0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2002
Oldalszám: 228 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9132-95-5
Témakör: Vallástudomány

Ára: 2600 Ft (Elfogyott)

Hogyan hiszünk
Istenkeresés a tudomány korában

Hogyan hiszünk - Istenkeresés a tudomány korában

Csorba F. László írása
A szerző az amerikai Sceptic Magazin kiadója és e társaság titkára, aki önmagát nem ateistának vagy „hitetlennek”, hanem - természetesen – szkeptikusnak nevezi. A különbség árnyalatnyinak tűnik, mégis lényeges. A szkepszist Shermer nem valamiféle metafizikai elvként fogalmazza meg, hanem a descartes-i hagyományoknak megfelelően tudományos módszernek, s egyúttal a felvilágosult racionalista gondolkodó elvárható szellemi attitűdjének is tekinti. Ebbe aztán belefér, hogy sok mindent, többek között „az emberek” (a többi ember) sokféle hitét és hiedelmeit is ezen a módon elemezze. Teszi ezt látható érdeklődéssel, némi iróniával, és – azokon a területeken, ahol otthon érzi magát – árnyalt, körültekintő, sőt néhol költői megfogalmazással is. Ami a könyv érdekessége, hogy a hitet a „tudomány korában” vizsgálja, tudományon persze nem elsősorban a modern teológiát, de nem is a szociológiát érti, hanem főként a kozmológiát és az evolúcióbiológiát. Hivatkozásaiban az olvasó magyar nyelven is megjelent népszerű munkák szerzőire bukkan: Stewen Hawking, Richard Dawkins, Daniel Dennett, Steven Pinkler és Jay Gould neve ismerősként köszön (1), és valóban, ha már a többi szerzőt is olvastuk, szinte egy vitaesten érezhetjük magunkat, ahol a neves – és lényegében azért egyetértő – ismerősök szellemi tornagyakorlataiban gyönyörködhetünk. Megjelennek az ellenfelek is, többek közt II. János Pál pápa (mint a Fides et Ratio kezdetű enciklika szerzője), Drosnin, a Biblia kódja című beststeller írója, Nietzsche („Isten halott” …), fölbukkan a popsztár Madonna, egy filmrészlet erejéig A.C.Clark (2001 Űrodüsszeia), a Time magazin főszerkesztője, Blaise Pascal és még sokan mások… A színes társaság közepén pedig, elbűvölő showman-ként ott ül maga Shermer, és nyájasan, elfogódottan vagy ironizálva összefoglalja, hogy mit is hallottunk (sok az idézet). Ha ennyi szellemi petárda tüze-füstje után az olvasó esetleg arra gondolna, hogy utánanéz, mit is írt pontosan Aquinói Tamás, sajnos nem lel támpontot, hiszen nincs irodalomjegyzék. Kár.
Maga a könyv a hitről szól, mint kétségkívül reális jelenségről, melytől azonban a szkeptikus szerző értelemszerűen eltávolítja magát. Ez nem is lenne baj, ha előzőleg valamiképpen megmerítkezne benne. Ha ugyanis van valami, ami nem engedélyezi a teljes és radikális kívülállást, az éppen a hit kérdése. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni” – tartja a nóta, adott esetben: aki bármilyen hitről érdemben, igaz módon akar szólni, aligha kerülheti meg, hogy valamilyen mértékben, legalább időlegesen ne fogadja el a vizsgált szemléletmódot. Ez a szellemi bűvészmutatvány, ez a „kint is, bent is”, amire Shermer törekszik, sajnos kevés sikerrel.
Pedig a felütés, az 1. fejezet kezdő metaforája igazán izgalmas. Egy síkországbeli négyzet és egy gömb különös találkozásáról szól, Abbott 1884-es (!) Flatland (Síkország) c. matematikai tanmeséje alapján. Az a probléma, hogy „olyasvalamit kellene ésszel fölérni, ami definíció szerint fölfoghatatlan”- írja, s elmeséli, hogy a gömb hogyan ébreszti rá a négyzetet a harmadik dimenzió „fölfoghatatlan realitására”, majd az analógiákon fölbátorodó négyzet (illetve immár: kocka) hogyan terjeszti ki a gondolatmenetet a negyedik dimenzióra, amit már a gömb sem képes fölfogni. „Miként a szemtelen négyzet a gömb saját analógiáját használta föl arra, hogy szembesítse mesterét egy magasabb dimenzióval, úgy az isten léte mellett szóló bizonyítások is fölhasználhatóak egy még magasabb rendű lény lehetőségének végiggondolására, ad infinitum. (...) Amit nem vagyunk képesek megérteni, azt nem tudjuk bizonyítani. Ami pedig bizonyíthatatlan, az egyúttal eldönthetetlen is.” - vonja le Shermer a következtetést. (25.p.) Az „Ujjé, egy csöpnyi hit” című fejezetben sorra kerülő „istenérvek” cáfolatai már csak példát mutatnak ezen elv alkalmazására. A probléma csak az, hogy az „istenérvek” sem Anzelmnél(3), sem Aquinói Tamásnál nem logikai bizonyítások, hanem utak. Ezek a tudós skolasztikusok ugyanis tisztában voltak Shermer érveivel, céljuk tehát a ráció és hitigazság összeegyeztethetőségének megmutatása volt, nem pedig a bizonyítás. (Bizonyítani csak azt lehet, amit vissza tudunk vezetni valami nála alapvetőbbre, megkérdőjelezhetetlenre, például az euklideszi matematikában Euklidesz axiómáira. A hívő számára éppen Isten ez a végső „axióma”, amit természetesen nem tud semmi még alapvetőbbre visszavezetni, így bizonyítani sem. Ugyanezért nem fogja elfogadni szkeptikus vitapartnerének ez irányú mesterkedését.) A kérdés tehát nem az, hogy be lehet-e bizonyítani az axiómák igazságát (nem lehet), hanem az, hogy mire jutunk, ha elfogadjuk azokat (például nekiállhatunk a geometria művelésének).
Shermer persze nem sétál be ebbe az utcába, hanem „a hitet” (pontosabban: a megkülönböztetés nélküli mindenféle hiedelmek sorát) evolúciós nézőpontból kívánja magyarázni. (Azaz – figyelem! – valami nála alapvetőbbre, az „evolúciós mítoszra” visszavezetni...). Vezérlő elve, hogy az ember mintázatkereső állat, aki még ott is rendet, értelmet, célt – mintát – keres, ahol az valójában hiányzik. Ez a tulajdonsága – érvel Shermer – evolúciós előnyöket kínált, mert még mindig előnyösebb volt néhány téves következtetésben hinni, mint egyáltalán semmiben. A hívő közösségek tehát szelektálódtak, mi pedig az ő leszármazottaik vagyunk, tehát tetszik – nem tetszik: hiszünk (valamiben). Példaként (vagy metaforaként?) a Kanizsa-négyszög látási illúzióját említi, mely „elhiteti az elmével, hogy a kép tartalmaz egy négyzetet, holott azon kizárólag négy, derékszögű kivágásával egymás felé forduló figura fedezhető föl. (…) De igazi négyzet nincs az ábrán. A négyzet az elménkben található.” (65.p.) Kérjük a kedves olvasót, döntsön: ott van a négyzet az ábrán vagy nincs ott? A válasz attól függ, hogyan vélekedünk a geometria igazságáról (s ezzel Platón filozófiájáról). A pontok kiterjedése és a határoló vonalak vastagsága az euklideszi axiómák szerint nulla, azaz nem lehetnek láthatóak, csak következtetünk rájuk – bármilyen alakzatból, ami emlékeztet minket az „igazi négyszögre”. Éppúgy, ahogyan a b) ábra ormótlan festékhurkáiból, melyekre természetesen szintén nem mondható, hogy azok „valóban” négyzetet alkotnak. Az „igazi négyzet” tehát az elmében van, de mégsem a fantázia szüleménye. A matematikusok nagy része legalábbis meg van győződve arról, hogy objektív igazságokkal foglalkozik, vagyis olyan tényekkel, melyek akkor is igazak lennének, ha sem ő, sem más matematikus nem tanulmányozná azokat. A recenzens emellett nem állja meg, hogy ne szúrjon be ide egy kaján „érvet”: én nem csak hiszem, de tudom is, hogy a fehér négyzet ott van – mert a Windows ábraszerkesztővel magam raktam oda! (Vajon Shermer könyve nem így készült? Hogyan vélekedhet egy szkeptikus erről a „metafizikai háttérről”? …)
Komolyra fordítva a szót: a probléma megérdemelte volna a súlyának megfelelő filozófiai és pszichológiai diszkussziót. (Az alaklélektan ide vonatkozó megállapításait a szerző nem is említi!). Éppen a Shermer által alkalmazott evolúcióbiológiai megközelítés követeli meg, hogy a külső mintáknak éppúgy realitást tulajdonítsunk, mint a belsőknek. Az ismeretelmélet ezen alapkérdéseire itt csak utalhatunk, hiszen azok még lábjegyzetként sincsenek jelen a könyvben. Sajnálatos hiány!
Túllépve a – talán nem szerencsés – pszichológiai-élettani analógiákon, fordítsuk figyelmünket arra, ahogyan Shermer a vallásos hit különböző formáit elemzi. A legfeltűnőbb: mindenfajta érdemi megkülönböztetés hiánya. Egymás mellé kerülnek a természeti népek teremtésmítoszai, a mai kor babonái, a floridai autókölcsönző üvegablakán megjelenő Szűz Mária jelenésbe vetett hit (fénykép mellékelve), és - mondjuk - az Utolsó Ítéletet 2000-re várók meggyőződése. Ez még nem lenne baj, ha Shermer tisztázná fogalmait: mit ért például babonán, előítéleten, mítoszon, paradigmán, tudományos hipotézisen, sejtésen, intuíción, dogmán, logikai premisszán stb. Csak ezek ismeretében kísérelhetnénk meg biztonságosan szűkíteni vizsgálódásunk tárgyát (ha ez a cél) például a (mai) vallásos hit jelenségeire. Shermer vallásra vonatkozó példáinak többsége európai és amerikai, azaz valamiképpen kötődik a monoteista vallások (zsidó-keresztyén) istenképéhez. Ennek vizsgálata sem kerülheti meg az autentikus forrásoknak – például Pál apostol leveleinek – elemzését. Ezeket Pál többek közt éppen azért írta, hogy a hívek és nem hívek egyaránt világosan értsék: miről-kiről – szól a születő vallás hite. Ez az alapja a Fides et Ratio pápai enciklikának is, melyet Shermer hosszan idéz és vitat, s meg kell vallani, jó érzékkel teszi, hiszen éppen annál a kijelentésnél akad el, ami annak valóban a lényege: „Nincs tehát semmi ok a hit és az értelem közötti bárminemű versengésre: mindkettő magában foglalja a másikat, s rendelkezik a saját hatáskörével.” (idézet az enciklikából, 139.p.) Shermer megrója a pápát, amiért „az értelem nyelvét alkalmazza a hit folyamatainak jellemzésére”, s nem veszi észre, hogy ő is ugyanezt teszi. Nincs is más megoldás, ezt a töredékes, metaforikus, utalásokból álló nyelvet kell használnunk, ha egyáltalán beszélni akarunk. De ne becsüljük le lehetőségeinket! Paulus vagy II.János Pál éppen a nyelv metaforikus erejét használták föl, amikor „össze szerették volna egyeztetni az össze nem egyeztethetőket” (ahogyan Shermer fogalmaz) azaz legalább utalni próbáltak az elérendő teljességre (ahogy a recenzens fogalmazna). E ponton lehetett volna mélyebb értelmet adni a gömb és a négyzet beszélgetésének: a negyedik dimenzió nem azért fölfoghatatlan számukra, mert „összeegyeztethetetlenek összeegyeztethetőségét kívánná meg”, vagy mert a geometriai alakzatok zavaros és misztikus biztonságvágya szülte volna, hanem azért, mert beszélt nyelvük nem alkalmazkodott hozzá, csak analógiás módon tud érvelni a magasabb dimenzió realitása mellett. Talán az úgynevezett „hittitkokat” (a Szentháromság egysége, a megtestesülés misztériuma, Isten személyessége) is innen lehetett volna megközelíteni.
Shermer más utat választ. Isten személyességét - sok elődjéhez hasonlóan – megkísérli az ember történetmeséléséből, a mítoszteremtéséből levezetni. „Isten egy mítosz, egyike a legmagasztosabb és legszentebb mítoszoknak, amit a mítoszteremtő állatfaj valaha alkotott.” (169. p.). Korrekt, sőt udvarias ateista mondatnak látszik, mégsem helyénvaló. Shermer elfeledkezik arról a történeti tényről, hogy a zsidóság majd a keresztyének olyan Istenben hittek (és hisznek), aki határozott és legfőbb parancsként hirdette meg a világ mítosztalanítását, ezt a Biblia nyelve a bálványimádás tilalmaként fogalmazza meg. A rómaiak istentagadóknak tartották őket: templomaikban valóban nem találtak egyetlen istenszobrot sem. A „faragott képek készítésének és imádásának” tiltása mai szóval élve mindenfajta emberi hiedelem, mítosz és ideológia kizárólagosságának elvetését, megkérdőjelezésének jogát, sőt kötelességét jelenti. Kemény program ez, keményebb talán még a Szkeptikusok Társaságának programjánál is. Aligha tévednek, akik az európai természettudományok alapjának tartják. Aquinói Tamás ezért nevezhette a filozófiát „a teológia szolgálóleányának”, amivel nem a tudományok kiszolgáltatottságát, hanem éppen ellenkezőleg: szabadságát emelte ki. Gondoljuk meg, hogy miféle bálványoknak (cégeknek, lobbiknak, reklámügynökségeknek, bankoknak) szolgál ma a „szabad” tudomány, s vessük ezt össze Teológia úrnővel - tessék választani.
Más kérdés, hogy a mítosztalanítás programja hogyan valósult meg a történelemben és a (természet)tudományokban. Akár a Bibliát lapozzuk, akár a tudományok történetét vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy bizony töredékesen, néhol siralmasan, mindig új bálványokat emelve és döntve. Itt volna a helye, hogy Shermer legalább utaljon a tudományos vagy annak mondott paradigmák, ideológiák és elméletek hosszú sorára (az alkímián és flogisztonelméleten át a homunculusig, az eugenika-programig), melyeknek néhány fontos jellemzőjét például Kuhn híres tudománytörténeti munkájában olvashatjuk(4). Itt lenne a helye az esetleges szociológiai elemzésnek is (amit az előszó szerzője, Lakatos László joggal hiányol, s rögtön meg is tesz). Mindez persze még utalások formájában is köteteket töltene meg, nyilván nem férne el kétszáz oldalon. Shermer iszonyú nagy fába vágta a fejszéjét.
Összefoglalva: a választóvonal nem hit és szkepszis (hitetlenség) közt húzódik. A döntő kérdés a hit minősége, célja, iránya. Hasonlóképpen csínján kell(ene) bánni a felmérés azon kérdéseinek értékelésénél, melyek Isten létére és a Benne való hit alapjaira vonatkoztak. Mielőtt különféle korrelációs értékekkel és grafikonokkal díszítjük a tanulmányt, tisztázni kell, hogy pontosan mik között próbálunk (számszerű!) összefüggést találni.
A könyv legüdítőbb és legizgalmasabb fejezete az utolsó, mely a Dicsőséges kontingencia címet kapta. A modern evolúcióbiológia (és kozmológia) néhány igazi kulcskérdéséről van itt szó. A „dicsőséges kontingencia” (magyarul: esetlegesség - akár így is fordíthatták volna) maga a Homo sapiens, a kérdés pedig a szükségszerű, a véletlen és az esetleges megnyilvánulása a biológiában. Gould szavaival: ha visszatérnénk a kambriumba, valami csekély paramétert megváltoztatnánk, majd újrapergetnénk a filmet: lenne-e ott valaki (ember), aki megnézhetné? Nemcsak fölbukkan az antropikus elv (4) és a káoszelmélet (5), az egyedi és a csoportszelekció kérdése(6), hanem kirajzolódik köztük néhány összefüggés is, ami ritka erény. Shermer elég bátor ahhoz, hogy - Gould-dal az oldalán - kitörési pontot keressen a végletesen redukcionista evolúciógenetika zsákutcájából. A modern biológia kulcskérdései közül talán csak az ökológiai szempont, például a Gaia-hipotézis (vagy mítosz?)(7) hiányzik, de az nagyon, hiszen Wright metaforája szerint „az evolúció drámája az ökológia színpadán játszódik”. Ha a drámáról beszélünk, nem tekinthetünk el a deszkáktól, melyek itt szó szerint „a világot jelentik”.
Ezt a fejezetet érdemes áttanulmányozni minden történelem-, filozófia- és biológiatanárnak, hiszen olyan kérdéseket feszeget, melyek egyrészt a tudomány mai „frontvonalai”, másrészt elemi igényként ott vannak minden diák tudatában. A cél, az értelem, a véletlen (a „Mi lett volna ha?” - kezdetű, korábban tudománytalannak bélyegzett kérdések) új megvilágításban bukkannak elő és továbbgondolásra késztetnek. A recenzens például azon töpreng, hogy miért is tartja „dicsőségesnek” Shermer ezt az esetleges evolúciós ágacskát, az embert (s a fajon belül nyilván önmagát is)? Miben áll ez a dicsőség? Miért nem esetleges az értelem is, a törvény is, a rend is (amit esetleges fajunk dicsőségesen fölismert)? Konkrétabban: miért nevezhető - minden hibája és hiányossága ellenére - mégiscsak izgalmas, gondolatébresztő könyvnek Shermer saját írása? Talán azért, mert szerzője téved ugyan, de bátran és elfogulatlanul gondolkodik. Tiltakozik ugyan a láthatatlan négyzet léte ellen, de mégis, ő maga mutatja be „dicsőséges ellenfelét”. Deklaráltan szkeptikus ugyan, de makacs érdeklődése a hit kérdése iránt jelzi, hogy korántsem közömbös. A hit ellentéte pedig talán nem is a kétely, hanem a közöny.

Verőce, 2001. július 18-án

Csorba F. László

Hivatkozások


(1)
Dennett, Daniel: Darwin veszélyes ideája Typotex 1998
Pinkler, Steven: A nyelvi ösztön Typotex
Gould, Stephen Jay: A panda hüvelykujja Mérleg/ Európa 1990
Gould, Stephen Jay: Az elméricskélt ember Typotex 1999
Dawkins, Richard: A vak órásmester Akadémiai 1994
Hawking, Steven: Az idő rövid tröténete Talentum, 1998 (utolsó k.)

(2)
Canterbury Anzelm: Monologion. Proslogion MTA Filozófiai Int. 1991

(3)
Kuhn, Thomas: A tudományos forradalmak szerkezete Gondolat 1984

(4)
Az antropikus elvről részletesebben:
Székely : Az emberarcú kozmosz Áron 1997

(5)
A káoszelméletről bővebben:
Gleick, James: Káosz Göncöl 1999
Nikosz, Fokasz (szerk.): Rend és káosz Replika 1997
(lásd még Új Pedagógiai Szemle)

(6)
A szelekeció szintjeinek kérdéséről „ortodox redukcionista” munka például
Dawkins, R: A hódító gén Gondolat 1989
Barash, Rudolf: Szociobiológia és viselkedés Natura
a csoportszekecióval számol például:
Csányi Vilmos: Van ott valaki? Typotex 2000

(7)
Lovelock, Jim: Gaia, a földi élet egy új nézőpontból Göncöl 1987
György Lajos: Vissza a kozmikus rendhez Föld Napja 2000

 

Csorba F. László

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK