Van valami, ami oka minden létezőnek, ez a valami a legjobb, legszebb, legigazabb. Egy szóval: a tökéletesség. Canterburyi Szent Anzelm szerint ez olyannyira valóságosan létezik, hogy nála nagyobb nem gondolható el, de mint ilyen, az sem gondolható róla, hogy nem létezik. Ám bármilyen fokozatát képzeljük el a tökéletességnek, létezik annál magasabb fokozat is, ugyanis bármilyen nagy számot gondolunk ki, mindig hozzá tudunk adni egyet, tehát „miért épp Istennél torpannánk meg?”
Ilyen és ehhez hasonló érvekkel bombázza olvasóit a Hogyan hiszünk? című könyv szerzője, Michael Shermer, aki az amerikai értelmiség körében a mai szkepticizmus egyik vezéralakja. Magát agnosztikusként definiálja, mert úgy gondolja, hogy a teizmus és ateizmus mellett létezik egy harmadik út, mely szerint Isten létének kérdésében nem lehet bizonyosságot szerezni, ezért tartózkodni kell az állásfoglalástól.
Könyvének műfaját nem könnyű meghatározni. Félúton van a tudományos és a magazinirodalom közt, de nem tudományos népszerűsítő munka. Legközelebb talán az áltudományossághoz áll. A szerző elképesztő mennyiségű hivatkozással árasztja el művét. Átpásztázza a mai tudományterületek összességét, érveket sorakoztat fel a filozófia, a pszichológia, a médiatudomány területéről, és még sorolhatnánk napestig a tudományágakat, amelyeket bevon a könyvébe. Az európai olvasó először elképed e mindent érintő kavalkád láttán, majd a szkepszis is fölébred benne – a szkepszissel szemben.
A könyv tárgya a hit problémája vagy inkább pszichológiája. Arra keresi a választ, hogy miért hisznek az emberek olyan dolgokban, melyekre nincs ésszerű bizonyítékuk. Bár a felvonultatott válaszok igen sokoldalúak, mégis hiányérzetünk támadhat, ugyanis sem a hit, sem a hívő személy nincs kellőképpen megvilágítva. Shermer ugyanis egy alapvető disztinkciót nem ismer: nem tesz különbséget a vallásos hit és az illuzionisták trükkjeinek bedőlő hiszékenység között.
A filozófiai istenérvek mellett a XX. század tudományából származó hitérveket is feltérképezi. Ezen érvek sokasága két nagy irányzatba rendeződik, az egyik az új kozmológia, melynek lényege röviden az, hogy mind a tudomány, mind a Genezis helytálló, s ugyanarra a következtetésre vezetnek bennünket. A másik, az előbbinél jóval radikálisabb új kreacionizmus azon fáradozik, hogy a Genezis gondolatkörét viszontlássa a közoktatásban. Először az evolúciós tanok alternatíváját kívánták megfogalmazni, mikor ez nem sikerült, már megelégedtek volna avval is, hogy az evolúciótudomány és a teremtéstudomány egyforma súllyal essen latba az oktatásban.
S hogy milyenek is vagyunk mi, hívő, hitetlen és agnosztikus (de mondhatunk szkeptikust is) emberek, arról a Történetmesélő állatfaj című fejezet szól. Mint ahogy számos tudomány bizonyítja, mi, emberek történetmesélő állatfaj vagyunk, mindennapi tapasztalatainkat történetekbe foglaljuk, majd ezekből formáljuk meg énképünket. De amellett, hogy történetmesélők vagyunk, még mintázatkeresőknek is tekinthetnek bennünket a tudósok. Történeteinkből mítoszok lesznek, s – így a magyarázat – a reciprok altruizmus révén („ha te megvakarod az én hátam, én is megvakarom a tiédet”) a morál is kifejlődik.
Innen pedig már csak egy ugrás a vallás, hiszen az nem más, mint az emberi kölcsönhatások szabályait megerősítő és érvényesítő struktúra. Isten a mintázat, a történet „kulcsszereplője”, s ő az, aki a morálért is szavatol. De mindez nem más, mint egy szép történet. „Isten mítosz, a legmagasztosabb, legszentebb”, és ha ennek tudatában vagyunk (ha ezt hisszük), akkor „az univerzum teljesen új értelmet nyer, tudjuk, hogy helyünk nincs előre elrendezve benne, hogy azt nem nekünk tervezték – sőt, hogy egyáltalán nem is tervezték. Ha nem vagyunk semmi más, mint csillaganyag és biomassza, milyen különleges színezetet kap az élet!”
Csak annyit fűzhetünk hozzá e gondolatmenethez, hogy persze az így összefoglalt „szép történet” maga is csak egy történet, nem pedig a Történet, ha szerzőnk szellemében következetes szkeptikusok vagyunk.