A társadalomtörténeti folyamatok értelmezésének és elbeszélésének számos, eltérő "léptékkel" dolgozó módszertani iskolája alakult ki azelmúlt században. Innen nézveminden bizonnyal a két legradikálisabbankülönböző szemlélet egyfelől a nagyon nagy felbontással dolgozómikrotörténet, másfelől pedig a nagy periódusokat,átfogótörténelmi, földrajzi egységeket, Braudel kifejezésével a "hosszú időtartamokat"áttekintő módszer lehetne.

Johan Goudsblom, holland szociológus Időrezsimek című kötetének koncepciója kétségkívül ez utóbbi felfogással tart rokonságot: "Célom - írja - a visszatekintés: milyen struktúrát, milyen szabályosságot fedezhetünk fel az emberiség eddigi fejlődésében?" Ezt az igen ambiciózusnak mondható programot Goudsblom egy olyan folyamatmodell segítségével kívánja megvalósítani, amely a nagy történeti periódusok átmeneteit, változásait bizonyos civilizációs állapotok egymásra következésével és/vagy épülésével magyarázza. "Civilizáción" itt szigorúan az eliasi fogalom továbbgondolását kell értenünk: szabályozási folyamatot, amely a kezdeti (akár ősközösségi) viselkedési mintázatokra egyre több és több "rezsimet" épít, a tűzrezsimtől indulva az agrárrezsimen keresztül egészen az ipari rezsimig, ha a gazdaságtörténet felől nézzük a nagy periódusok alakulását.

A címadó időrezsim Goudsblom által kialakított fogalma az időmérés civilizációs "vívmányát" helyezi egyszerre történeti és politikai kontextusba: a mérés technikáinak egyre pontosabbá válásával nemcsak az időhöz (és így áttételesen a mindennapi élet szinte minden területéhez) való viszonyulás alakul(t) át radikálisan, hanem egyfajta totális gyarmatosítás is végbement, hiszen ma már az egész világnak egy korábban részleges - azaz a nyugat-európai - időszámításhoz kell igazodnia. Goudsblom megállapításai, legyen szó akár a szégyen, a királyság intézményének vagy a vallási szokások formáinak történeti elemzéseiről, impozánsak, gondolatébresztőek és politikai korrektségüknek köszönhetően
sokszor kimondottan szimpatikusak.

De mindezek ellenére az Időrezsimek mégis elbizonytalaníthatja az olvasót. A nagy, sok ezer éves periódusok és földrésznyi perspektívák között ugyanis nagyon nehéz úgy tájékozódni, ha nem kapunk a kezünkbe egy legalább áttekinthető léptékű tér-, vagy ha úgy tetszik, időképet. Maga Goudsblom írja egy helyen Platón és Arisztotelész módszerét bírálva: "...ők is utaltak a múltra, de ilyenkor egy fiktív, datálatlan múltról volt szó, amely csak arra szolgált, hogy megvilágítsa a jelenre vonatkozó elképzeléseiket", és ha nem is enynyire tervszerűen, de sajnos maga a szerző is sokszor ebbe a hibába esik. A nagy folyamatok sokszor köztudott vagy egyértelmű állomásainak tárgyalásából legtöbbször
hiányoznak a konkrét időintervallumok vagy éppen a történeti források megjelölései.

Pedig (például) őstörténetet, bármennyire spekulatív (szükségszerűen) ez a műfaj, lehet írni alaposabban is. Akár a hatalmas menynyiségű tárgyi leletet feldolgozó régészet (Colin Renfrew), vagy az eszközhasználathoz kötődő kognitív készségeket és a lehetséges idegrendszeri evolúciót is modellező kognitív archeológia (Steve Mithen, Merlin Donald) felől. De ellenpéldaként említhetném a más, akár jelenkori nagy periódusokra vonatkozó, ám mindig az adatok tömkelegére támaszkodó munkákat, Braudeltől egészen Castellsig (vagy ironikus módon Goudsblom korábbi, magyarul is megjelent művéig, a Tűz és civilizációig).

E hiányérzet mellett külön zavarba ejtő Norbert Elias állandó jelenléte: úgy tűnik, Goudsblom kiemelt szívügyének tekinti mestere elméletének igazolását és védelmét. Ami érthető, de amilyen furcsa és anakronisztikus volna, ha mondjuk egy mai (és nem mellékesen egy Bartlett-tanítványtól származó) szociálpszichológiai esszé primer forrása Frederic Bartlett lenne, olyan bizonyosnak tűnik, hogy ez a stratégia nem kifizetődő, ha "hosszú távon" is hiteles és fejlődőképes interpretációk megalkotása a cél.