan óriási levelezést
bonyolított a világ minden tájával. Laci külön hangsúlyozta: „saját zsebből!”
Alapító szerkesztője a Philosophical Transactions of the Royal Societynek, a levelezés
egy része a kéziratok begyűjtésére, szerzők felkutatására irányult. Levelet írt például
Itáliába, Marcell Malpighinek, aki felfedezte a hajszálereket, tisztázva ezzel a keringés
mikéntjét. Oldenburg kérte a kitűnő mikroszkópost, nem vizsgálná-e meg a selyemhernyó
anatómiáját, talán felfedhetné a selyemszál titkát, ami az ipar számára rendkívüli
hasznú lenne.
Kiterjedt kapcsolatrendszere révén egyszer levelet kapott egy cambridge-i orvostól,
akitől biológiai kutatásairól kért cikket. Az orvos levelének volt egy kis záradéka, melyben
felhívta Oldenburg figyelmét arra, hogy van itt egy fiatalember, aki nagyon egyéni matematikai
utat talált a mozgásfolyamatok leírására. A neve Isaac Newton, bizonyos, hogy
még hallani fog róla. Képzeld el, a XVII. században egy orvos ezt képes volt megítélni!
Nemrég Angliában húszévi munka eredményeként kiadták Oldenburg teljes levelezését
[Marie Boas Hall]. Laci erre lecsapott, s Oldenburg főszereplője lett A véges végtelen
több adásának. De említhettem volna Peiresc vagy Aldrovandi nevét, gyanítom, szintén
nem csengenek ismerősen, Mersenne vagy Tycho Brache már inkább, pedig a tudomány
kibontakozásáért egyaránt sokat tettek. Nos, mindnyájan szereplői A véges végtelennek.
– Vekerdi Lászlónak mindig is szívügye volt a háttérben levő értékes emberek felmutatása.
– Emellett vallotta, hogy a tudománytörténet-írás is most fordul a nagyokat előkészítő
emberek felé. Meglehet, ez inkább csak ürügy volt ahhoz, amit mondasz, hogy az őt oly
jellemző etikai magatartáshoz igazodhasson: a sztároltakkal szemben a háttérben levők
mellé álljon.
Nagyon biztatom azokat a fiatalokat, akik tudománytörténet-írásra adják a fejüket,
búvárolják meg Vekerdi László munkáit. Akár úgy, hogy meghallgatják A véges végtelen
adásait, talán lesz belőlük egyszer egy hangoskönyv, akár úgy, hogy elolvasva tanulmányait,
ötleteket merítenek belőlük. Azokat aztán kiteljesíthetik további szakirodalommal,
levéltári kutatásokkal. Lacinak sohasem volt kedvére való munka levéltárakban cédulázni,
kivéve talán azt az időszakot, amikor a Rényi Alfréd vezette Matematikai Kutatóintézet
könyvtárában dolgozott.
– Ellenben alapmunkák sokaságát olvasta hihetetlen hatékonysággal.
– Igen, és leginkább a tudománytörténet története foglalkoztatta. Az Így él Galilei vagy
tíz Galilei-képet elemez, és – mint a cím mondja – az átváltozások napjainkban is tartanak.
A különböző felfogásokat, megközelítési irányokat, a nagy értelmezési áramlatokat szerette
összevetni, vitatni. Erre különleges adottságai voltak, hihetetlenül nagy memória, rendkívüli
keresőprogrammal. A szeme nagyon éles volt, és választékosan, gyakran érzelemtől
sem mentesen fogalmazott. A dokumentumokat feldolgozó, levéltározó tudománytörténészek
nem mind szerették, amit meg is lehet érteni. Végtére az ő anyagaikkal dolgozott,
olykor talán nagyobb leleménnyel. De mindig pontosan megnevezte a forrásait, és mások
teljesítményét nemhogy elismerte, de szinte magasztalta. Ismeretlen vagy elfelejtett kutatók,
történészek, írók százait, nem túlzok, százait vonja kölcsönös gondolataik fényébe.
– Vekerdi László naprakész volt a tudomány világában is.
– Ebben sokat segített neki, hogy a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában a
szerzeményezés volt a munkája. Egyszer mutatta az egyik szobában a plafonig bepolcozott
falakat, ahol semmi más nem volt, csak a referáló folyóiratok, kiadványok a világ
minden tájáról. Azok alapján javasolta, mit érdemes az Akadémiának megvásárolnia. Neki
való munka volt. – Egy könyvtár egy alkotás, ennek a könyvtárnak az utóbbi évtizedei
az életművem része – mondta egyszer. Az újonnan beszerzett anyagból gyakran épített
be elemeket A véges végtelenbe, többek közt ezért is voltak váratlan témaváltások. Ami
nagyon megtetszett neki, afelé elkanyarodott. Készülhettem én, ha a felvételen elővett egy
könyvet, fordított belőle egy-két részletet, blattolva. – Nem adom ki a kezemből, még nincs
katalógusba véve. De most kell vele foglalkoznunk, mert aztán majd hazaviszi valamelyik
akadémikus, és ki tudja, mikor látom újra.
A műsor hallgatói akkoriban szintén naprakészek lettek.
– Mikor vetted észre, hogy olyanba kezdtetek, amit szíved szerint örökké folytatnál?
– Az első pillanattól tudtam.
– Mégis, 1990 után majdnem megszakadt A véges végtelen műsorfolyama. Miért?
– A sors tréfája. A véges végtelen a pártállami időkben a „máskéntgondolkodás” egyik
indirekt fóruma volt, hiszen abban már régen nem volt vasfüggöny, mindazonáltal a
„házon belül” is kedvelt volt. A műsorigazgatóság többször kért tematikus ismétléssorozatokat
belőle. A rendszerváltozás után viszont a médiaháború első rohamai közben kis
híján letaposták az egész Gordiusz műhelyt.
– Ezt azért sem értem, mert tudom, te mindig is igyekezted elkerülni, hogy a politika erővonalai
vezéreljék a munkádat.
– Pedig a háborúban ez nem jó taktika. Nagy történet, ami ott ment, Jókai fantáziáját
elkezdtem újra becsülni, bár ahhoz a felbolydult valósághoz képest az is szegényes. Nem
akarok leegyszerűsített, féligaz általánosságokat mondani, maradjunk a szikár tényeknél.
Gombár Csaba elnöksége alatt a Petőfi adó igazgatója Vicsek Ferenc lett, aki az aktualitás,
a hír és persze a politikum alapján kívánta szervezni a műsort. A Gordiusz stílusát nem
kedvelte, és a műhelyt, amely szervezetileg a Petőfihez tartozott, elsorvasztásra ítélte.
Sokkoló volt, de tanultam is tőle: az újdonság, a magas hírérték következetes keresése
megerősödött szerkesztői munkámban. (Később az Élet és Tudomány főszerkesztőjeként
igyekeztem a lapot ebbe az irányba elmozdítani.) A tudománytörténet nem érdekelte
Vicsek Ferit, Vekerdi László aktualitásaihoz nem volt füle. Elmentem hát portékámmal a
Kossuth adó új főszerkesztőjéhez. Ő pedig azt kérdezte: „Jó, jó ez a sorozat, de miért pont
Vekerdivel? Miért nem, mondjuk, X. Y.-nal?” Műhelyvezetői kötelességemnek tekintettem,
hogy átballagjak a Bartók adó vezetőjéhez is, pedig már nem reméltem, nem állt mögöttem
semmilyen politikai lobbi. Szirányi Jánossal akkor találkoztunk először (nagy volt
az a Rádió). Meghallgatott, Vekerdi László nevére csillant a szeme: „Van kora este egy 30
perces prózai sávunk, az a Gordiuszé lehet. Hangversenyek szünetében pedig kellenének
15 perces, nívós tudományos ismeretterjesztő anyagok kikapcsolódásnak.”
Megmenekült A véges végtelen, és vele a Gordiusz műhely is. Lett még másfél évtizede:
Szirányi János rádióelnökként is odafigyelt a sorsára, a további elnökök, Kondor Katalin,
Hajdu István szintén kedvelték a csoport produkcióit. Az esszéfolyamot azután a 2006-ban
kinevezett Such György elnöksége idején szüntették meg.
– Mint ahogyan az ismeretterjesztő Gordiusz műhely is megszűnt, és a Petőfi rádiót könnyűzenei
csatornává alakították. Szóltak nektek, hogy miért nem kelletek?
– Hogy a Gordiusz sorsát miként intézték, nem tudom, akkor már régóta a Bródy
Sándor utca másik oldalán, az Élet és Tudomány szerkesztőségében dolgoztam. Lacival volt
egy előszerződésünk 2007-re, havi egy adásról. Küldtek egy kétsoros levelet, lakonikus
közléssel: „a szerződését felbontom.” Ilyen egyszerű a végtelen vége.
– Az első húsz adásból A véges végtelen címmel könyvet írtatok Vekerdi Lászlóval. Most azonban,
ennek az új könyvnek a megírásakor, egyedül maradtál.
– Laci korábban többször is szóba hozta: „Írhatnánk már egy könyvet, elég sok anyagunk
van hozzá.” Ha az „elég sok anyagot” mind felhasználjuk, az a könyv több ezer
oldalas lett volna. Ha kiemelünk 10–15 összefüggő témájú esszét, esetleg valamennyi
olyan területre esik, amelynek van itthon szakembere. A kutatókat nem lett volna okos
provokálni. Elég átfogónak kellett volna lennie egy esszékötetnek, hogy nagy legyen a
tudomány aránya a történelemhez viszonyítva, érvényre jussanak Laci sajátos képességei
és sokkomponensű tudása. Halogattuk a döntést. Egyébként közben elkészült az Így él
Galilei könyve, aminek a munkálataiba, és talán abba, hogy a dédelgetett, folyton építgetett
anyagtól meg kellett válnia, valóságosan belebetegedett. Miután pedig meggyógyult, szorgalmasan,
hónapról hónapra készültek az új riportesszék. Szerettem volna, ha eljutunk a
XVII. század második felére: a modern természettudományok kibomlása egy remek, és
még éppen közérthető könyvet ígért. Már kaptam tőle idevágó szakanyagokat. Látod,
itt a polcon, kezem ügyében ez a megsárgult, 1964-ben készült különnyomat az MTA III.
(matematikai és fizikai) osztályának közleményeiből való: Vekerdi László: A principia születése.
Gazda István aztán betette a Vekerdi László: Az újkori matematika és fizika születése
posztumusz tanulmánygyűjteménybe.
Nézd meg, a fénymásolatban már ott vannak a ceruzás megjelölései:
„A 80-as évek Newtona lesz az új civilizáció »Mózes«-e, s »tízparancsolata« a Principia
három könyve. (...) Nem volt-e valóban »bálványimádás« ezzel a művel szemben mindenféle prioritáskövetelés?
Isaac Newtonnak volt igaza, még akkor is, ha az inverz négyzetes törvény és az
általános gravitáció ötlete a Robert Hooke állandóan matató agyában született is meg először. (...)
Newton szeme előtt más, nagyobb, méltóságteljesebb ellenfél lebegett. Olyan, aki törvényt adott
annak a világnak, amiben Newton felnőtt, s akinek nagyobb a hatása Newton fejlődésére, mint
historiográfusai s talán ő maga is gondolták. (...) Akit ő a matematikában szinte még a gyerekkorában
túlszárnyalt, akinek az optikáját egy évtized kemény küzdelmei árán egy mérhetetlenül
[sőt éppen mérhetőbben] »színesebbel« váltotta fel, s akinek a »világát« egy fél évtized hatalmas
munkájával, Hooke, Halley, Flamsteed, Huygens, az 1860-as üstökös és az Isten segítségével, egy
pontosabb világgal váltotta fel.
Nem Hooke volt a Principia-vitában Newton igazi ellenfele, hanem Descartes.”
Ám épp ezért, s meg persze saját magáért is, újra meg újra Descartes maradt a főszereplőnk.
Egyre lassult az előrehaladás, a XVII. század első fele is rendkívül gazdagnak és
szerteágazónak bizonyult. A könyvvé formálódástól pedig egyre távolodtunk, bár úgy
gondoltuk, a rádióadások megszűnte után sem hagyjuk abba az esszék készítését. Laci azt
javasolta, ne törődjünk a Rádióval, dolgozzunk tovább a bevált módszerrel, és a végtermék
legyen műsorok helyett egy-egy füzet, van ilyen kiadvány a világban. Ma inkább internetes
közreadásra gondolnánk.
Azonban Laci megbetegedett, váratlanul és gyógyíthatatlanul, s 2009 karácsonyán elment.
Akkor úgy döntöttem, végleg lezárult a közös munkánk, nélküle nem írok könyvet.
Aztán a Typotex Kiadó vezetője, Votisky Zsuzsa azt javasolta, állítsak össze egy rövid
gyűjteményt A véges végtelen szívemhez közelálló adásaiból. Gondolkoztam az ajánlatán,
a deklaráltan szubjektív feldolgozás elvállalható, és beszámolhatok, milyen volt Lacival
dolgozni. Ezt érte kötelességem megtenni, de tulajdonképpen magamért is. Csakhogy
nagyon sok adás van, amit nagyon jónak tartok.
– Végül mi döntötte el a Csillagórák témaköreit?
– Vegyük sorra: Az első fejezet, Az írásgondolkodás születésétől a kultúra evolúciójáig az ő
megtalált, igazi világát idézi meg. A könyv, a könyvnyomtatás kezdetei. Szöveg és olvasat
egymásra hatása. A könyvek tanítóink és barátaink. Laci könyvtárosnak mondta magát,
amikor a foglalkozásáról kérdezték. A Rádió egy könyvnapra kért egy 45 perces összeállítást,
ez a több adásból montírozott nagyesszé lett a fejezet alapja.
Olvasmányosságra törekedtem, így természetes, hogy belevettem a kedvencemet, a
Nibelung-éneket, a németek nemzeti nyelven írott, középkori hősi eposzát [Vasból való
vad harci dal]. Négy adásunk témája volt.
– Már korábban megfigyeltem, a Nibelung-ének a szíved csücske. Miért?
– Mert benne van a mi történelmünk is, és Arany János is, aki így írt: „Valahányszor idegen
népköltészet egy-egy régi maradványa kerül a kezembe, mindig elborultan kérdem magamtól: volt-e
nekünk valaha ős eredeti eposzunk?” A fejezet első része boncolgatja, hogy Magyarországon
miért maradtunk el egy-két évszázaddal az udvari, lovagi kultúra kialakulásában, hogy
aztán már ne is nagyon legyen értelme azt kibontani. Azért nincs nekünk magyar nyelven
leírt hőseposzunk. Máig áthallik a tanulság, hogy a „rablólovagok”
világában nincs meg a kultúrát érlelő mecenatúra. Majd három beszélgetésben a nagy ének merőben különböző
szellemiségű részeit követjük. A harmadik itt játszódik a Duna völgyében és a végjáték
valahol Pannóniában, Attila szállásterületén. A Nibelung-ének hun vonatkozású részét
Arany János beépítette a Buda halála eposzába. Nem szeretném itt kivonatolni az évszázadokig
érlelt ősi pogány legendák és korhű, keresztény elemek összegyúrásából keletkezett
kalandos történetet, pár szóban elmesélni a nibelungok végzetét, el lehet olvasni a könyvben.
De jellemző, és a beszélgetéseink feldolgozásakor vettem észre, hogy az eposz egyik
fontos szereplője furcsa módon kimaradt! A tömörítésre törekedve mindig félretoltuk,
kicsi volt a hírértéke. Ő az az ember, aki nem vétett senkinek, nem törekedett gazdagságra,
dicsőségre…
– Kiről beszélsz?
– A kötelességtudó és szolgálatkész osztrák Rüdiger őrgrófról. Ő az, aki rábírja az
özvegy Krimhildát, legyen Attila felesége, később pöchlarni kastélyában vendégeli a hun
királyi udvarba utazó nibelungokat, és vállalja, hogy elkíséri őket, fel sem merül benne,
hogy leszámolás készülődik, amelynek ő, Etele hűbérese, Krimhildának tett esküje alapján
résztvevője és áldozata kell, hogy legyen. Rüdiger gróf története példázza, hogy az
érdekek harcában mire vezet a jó szándékú, önzetlen tettrekészség. Róla szól az „elmaradt
esszé”. Az összeállításakor vettem észre, hogy Szerb Antalnak is kedvence. Az eposz ismeretlen
leírójáról jegyzi meg: „A szerző művének írása közben bizonyára akkor érezte jól magát,
amikor a burgundi királyok Rüdigernek, az osztrák főúrnak nyájas, csaknem polgáriasan meghitt
kastélyában vendégeskedtek.” A XX. század kegyetlensége aztán felülmúlta a nibelungokét.
– Könyvedben több fejezet beszélgetése a természettudomány történetét világítja meg.
– A második fejezet témaköre a biológia, a vérkör izgalmas felfedezése, ebben Harvey
és Descartes párhuzamos működése, körítve a kor téveszméivel. Elképesztő, milyen találékony
az emberi elme, és mennyi zsákutcát kellett bejárnia egy mai evidenciáért. Laci hatalmas
mennyiségű háttéranyagot gyűjtött, bőven volt mivel kiegészítenem az esszépárt.
Ehhez lazán kapcsolódik az anatómia, valamint Tulp doktor révén a harmadik fejezet:
Az ember a valóság tárgya. Fülep Lajos domináns idézeteivel azonban inkább művészetfilozófiáról
szól, arról, hogyan hatottak Descartes eszméi Hollandiában, miként befolyásolta
a karteziánus realizmus Rembrandtot, a holland festészetet – avagy megfordítva.
Testhezálló feladat volt számomra képanyagot gyűjteni ehhez a Laci és Fülep szellemétől
tündöklő fejezethez, és jegyzetekkel kiegészíteni. A fejezetek képei színesben is megtekinthetők
az interneten: https://www.typotex.hu/konyv/csillagorak
– Nem csak ez a fejezet van gyönyörűen illusztrálva. Festőlelked kitárulkozása a fejezetek gazdag
és értő illusztrálása. „Az égi hírnök visszfénye” Galilei-fejezet is egy szép képpel indul.
– A római Santa Maria Maggiore-templom oldalkápolnájának Szűz Mária-képét Laci
hozta a beszélgetéshez. Lodovico Cigoli, Galilei barátja festette 1612-ben, és Máriája olyan
Holdon áll, amilyent Galilei festett az előző évben, kráterekkel a felszínén, a Földről
visszavert „hamuszürke fénnyel” az árnyékos felén. Laci innen indított, majd következett
az Égi hírnök, a Sidereus Nuncius ismertetése, és annak hatásai. Közben emléket
állítottunk Thomas Hariot [Harriot] angol csillagásznak, aki fél évvel Galilei előtt már
felfedezte „tubusával”, hogy a Holdon alakzatok vannak. Megfigyeléseit leírta, vázlatokat
készített, de eszébe se jutott, hogy világgá kürtölje. Earl of Northumberland támogatásából,
annak petworthi kastélyában munkálkodott csendes nyugalomban. Amikor később
Keplertől, aki levelezőtársa és barátja volt, hírt kapott Galilei könyvéről, azt nyomban
megszerezte, és dicsérettel írt róla. Semmiféle prioritási vita! Barátja és tanítványa, Sir
William Lower levelezésükben egyenesen így fogalmaz: „Úgy gondolom, szorgalmas
Galileusunk többet tett háromszoros fölfedezésével, mint Magellane a déli tengerekhez vezető
szorosok feltárásával...” Két nagyvonalú angol úriember! Azután megy tovább a történet,
szép ívben, mígnem a végén Laci egy érdekes kanyarral eljut odáig, miként sugárzott
át az itáliai tudomány közvetlenül Angliába, kihagyva a Kontinenst. Idézi Marjorie
Nicolson irodalomtörténészt, aki megmutatja, hogy az angol irodalomban hány helyen
jelent meg Galilei, többek között Milton Elveszett Paradicsomában. A tehetős angolok
képzéséhez hozzátartozott az európai körutazás. Többen, mint valamilyen kegyhelyre,
elzarándokoltak az akkor már vak Galileihez. Milton is. Az akkor még nem vak Milton.
S ahogyan ezt Laci megfogalmazta: „egy vak ember szeméből sugárzott feléjük az értelem tiszta
világa.”
Az Elveszett Paradicsomban a Sátán, a bukott angyal így indul új hazájában a part felé:
…hátára dobva
nehéz, kerek, nagy égi-acélú pajzsát:
roppant keréke úgy csüngött a vállán,
mint Hold, melynek körét a távcsövében
szemlélte este a toszkán tudós
Val d’Arnóban Fiesole csúcsán, foltos körén új földeket, folyót,
hegységet hátha fölfedezne…
Foltos holdkorongtól foltos holdkorongig ível az esszé, de van egy második zárlat,
további idézet az Elveszett Paradicsomból. Ebben már nem Milton, hanem a részlet kiválasztója
utal Galileire, merthogy lázadásról és belenyugvásról beszélnek a verssorok. Majd a
történelmet, tudományt, festészetet és költészetet ötvöző fejezet lezárásaként jött egy szép
összegzés: „A 17. századi Anglia a polgári forradalom, restauráció vajúdásában mindenesetre e két
magatartás okos egyesítésével vált, s nemcsak a természettudományokban, Galilei utódjává.” A stílus itt oly ismerősnek tűnt, hogy megkérdeztem Lacitól, ugye ezt az utolsó részt már nem
Marjorie Nicolson idézi és írja? Szerényen mosolygott, mint akit rajtakaptak a turpisságon:
„Oly sokat veszek át tőlük, hogy egy kicsit én is hozzátoldhatok a gondolataikhoz.”
– A könyv írásakor mennyire hiányzott Vekerdi László odafigyelő szeme?
– Laci sokunknak nagyon hiányzik. A könyv írásakor pedig különösképpen szükségem
lett volna kontrolljára. Szerencsére többen támogattak az egyes fejezetek kidolgozásakor.
V. Ecsedi Judit, könyvnyomtatás-történész az első fejezetet lektorálta, megengedte, hogy
átvegyek tőle fontos idézeteket. Vizkelety András akadémikus, germanista középkorkutató
a Nibelung-énekről szóló részeket nézte át, és látott el tanácsokkal. Szabados
László, az MTA Csillagászati Kutatóintézetének tudományos tanácsadója a csillagászattal
összefüggő fejezeteket olvasta, és megválaszolta kérdéseimet. Tellér Gyula szívességéből
a Nibelung-ének legjobb kalandját az ő bravúros fordításában közölhettem. Kár, hogy a
többit még nem készítette el.
Sokat köszönhetek Schiller Róbertnek, a Központi Fizikai Kutatóintézet tudományos
tanácsadójának, aki a teljes kéziratot átolvasva az egyensúly megtalálását segítette, több
aránytalan jegyzet rövidítését, elhagyását javasolta. Meghúzott rendesen! A fejezetek
kiválasztásánál eleve figyelembe vettem a remélhető autentikus, baráti segítő kontrollt. Ők
valamennyien Lacival is jó viszonyban voltak.
– A Csillagórák Vekerdi Lászlóval könyved általános lektoraként, gondolom, nem véletlenül
esett a választásotok Schiller Róbertre.
– Aki ismeri az írásait, olvasta az Egy kultúra között című könyvét, az tudja, hogy
benne is összetartozó egységet alkot a humán és a természettudományos kultúra. Vekerdi
Lászlóval e téren nagyon közel álló szellemi alkatok. Még megismerkedésünk is hasonló
volt. A Gordiusz műhely egyik specialitása volt az ismeretterjesztésben a nyilvános, élő
adás. Egy ilyenben kellett valaki, aki leüti a labdákat, ha a kultúrtörténet területére pattannának.
Laci nem tudott eljönni, maga helyett Schiller Róbertet ajánlotta. Ő pedig pontosan
azt tette, ami kellett nekünk. Hallgatta a beszélgetést, azután váratlanul átvette a szót, és
mindenki felkapta a fejét. Később, az Egy kultúra között egyik breviáriumom lett. Bármikor
előveheti az ember, elolvas belőle egy rövid esszét, s elmélkedhet hosszan. Furcsa, hogy
az ilyen könyvek, ha természettudomány is van bennük, nem terjednek el igazán. Ebből is
látom, hogy rossz világban élünk. Az Egy kultúra közöttnek ott a helye minden kultúrember
könyvespolcán, éjjeliszekrényén. Időnként vásárolok belőle egy szatyorra valót, és elajándékozom.
A háziorvosomnak is adtam egyet, legközelebb nem győzött hálálkodni. Mintha
neki írták volna, mondta. Rendelés, beteglátogatás, diagnózisok és problémák tömege
után otthon ledől a fotelba, beleolvas, és megint kultúrembernek érzi magát.
– Ez is egyfajta hálapénz: Vekerdi László, Simonyi Károly, Schiller Róbert gondolatait osztogatjuk.
Lelkiegészség-ügyi hozzájárulásként.
– Jó, hogy említed Simonyi Károlyt. A fizika kultúrtörténete misekönyv méretben szintén
breviáriumom, de szakmai tanácsadóm is. A könyvírás közben is köszönhettem neki egy
megvilágosodást. Az utolsó fejezetemben, a Kozmikus játékokban szerepel Kepler híres
modellje, amelyen egymásba skatulyázott szabályos testekből építi föl a Naprendszert.
Az öt szabályos test be-, illetve köréírt gömbjei a bolygókat tartó szférák. Szeretik közölni,
mindenki ismeri. Gyönyörű, de Kepler valami korai tévelygésének véltem, asztrológiai
mellékízzel. A Lacival való beszélgetések sodrában nem figyeltem föl eléggé arra a többször
is elhangzott megjegyzésére, hogy a kopernikuszi rendszerben már ki lehet számítani
a bolygók pályáit. A könyv megírása közben tudatosult bennem, hogy ez arra is utal, hogy
a ptolemaiosziban viszont nem. Persze, hogy nem, hiszen a Földről, mint középpontból
kukucskálva azok a szférák centrális nagyítással egymástól függetlenül változtathatók,
bármekkorák lehettek. (Éltek is ezzel a szabadossággal, és ábráikon úgy méreteztek,
hogy az epiciklusok ne keresztezzék egymást.) Akkor viszont Kepler kristálymodellje egy
dizájnos vallomás a kopernikuszi rendszer mellett. Ezen ugyanis a szférák főkörei, a bolygópályák,
méretarányosan megfelelnek a valóságos kopernikuszi világképnek, s az volt a
nagy játék, hogy ezt Keplernek sikerült a szabályos testek alkalmas sorrendjével elérnie.
Benedek István élcelődött, hogy a kopernikuszi fordulat nem is olyan nagy esemény,
valójában semmi rendkívüli nem történt, mindössze egy nézőpont-áthelyezés. Éppen
ellenkezőleg! Óriási fordulatot hozott, hogy a Földet kimozdítottuk a középpontból. Ezzel
a Föld a rendszer mozgó részévé vált, keringési és forgási ideje alapján egyfajta mérőműszerré,
amire már matematikát lehetett építeni. A bolygópályák kiszámíthatóvá váltak, az
akkori világegyetem méreteket kapott. Hogy miként, azt megtaláltam a „Simonyiban”.
Laci mindezt világosan látta, bár csak éppen megjegyezte, meglehet, azt hitte, hogy ez
másnak is természetes. Nekem bizony nem volt az. Az egyetem elvégzése, több évi tanárkodás,
sokéves ismeretterjesztő munka után most, a hetvenes éveimben kellett rádöbben95
nem, milyen fontos értékkülönbség, hogy a ptolemaioszi rendszerben nincs matematikailag
számítható méret.
Amikor könyvírás közben Laci egy-egy odavetett megjegyzését nagyítólencse alá kellett
helyeznem, újra meg újra rácsodálkoztam, milyen kompakt volt a tudása.
– Amikor Németh Lászlónak egy interjúban, 1968-ban, feltették a kérdést, kik azok a fiatal írók,
akiktől irodalmunk továbbfejlesztése várható, felsorolásában említette: „tanulmányíróink közt a
félelmetes tájékozottságú Vekerdi Lászlót tartom a legtöbbre.”
– Látod, ez nem csak az irodalomtörténetre vonatkozott. Egyébként ennek a megvilágosodásomnak
a fényénél mindjárt észre is vettem valamit. Ebben a fejezetben Galileinek is
szerepel egy kozmikus játéka, amellyel Laci szerint versenyezni akart Kepler „Matrjoskababáival”.
A bolygókat egy helyről indítva, szabadeséssel próbálta a pályájukra állítani.
Ez nagy fölfedezésének, a szabadesés törvényének apoteózisa lett volna, mintha az Úr így
igazodna a magateremtette fizikai törvényekhez. Bár nem sikerült ilyen helyet találnia, de
azért még a Discorsiban is foglalkozik vele, s ott leír egy mondatot:
„Az asztronómia tanainak hála, meglehetősen pontosan ismerjük az égitestek pályájának nagyságát
és távolságát ama középponttól, amely körül keringenek.”
A könyv írásának és Simonyinak hála, meglehetősen megismertem az asztronómia
akkori tanait, miszerint „az égitestek pályájának nagyságát” csak Kopernikusz elmélete szolgáltatta,
így „ama középpont, amely körül keringenek”, nem a Föld, hanem a Nap! Atyavilág!
– Mert hiszen Galilei a Discorsit Arcetriben fejezte be, a száműzetésben. A per, a megtagadás
után. Ez pedig akkor a megtagadás megtagadása.
– Nem mondja ki. De, mint Németh László Galileije a jóindulatú őrének, Landolfónak
az ujjával mutatja a forgást, itt a hozzáértő olvasóinak egy talányos mondattal utal a keringésre.
Hogy örült volna Laci ennek az észrevételnek, mint ahogy a Landolfo-jelenet is a
kedvence volt. Sokszor emlegette, eljátszva a mozdulatot.
Mennyi kérdésem lenne hozzá! Hogyan kerülhette el ez a feljelentők figyelmét? Voltak-e
besúgók körülötte? Vagy ki lehetett magyarázkodni? Hiszen a ptolemaioszi asztronómia
is adott távolságot az égitesteknek, csak rendszere geometriájával az nem volt igazolható.
Vagy az inkvizíció akkor már elnéző az öreg tudóssal? Nem akarták tovább vegzálni, és
a világot, meg az egyházi ellenzéket újra provokálni? Hiszen sok pap volt Galilei pártján,
például a nemrég alakult piaristák. A pápa is tudta az esze mélyén, hogy mi az igazság,
talán már sajnálta egykori mesterét? Galilei még mindig Itália értéke, a jupiterholdakra
mint égi órára alapozott navigációs ötlete iránt egyszerre érdeklődtek a spanyolok és
a velük szemben álló hollandusok… A kérdésekből akár egy egész esszé kerekedhetett
volna, mint ahogy annyiszor egy-egy észrevétel után. Ilyenkor megálltunk, és kibontottuk
rendesen, hiszen „nem kell sietni!”
– Visszatérve lektoraidhoz, olyan eset is volt, amikor nem hallgattál rájuk?
– Természetesen mérlegeltem. Például a Nibelung-énekben Gunter király elnyeri az
erős, szép és vad izlandi királynő, Brünhilda kezét, legyőzve őt egy párbajban, de csak a
láthatatlanná tevő csuklyát viselő Szigfrid segítségével. A nászéjszakán Gunter ráront a
vonakodó Brünhildára, erre az széles övével megkötözi és egy kampóra akasztja egészen
másnap reggelig. Rádiófelvétel közben Laci, elemezve a jelenetben rejlő mélypszichológiát,
meglepetésemre azt mondta: „Mint Kárász Nelli Takaró Sanyit, Németh László Iszony
regényében.” Amikor a betegségéből felépülő férj az izzadságszagú ágyban erőszakosan
gyakorolni szeretné jogait, Nelli hasonló harcosan áll ellent, és közben – akaratlan-akarva
– egy párnával megfojtja az urát. „Kárász Nelli is szögre akasztotta Takaró Sanyit – érvelt Laci
csillogó szemmel –, csak hát az már egy degenerált lovag volt, ő bizony belehalt az inzultusba.”
Ez az ötlet ott kattant be neki a mikrofon előtt. A felvétel után mondogatta is: „Hogy nem
jutott eszembe korábban ez a párhuzam! Mennyire örült volna ennek Laci bácsi, ha felhívom rá a
figyelmét!”
Vizkelety András szerint „azért ez nagyon bizarr ötlet”, Schiller Róbert is húzásra javasolta,
mondván: „Laci olyan Móricka, akinek mindenről Németh László jut az eszébe.” Én mégis
benne hagytam a megjegyzést a könyvben, csupán a Nelli–Sanyi-párharc idézetet tettem
át az internetes jegyzetek közé. Igen, elég bizarr párhuzam, de Lacira nagyon jellemző.
– Beszélgetéseiteken túl könyvedbe sok érdekes új részt is beépítettél, amelyek kiegészítik, teljesebbé,
személyesebbé teszik a rádióban elhangzottakat. A szövegnek új dimenziót is adtál a könyv
gazdag illusztrálásával. Ez már száz százalékig te vagy.
– Azért voltak képek, amiket Laci hozott. Szeretett és tudott a képekről úgy beszélni,
hogy a látvány – rádiós kifejezéssel – átment a mikrofonon. Az utolsó fejezet indítóképét,
Raffaellónak a Stanza della Segnatura egyik mennyezeti paneljén látható Az első mozgató
művét is ő hozta. Uránia csodálja a kristályszférát, az univerzum geometriai szerkezetét.
Utolsó kristálytiszta megfestése ez egy pillanatokon belül elévülő rendszernek, amiben,
teszem hozzá, már feltehetően Raffaello sem hitt. De modern felfogásban gyönyörűen
megformálta.
Abban igazad van, hogy ha festő nem is lettem, de számtalan képeslapot, sok-sok
albumot, kiállítást alaposan megnéztem már életemben. A könyv fejezeteihez beugrottak
az odaillő képzőművészeti alkotások. Miközben a festészet veszít társadalmi szerepéből, a
kép kommunikációs szerepe, főként az elektronikus hozzáférés következtében növekszik,
hovatovább uralkodó jellegű. Amikor az Élet és Tudomány főszerkesztője lettem, néhány
hónap múlva a nyomda érdeklődött, mi történt, háromszor annyi képet kell feldolgozniuk,
mint korában. Becsületükre legyen mondva, nem kértek ezért többet.
– Említetted, a lektorod javaslatára tetemes mennyiségű szöveget elhagytál könyved kéziratából.
Mi lesz ezekkel?
– A Typotex Kiadó lehetővé tette, hogy honlapján jegyzetekként elolvashassák az
érdeklődők. Megtalálják a könyv illusztrációit színesben, képernyőméretben, azokat is,
amelyek nem fértek a könyvbe, esetenként a fontos részleteket külön, és valamennyi
alapos képaláírással. Egy önállóan is megálló képeskönyv. A kézirat lezárása, sőt a könyv
megjelenése után is eszembe jutott néhány érdekesség, eltart egy ideig, míg a felpörgetett
észkerék alapjáratra lassul. Az elmúlt fél évben ezeket szintén megírtam. A neten megjelenítve
már nem ronthatják az egyébként remekül tördelt könyv arányait, de akiket érdekel,
azoknak további adalékok. Ami a tördelést illeti, az kellemes meglepetésem volt. Leiszter
Attila összefésülte az esszéket a jegyzetekkel, és még a képeket aláírásaikkal is igyekezett
alkalmasan beilleszteni. A reménytelennek tűnő feladatot hihetetlenül jó arányban megoldotta,
hibajavításait külön köszönhetem. Mintegy csatlakozott a Csillagórákat létrehozó
csapatmunkához. Az ő értékhozzáadása, a linearitás felbontása, az olvasó irizáló (ez Laci
kedves jelzője volt) lehetőséget kapott. Az esszét olvasva fél szemmel belepillanthatunk
az aktuális jegyzetbe, minden alkalommal választhatunk, melyiket folytassuk. Lányom
például először a jegyzeteket olvasta el – önállóan is megállnak –, és aztán az esszéket a
háttérinformációk birtokában. A Csillagórák első fejezete a textualitásról szól, Attila munkájának
eredményeként maga a könyv egy illusztráció a jelenkori lehetőségekről.
– Az internetre feltett képanyaggal és szöveggel, mondhatjuk, napról napra tovább írod a könyved.
– Igen, ez már az új kor szelleme, hozzá kell szoknunk.
– Visszatekintve a Vekerdi Lászlóval közös feladatvállalásra, úgy gondolom, egymást is jobban
megismerhettétek. Milyen azonosságok segítettek benneteket az együttmunkálkodásban?
– Nehezet kérdeztél, csak gyenge választ adhatok. Baráti kapcsolatunk sajátos volt,
nagymértékben a munkára korlátozódott. Munka nélkül csak nagy ritkán jöttünk össze.
Persze, munka közben sok minden másról is beszélgettünk, de te is tudod, hogy Laci
mennyire zárkózott ember volt. Magánéletéről szinte semmit nem beszélt. Nehéz megmondani,
hogy mik igazítottak össze minket. Érdeklődési körünk sok szempontból
hasonlított. Érdekelt bennünket a tudomány, az irodalom, a művészet, a képzőművészet…
– A matematika…
– Igen, a tudományon belül kiváltképpen a matematika. Ezekben hasonlítottunk.
Ugyanakkor voltak szerencsés különbségeink. Szerkesztőbizottságodban tapasztalhattad,
milyen temperamentumos ember volt, ha egyszer belelendült, szinte extázisba tudta
magát transzformálni. Ebben az állapotban olykor óriási túlzásokba esett. Jómagam nyugodtabb,
lassúbb ember vagyok. Pedagógiai gyakorlatom révén is türelmesebb voltam
nála: ne ítélkezzünk azonnal, ne adjuk ki az első dühünket, aludjunk rá egyet... Sokszor
nem könnyű ezt megtenni. Laciban ilyen fékek nem működtek, talán itt is hasznára lehettem.
Ő a vékony, izgága Don Quijote, én a köpcös fegyverhordozója. Azt hiszem, fontosak
a Sancho Panzák, akik próbálnak két lábbal állni a földön, és igyekeznek megóvni barátjukat
a szélmalomharcokban. Ezek voltak, amik összetartottak minket.
– Az egyezések és a különbségek?
– Igen. Sok szempontból hasonlóan láttuk a világot. Nem politikailag, abban elég nagy
volt közöttünk a különbség. Én nem vettem volna részt Tisza István szobrának ledöntésében.
Ő népi kollégista volt, én cserkész, és ez személyiségünk többszöri metamorfózisa
után is belejátszott vonzódásainkba és taszításainkba.
– Ugyanakkor sohasem zavarta meg a kapcsolatotokat, az együttműködéseteket.
– Mélyebbek voltak az azonosságok a világlátásunkban. Laci szavával élve zsigeri
nemzeti érzésünk volt, nem kokárdás, zászlólengetős. Történelmünk mai szakaszában a
nemzeti közösséget fontos építőelemnek tartottuk. Megegyeztek a nézeteink a vallás megítélésében,
annak szerepéről az emberiség történetében és a jelenlegi körülmények között.
A napi politika időnként szembeállított bennünket, elmondtuk egymásnak a véleményünket,
nem veszekedtünk.
– A több évtizedes kapcsolatban formáltátok is egymást?
– Tudásomat, látókörömet óriási mértékben tágította. Már csak az a 221 felvétel maga
is 221 magánóra volt Vekerdi Lászlótól. Ezek után elmondhatom magamról: Vekerditanítvány
vagyok! A beszélgetéseinkhez készített sok-sok szakanyagát is elolvashattam, a
különböző nyelveken megjelent könyvekből Laci által összegyűjtött és lefordított szövegeket.
Ő több nyelven könnyedén olvasott. Nekem a nyelv gyenge pontom, számomra ez
a nemzetközi kitekintés sokat jelentett.
Kérdező ember vagyok. Beszélgetéseink előtt és utána is. Kérdéseimre pedig rengeteg
választ kaptam. Alapos, adatolt válaszokat. Kár, hogy nincs olyan jó és alapos memóriám,
mint amilyen neki volt. A tőle szerzett ismereteim nagy része lassan elvész.
– Te is formáltad őt valamiképp?
– Laci öntörvényű ember volt. Nem lehetett őt hajlítani. Senki sem tudta. Ha csak egy
kicsit jobban alkalmazkodik, elismert kutató, egyetemi tanár, s ki tudja, mi lehetett volna.

– Matematikában azért biztosan hallgatott rád.
– Egyes részleteket esetleg jobban tudtam, mint ő. De erre nem nagyon volt szüksége,
hiszen széles, áttekintő kérdésekben, a matematika filozófiájáról, történetéről és fejlődési
irányairól, nálam tájékozottabb volt. Sokkal többet olvasott erről. Emlékezhetsz rá, utolsó
találkozásaink egyikén, a budakalászi szanatóriumban, egész kis előadást tartott nekünk
valamiféle L-struktúráról. Bevallom, a betegségére gyanakodtam. Azután, úgy egy év múltán
– Laci akkor már nem élt –, olvastam egy fiatal matematikusunkkal készült interjút,
aki azért nem jön haza Amerikából, mert a szakterületével itthon senki sem foglalkozik.
Az L-struktúrákat kutatja.
– Kedves János, nagyon jó, hogy megírtad ezt a könyvet, Vekerdi Lászlónak is emléket állítottál
vele. Sajnos elszállt az idő, sok kérdés bennem maradt, pedig mennyi érdekeset mondhattál volna
még a Magyar Rádiónál és az Élet és Tudománynál eltöltött éveidről.
– Ne bánd, talán jobb is ez így.

Budapest, 2011 őszén