Valamikor volt Hi-Fi magazin meg audiofil tömegmánia – hát persze az LP-korszakban. Ma már – az iPod korában – a CD is letűnőben, a DVD még úgy-ahogy tartja magát. De audiofilek maradtak, sőt: milliókat ölnek state of the art LP-játszókba, erősítőkbe, kábelekbe (!) és spéci hangszórókba. Szóval ha szűkebb is a közösség, de él, audiofilezik, neki nem mindegy, mit kínál a tömegpiac, megnézi (meghallgatja), mi szól, hogyan szól a lemezen, és böngészi a lemezkritikákat. Fodor Géza e közösség titkos tanácsosa, ha nem legfőbb ítésze volt, az ő véleménye döntött abban, hogy az audiofil mit vesz, mondjuk, a piacon forgó kb. tizenöt La forza del destino (Verdi: A végzet hatalma) felvétele közül. (Na, jó, az igazi audiofil bevásárol legalább tízet – él még összehasonlító lemezhallgatás –, de azért ez ma már luxus: nemcsak szerelem, hanem idő és pénz kérdése is…)

Ez a kötet operalemezeket mutat be, bírál, vizsgáztat. Tudjuk: legendásak voltak operakritikái (az élő előadásokról született terjedelmes bírálatai). Egy-egy produkciót ötször-hatszor nézett meg, hasonlította össze a különböző szereposztásokat és főképp a mindig változó előadásbeli színvonalat. Hisz színházi szabály, hogy minden előadás más, de öt-hat játékalkalomból igen mély dolgok derülnek ki. Mármint Fodor Géza kezén. (Vö. Operai napló c. 1986-os kötetének írásait.)

Az élő zene más, itt most a „véglegesbe” rögzített előadások lemezmaradványain tűnődhet az olvasó. Illetve, mint Fodornál mindig, nemcsak énekes–zenekar–dirigens kritikájával, diszkográfiával meg felvételelemzéssel fog találkozni: számára majd minden lemez alkalom valaminő filozófiai csemege bemutatására, a mű elemzésére, előadás-történetének felemlítésére, persze főképp az előadás hermeneutikai felbontására – mindez belefonva az adott produkció szereplőinek, játék- és zenefelfogásának kritikájába. Itt van pl. a Régi és új Don Giovanni felvételekről c. dolgozata. Indításképp Furtwängler híres salzburgi előadására (1953–54) közelít, de csak azért, hogy szétfoszlassa a legendát: „Sarkosan fogalmazva azt lehetne mondani, hogy Furtwängler nem a művet vezényli, hanem a vele kapcsolatban E. T. A. Hoffmann és Kierkegaard szellemében kialakult romantikus életfilozófiai felfogást teszi hangzó valósággá.” Kemény szavak – de ez csak felvezetés, a produkció leírása, a csodálat: Furtwängler a megformálás erőteljessége ellenére a nagy művészi szabadság élményét adja. Furtwängler nem meghatározza, hanem inspirálja művészeit, a zenekar (Bécsi Filharmonikusok) tagjaitól kezdve az énekesekig. Ma is lenyűgöző az az egyensúly, amely egyfelől a karmester hatalma, másfelől a közreműködők kreativitása között mutatkozik. (Egyébként Tito Gobbi Don Giovanni-alakításának és Elisabeth Schwarzkopf dallamformálásának elemzésére – dicséretére – fut ki a kritika.) A példával csak azt akartam érzékeltetni, hogy a lemezkritika egészen Hegelig és Kierkegaardig, a romantikus hagyományig, a bécsi Mozart-felfogás leírásáig megy el, vagyishogy maszszív teoretikus háttér mozgatja a produkció részletes elemzését. Schwarzkopf szerepformálásáról (Dona Elvira) jut eszembe, hogy Fodornál az esztétikai elemzést a személyes élménybeszúrások teszik testközelivé: „még soha nem hallottam ilyet”, vagy a bissig beszólás, miszerint „nem kellett volna”, „kibírhatatlan”. (Pedig Fodor udvarias – nem személyeskedő –, jóllehet könyörtelen kritikus.) Mellékesen kb. egy tucat Don Giovanni-lemez (DVD vagy CD) kritikája szerepel eme ős-előadás mellett. Hát persze Fodor zseniális Mozart-monográfiáját (A Mozart-opera világképe, 2002) ismerve ez természetes.

Azért hadd tegyem hozzá rögvest, hogy Fodor a Mozart-operák játékkonvenciójának modern fordulatával is azsúrban van. A Varázsfuvola előadásának nagy tradíciója – írja – kifulladt, az interpretáció új alapokról indult, „a régi zene historikus előadása, Harnoncourt (1987)… Sigiswald Kuijken 2004-es Varázsfuvola-felvétele lemond a szép hangok özönéről, és azt a Klangrede, a beszédszerű zene, a mozarti zene korábban ismeretlen artikulációs gazdagságával, drámaiságával helyettesíti, szinte újra felfedezve a művet”. De itt nem ez van, mondja Fodor, amikor kézbe veszi Abbado Varázsfuvola-lemezét (Die Zauberflöte, CD, Deutsche Grammophon, 2006). Kalapot emel Abbado (betegsége utáni) teljesítménye előtt, a lemezben nem a régi játékkonvencióhoz való visszatérést találja, hanem a letisztult szintézist: a lemezen azt csodáljuk, hogy „minden számnak megvan az egyedi fajsúlya és színezete, s összességüknek mégis az egységet teremtő, sajátságos, egyszersmind rejtélyes Varázsfuvola-duktusa. Amit Abbadótól és zenekartól kapunk, a maga stílusában tökéletes.” Ez a „rejtélyes” jelző a felvétel lényege: a modern játékfelfogás széttöredezett, „betétenként” más hangzású felfogásával kacérkodik ugyan, de ezzel a „rejtélyes” duktussal meg tudja teremteni a mű egységét. Megint csak komplex vizsgálatot kapunk: esztétikai elemzést, az előadás-történet áttekintését és az adott produkció minéműségének tökéletes rögzítését.

Persze Fodort nem lehet megvesztegetni: a főhajtás után jön a kritikai passzus: „a darab figurái nem annyira körüljárható individuumok, mint inkább típusok, »eszményi maszkok«, mint Schiller mondja… az énekesek egyéniségének kell megadnia elevenségüket és ízüket”. Majd a lemez egyik sztárjának bemutatása is ilyen: „Az éj királynője Miklósa Erika személyiségétől erős figura” – így a mondat első fele, majd: „akkor is, ha a szerep 15+27 ütemnyi kritikus koloratúrájának bravúros előadása mellett hangja a szólam nagyobb részében vibrál”. Az előadás előttünk áll, ha nem is halljuk – megjelenik a „megvesztegethetetlen” leírásában. (A bírálat először az Élet és Irodalom 2006. április 26-i számában jelent meg.)

Persze kis CD-könyvtáram és kb. mázsányi (szerény, mert ósdi lemezforgatóm miatt alig játszható) LP-gyűjteményem mellett ücsörögve szégyellek e kötet kapcsán kritikusként megszólalni, agyonnyom Fodor „diszkográfiai” teljessége. Az elemzett lemezek tizedét se ismerem. Így aztán marad a csodálat. Szinte hihetetlen ez az áttekintő képesség. (A szerkesztés Váradi Szabolcs munkáját dicséri, és a kötet végén közreadott pontos diszkográfiai adattárat Várady Éva készítette.)

Ezért aztán csak ámulok, mondjuk, az olyan mondaton, hogy „mostanában meglepően sok bel canto opera felvétele jelent meg a magyar hanglemezpiacon középáras vagy olcsó sorozatokban. Kilenc darab tíz felvételéről szándékozom beszámolni.” (Bel canto-operák a verismo korában c. hosszabb tanulmányából idéztem, 2002-ből.) Hogyan? Az imént Schiller meg Harnoncourt találkozott, másutt Stendhal és Abbado fogott kezet, most meg piaci jelentésből és árfekvésből startol? Ki vagyok ütve. Úgy értem, hogy csak csodálni tudom azt a széles horizontkezelést, amivel ezt a már rég áttekinthetetlen kínálatot hermeneutikától árfekvésig átfogni és elemezni képes. Unikális teljesítmény.

Mozart-mánia ugyan átüt a köteten, de, mondjuk, itt van egy egészen más tészta: Rossini. (A kritika címe: „Másodfokú vidámság – Rossini-operák video- és CD-felvételei – Il barbiere di Siviglia több videón és több CD-n”.) Elsőre itt is a filozófiai ráfutás kapott meg, ahogy a jelen kultúrtörténetébe beilleszti a jelenséget (lemezeket). „Aligha véletlen, hogy a klasszikából a romantikába áthajló olasz opera, a Rossini-, Bellini- és Donizetti-oeuvre vagy Schubert extenzív életművének reneszánsza egybeesik a melankólia elméleti irodalmának felvirágzásával, Wolfgang Lepenies és Földényi F. László kultúrfilozófai bestsellerétől Nádas Péter esszéjéig.” Ennyi a zeneszociológiai háttér, innen mint értelmező mezőből emeli le ezen operák lemezeit. De engem ez a megjegyzés valami villámszerű jé-effektussal terített le, mert eddig ha Rossinit hallgattam, világának kulcsát valami más dobozban keresgéltem. Fodor szerint ma úgy éljük meg Rossini játékosságát, mint „valami elmúltra emlékező, hiányon alapuló és melankóliával befuttatott »másodfokú vidámságot«. (Abbadónak a Ponnelle rendezésében Milánóban produkált 1974-es A sevillai borbélyát, ill. ennek 1989-es Met-ben felvett videóját szemlézi.) Figyeld a mondatfilozófiát, mert ez a „hiányon alapuló másodfokú vidámság” zeneileg is fura, mert nem nosztalgiára céloz, e zene Fodor számára itt is áradó vidámság, ám szerinte ebben az előadásban mégis érződik a fenntartás, mert ez a zenés színház önmagára is reflektál. Mondjuk, a III. felvonás „buona sera” jelenetében Figaro (Herman Prey) elintézi, hogy a betolakodó Don Bartolo (Enzo Dara) eltűnjön a körükből. Az ötös hosszas bújócska, mert dupla fenekű zenei jelenet, vicces átverés (kiszúrnak Don Bartolóval), akinek hangjában viszont megcsillan a „tudom, hogy átvernek” reakciója (közben persze zsebre rakja az ál-zenetanártól kapott pénzes zacskót). De ha a kitolás, bonyodalom, tréfa és ijedelem buffóját figyeled – immár Fodor vezette szemmel –, meghallod, hogy a balhé ellenére a jeleneten a hangzás poézise uralkodik. Vagyis nem fogod a hasad a röhögéstől, csak érzed, hogy valamikor ilyen kedélyes volt a komédia. És valami melegség bújik szíved köré a belső mosoly mellé. (Mellékesen Enzo Dara ezzel a Don Bartolo-alakításával lett világhírű.) Teresa Berganza pedig hozza a kedves-bájos Rosinát, Fodor pikírt megjegyzésével: szembemegy a korábbi-későbbi rámenős, férjfogó csinibaba-szerepértelmezésekkel.

De az elemzés közepén – mintha csak úgy mellékesen – feltesz egy kérdést, ami szöget üt fejembe: lehet-e egy tünékeny művészi produkció (színház, opera – csak a jelenben „él”) rögzített formában – azaz lemezformátumban – „klasszikus”? Merthogy szerinte ez a negyvenéves Abbado–Ponnelle-felvétel ma is hat, szóval jogos a jelző. A kérdés azonban általában is releváns: lehet-e egy CD- vagy videofelvétel klasszikus? Nem kánonteremtő – erről nincs szó –, de (nagyképű kifejezéssel) örök életű. (Már ameddig le nem kopik a zenehordozóról a jel…) A kérdésre a magam laikus mániájával rávágnám, hogy igen, vannak ilyen klasszikus felvételek. Pl. az 1937-es eredeti, majd az 1953-ban LP-re, 1988-ben CD-re „remastered” glyndebourne-i Don Giovanni-felvétel a karmester Fritz Bushsal és főképp Pataki Kálmán Don Ottaviójával, netán a Szöktetés Fricsay Ferenccel (azt hiszem: 1954-ből). De ez utóbbi inkább csak magánörömködés, esztétikailag nem sokat jelent. Vagyis a kérdés ott marad a levegőben. Hadd gondolkozzon egy kicsit a lemezhallgató is…

Írásai életképességének csodája, hogy ugyan a lemezek, videók nagy részét az olvasók többsége nem ismerheti, az elemzések olvasmányélménye mégis lebilincselő: lemezkritika mint kultúrtörténet, filozófia és élvezetes „csevegés”. Ez is tradíció: valamikor a jónép azért vette meg hetenként kétszer az akkori (1954 és 79 közötti) Magyar Nemzet c. lapot, mert Pernye András zenekritikáit akarta olvasni. Jóllehet a lelkes olvasók többsége a Zeneakadémia környékén se járt. De végig élvezte ezeket az írásokat. Fodort is élvezni fogod, bár sejtem, hogy ez – lemezvásárlóként – sok pénzedbe fog kerülni.

Last but not least: a kötet pompás kiadása méltó emlékezés egy nemrég eltávozott óriásra.