0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Kiadás: 2. kiadás
Megjelenés: 2010
Oldalszám: 314 oldal
Formátum: Fr/5, kötve
ISBN: 978-963-2790-91-6
Témakör: Tudománytörténet, Népszerűsítő fizika
Sorozat: Principia Philosophiae Naturalis

Eredeti ár: 2350 Ft
Webshop ár: 1762 Ft

KOSÁRBA
Newton válogatott írásai

A boldogság evilágisága

Új KönyvPiac — 2003. március
Az antikvitás azt tanította: légy erényes; a kereszténység azt: légy hívő; a modernek viszont azt ajánlják: légy boldog. A boldogság evilági keresése modern eszme, első megfogalmazói között ott találjuk a korai angol felvilágosodás kiválóságait, az erkölcsfilozófus Francis Hut­chesont, az unitárius polihisztor Joseph Priestly-t, de mindenekelőtt és legelsősorban a filozófus John Locke-ot. „Hűségesen követem a magam elé kitűzött boldogságeszmét” — jelentette ki Locke a 17. század végén, s vele együtt az angol gondol­kodók mindent megtettek azért, hogy elismertessék a boldogságot mint jogos, evilági életcélt. Ennek a gondolati fejlődésnek a legfőbb társadalmi tanulságát később az utilitárius Jeremy Bentham mond­ta ki abban a mára klasszikussá vált megfogal­mazásban, hogy a liberális demokrácia célja nem lehet más, mint a „greatest-happiness of the grea­test number” — a lehető legnagyobb boldogság a lehet legtöbb ember számára.A korai angol felvilágosodás gyökeresen megvál­toztatta a középkori világképet. Az 1700-as évek elejére fordulat ment végbe először is magában a teológiában. A racionális anglikanizmus kezdte Istent egy jól berendezett univerzum jóindulatú ter­vezőjeként ábrázolni. A Glóbusz az emberiség ter­mészeti törvények által uralt barátságos ottho­naként mutatkozott, ahol az emberek — önnön evilá­gi boldogulásukra — begyűjtik a föld gyümölcseit, ­megszelídítik az állatokat és learatják a termést. Ezzel az új keresztény optimizmussal párhuza­mosan haladt az angol felvilágosodás erkölcsfilozó­fiája és kibontakozó esztétikája: Shaftesbury har­madik grófjának — akit egyébként gyermekkorában nem kisebb elme, mint éppen Locke vezetett be a tudományok és a művészetek elsajátításába — az erény gyönyöreihez írott rapszódiái már azok előtt egyengették az utat, akik később majd a gyönyör erényeinek bajnokai lesznek. Locke-nak, többi tudóstársával egyetemben, meggyőződése volt; hogy az individuum képes a fejlődésre, a gazdagabb, sokoldalúbb, terméke­nyebb élet kialakítására az egyéni célok kitűzése és követése során. Hitte, hogy ez a lehetőség a külső és a belső természet törvényeinek megismerése révén tudományosan megalapozható. Ez a tudományos folyamat pedig Sir Isaac New­tonnal (1642-1727) kezdődött, aki Locke fiatalabb kortársaként a modernitás egyik alapművében, a Principia Mathematica Philosophia Naturalis — A természetfilozófia matematikai alapjaiban lefektette a tömegvonzás univerzális alaptörvényeit, míg Optics című munkájában megadta a fény/vilá­gosság terjedésének alapképletét. Az angol light szó egyszerre jelent fényt és világosságot, s ez a szótő szerepel a felvilágosodás kifejezés angol megfelelőjében is: Enlightenment. Newton ezzel tehát nem csupán az optika szaktudományát alapozta meg, de jelentősen hozzájárult a kor általános világképének kiformálásához is; amelynek központjában a világosság, és a megvilágosodás emberi lehetősége állott. A tömegvonzás newtoni elméletéhek nem annyira az adta az igazi jelentőségét, hogy matematikai for­mulában jelent meg, hanem hogy a képlet uni­verzális volt: a világegyetem valamennyi anyagi részecskéje — legyen az a Földön vagy az egekben — egyforma törvény szerint vonzza egymást. Newton nem kisebb dolgot cselekedett tehát, mint helyreállí­totta a világegyetem egységét, amely a ’sötét’ közép­korban darabokra szakadt. A természetfilozófia matematikai alapjainak harmadik kötetében ezzel a mondattal találkozunk: „Most pedig bemutatom a Világ rendszerét.” És pontosan ezt is tette — lega­lábbis a Naprendszeren belül. A tömegvonzás elmé­lete alapján meghatározta az égitestek és a bolygók tömegét és pályáját, 10%-os hibával megadta a Föld tömegét, megmutatta, hogy a Föld a sarkoknál bela­pult és meglehetős pontossággal meghatározta e lapulás mértékét. Kiszámította a Hold mozgásának a Nap vonzásából adódó rendszertelenségeit, megad­ta az üstökösök pályáját, s mindezzel megmutatta, hogy ezek a korábban teljesen esetlegesnek, véletlenszerűnek és ezért félelmetesnek tekintett kozmikus testek csakúgy a természeti törvényeknek vannak alárendelve — s ezért kiszámíthatóak —, mint az ágyúgolyó mozgása a földön. Newton munkája persze igen nehéz olvasmány­nak bizonyult; még a szakemberek számára is. Megjelenése után a Cambridge-i diákok, amikor Newton elhaladt mellettük, állítólag azt suttogták: ’Itt megy az az ember, aki olyan könyvet írt, amelyet sem ő, sem senki más nem képes megérteni.’ Ami persze némi túlzás, de az igaz, hogy teljes mélységében, minden számításával egyetemben csak a kor legnagyobb tudósai fogták át a több mint 500 oldalas, latin nyelvű értekezést. Például Leib­nitz, a filozófus, akivel Newton egyidőben dolgozta ki az integrál- és differenciál-számítás módszerét, vagy a csillagász Edmond Halley aki Newton művének nyomdai kiadását finanszírozta és gondozta. Volt azonban az értelmiségnek egy olyan csoportja, akik bizonyos matematikai előkép tettséggel és Newton saját útmutatásai alapján akkor is képesek voltak felfogni a mű általános irányát és jelentőségét, ha nem minden levezetését tudták pontosan követni. Ők pedig mindent megtet­tek azért, hogy Newton felfedezéseit minél széle­sebb körben népszerűsítsék. Köztük találjuk Locke-­ot is, aki a mű megjelenésének évében — 1687 — már három esztendeje Rotterdamban tartózkodott száműzetésben. Itt írta meg a télfolyamán barátja, Jean LeClerc, az értelmiségi körökben igen népszerű Bibliotheque Universelle folyóirat szerkesztője kérésére 14 oldalas igen alapos ismertetését Newton alap­művéről, a cikk 1688 márciusában jelent meg fran­cia nyelven. Locke ezzel egy viszonylag széles, laikus európai olvasóközönség számára — amely­nek a közös nyelve akkoriban még a francia volt­ — tette hozzáférhetővé és mutatta meg a maguk igazi jelentőségében honfitársa valóban korszakalkotó és világképképző felfedezéseit. Amikor Locke 1689 februárjában visszatért Angliába, nem mulasztotta el, hogy személyesen is találkozzék Newtonnal, hogy az ő közvetlen útmutatásai és magyarázatai alapján még behatóbban megértse azt az új világképet, amely a modernitás és a liberális demokrácia kibontakozásának egész korszakát meghatározta egészen a 20. század elejéig, amikor azután Einstein felfedezései és a kvantummechani­ka tételei — jóllehet nem érvénytelenítették — de jórészt a Naprendszerre korlátozták a newtoni elmélet teljes univerzali­tását.

[Lásd erről például Ian Stewart remek könyvét a káosz matematikájáról, amely a „Kockajátékos-e Isten?” címet viseli. (Does God Play Dice?; Penguin Books; 1990, 1997)]

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK