0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2003
Oldalszám: 220 oldal
Formátum: B/5, kötve
ISBN: 978-963-9326-71-2
Témakör: Tudománytörténet

Ára: 2700 Ft (Elfogyott)

Életeink
Egy tudományos kutató találkozása a 20. századdal

Találkozások, életek, vonatok

Hetek — 2003. júnus 13.

Beszélgetés Hargittai István akadémikussal

„Már középiskolás voltam, amikor bátyám Hargittaira magyarosította nevét, amelyet véletlenszerűen választott ki egy telefonkönyvből. Érettségi után követtem példáját. […] Tudományos dolgozataim, könyveim már mind Hargittai név alatt jelentek meg. […] Ennek ellenére még ma is, amikor meghallom a nevemet, kicsit csodálkozva nézek körül, mintha biztos akarnék lenni abban, hogy e név tulajdonosa valóban én vagyok” – írja Hargittai István Széchenyi-díjas akadémikus Életeink (Egy tudományos kutató találkozása a huszadik századdal) című könyvében, amely a Typotex Kiadó gondozásában az Ünnepi Könyvhéten kerül az olvasók elé. A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem kémiaprofesszora – aki a Norvég Tudományos Akadémia és az Európai Akadémia tagja, valamint a Moszkvai Egyetem és az Észak-Karolinai Egyetem tiszteletbeli doktora – könyvében nagyon személyesen, ugyanakkor elegáns objektivitással vall saját életéről, deportálásukról, a politikai rendszerek embertelenségéről, Nobel-díjas tudósokkal való találkozásairól, a tudományos kutatás felemelő voltáról, napjaink természettudományáról. S teszi mindezt úgy – olvashatjuk Göncz Árpád ajánlásában –, ahogy megélt magyarságának és megélt zsidóságának széttéphetetlen köteléke diktálja.
– Húsz év óta ez az első magyar nyelven megjelenő könyve, pedig tucatnál is többet írt. Kozmopolita értelmiségiként inkább a nagyobb nyelvek kulturális dimenziójában gondolkodik?
– Tíz évvel ezelőtt kezdtem el lejegyezni mindazt, ami velem mint tudományos kutatóval és mint zsidó magyarral történt, arra gondolván, hogy ha a következő évezredben minden másképp lesz, gyermekeim és leendő unokáim tudjanak gyökereikről. Sajnálom, hogy szüleim és nagyszüleim után néhány fénykép kivételével semmiféle írásos dokumentum nem maradt fent a családunkról. Először ezt a könyvet is angolul írtam meg, talán azért, mert úgy éreztem, hogy mindaz, amit el akarok mondani, amivel szembe akarok nézni – mert úgy döntöttem, hogy szembenézek – Magyarországon senkit nem érdekel, és nincs is rá igény. Kertész Imre irodalmi Nobel-díja azonban felrázott és megváltoztatta a véleményemet.
– Ha már Kertészt említi, nem kerülhetem el, hogy idézzem néhány mondatát: „Hiszen miféle zsidó az, aki vallásos nevelésben nem részesült, héberül nem beszél, a zsidó kultúra forrásmunkáit lényegében véve alig ismeri, és nem Izraelben, hanem Európában él? Akinek Auschwitz az elsőrendű, netalán kizárólagos zsidó identitása, egy bizonyos értelemben véve mégsem nevezhető zsidónak.”
– Kezdetben sem társadalmi, sem a zsidósággal kapcsolatos kérdésekkel nem foglalkoztam. Kettős identitásban nőttem fel, mint sokan mások Magyarországon. 1944-ben, amikor hároméves voltam, egész családunkat deportálták. Számunkra ez volt a háború. Hogy mindez zsidó származásunk miatt történt, csak később nyert jelentőséget: életünk sok vonatkozásban az asszimilálódott zsidók élete volt a maga összes kétértelműségével együtt. Arra most sem vállalkoznék, hogy definiáljam, ki számít zsidónak, mert mindenkinek saját joga eldönteni, hogy miért tartja, vagy nem tartja magát annak. Mindenkinek lehet többes identitása, és a legtöbb embernek van is, akár elismeri, akár nem. Az elmúlt évtizedekben lett volna alkalmam távol maradni Magyarországtól, de mindig hazajöttem. Inkább zsidó magyarnak, mint magyar zsidónak tartom magam.
– Alig múlt egyéves, amikor a keleti fronton szolgálatot teljesítő ügyvéd édesapját elveszítette. Őriz róla valamilyen emléket?
– Gyerekkoromban egyetlen fénykép volt a szobámban: édesapám utolsó, katonai egyenruhás képe. Jól nézett ki, öltözéke sportosan elegánsnak tűnt. Számomra ő volt a bátorság megtestesítője. Nagyon sok erőt merítettem a fényképéből. Már felnőtt fejjel elhatároztam, hogy készítek róla egy nagyítást. Amatőr fotós lévén eszközeim csak kis képek készítését tették lehetővé. Ezért a nagyítást kisebb részletekben végeztem, gondolván, ha elkészülök vele, majd összerakom. A kinagyított részletek előhívása után láttam meg, hogy édesapám ruhája elnyűtt, egymáshoz nem illő darabokból állt össze, amit a régi fotón nem lehetett észrevenni. Szembesültem azzal, amit amúgy is tudnom kellett volna, hogy édesapám nem elegáns katona volt, hanem munkaszolgálatos fogoly. Utolsó hónapjait aknaszedéssel töltötte. 1942. szeptember 30-án egy akna szakította le alsótestét, és elvérzett. A kinagyított részleteket soha nem illesztettem össze, bár ma is őrzöm őket.
– Könyvében saját életének epizódjai keverednek Nobel-díjas tudósok életének, küzdelmeinek, felfedezéseinek történeteivel. Hogyan került kapcsolatba velük, és miért éppen őket, illetve az ő nevüket választotta az egyes fejezetek címének?
– Az elmúlt tíz év során több mint hetven Nobel-díjassal és ugyanannyi más tudóssal készítettem interjút, amelyek nemzetközi folyóiratokban és önálló interjúkötetekben jelentek meg. Mindenek előtt a kutatók és a tudományos felfedezések emberi vonatkozásai foglalkoztattak. Gyakran hallottam, hogy a tudományos kutatások eredményei függetlenek a kutatók személyiségétől. A találkozások és a beszélgetések erre sok esetben rácáfoltak. Nem titkolt szándékom volt az is, hogy egy-egy tudományos kérdést, felfedezést a személyes megközelítés révén közelebb hozzak az olvasóhoz. Fizikusokkal, kémikusokkal és orvosbiológusokkal egyaránt találkozik az olvasó a könyvben. Minél többet foglalkoztam ezeknek az embereknek az életével, annál több közös vonást, közvetlen vagy közvetett kapcsolódási pontot fedeztem fel sorsuk alakulásában.
– Még olyan esetekben is, mint a kémiai Nobel-díjas Manfred Eigen, és az elektrokémiával foglalkozó Kiss László professzor, aki öttagú családjából egyedüli túlélőként jött haza Auschwitzból?
– Miután befejeztem a könyv angol kéziratát, valamennyi Nobel-díjasnak elküldtem az általa szimbolizált fejezetet. Eigen hónapokig nem válaszolt, majd egy nap méltatlankodva felhívott, és csak annyit mondott, hogy neki semmi köze Auschwitzhoz. Beszélgetésünk végére megértette, hogy az ő és Kiss élete között vont párhuzam nem ellene irányul, sorsukat valójában nem én szerkesztettem egybe, hanem az események tőlünk független rendezője, a történelem. Sokat gondolkodtam, hogy helyes-e, ha Kiss László történetét az Eigennel szimbolizált fejezetben mondom el, hiszen mindketten gyerekek voltak a II. világháború idején. Azonban mégis láttam kapcsolatot kettőjük sorsa között. Eigen zongoraművésznek készült, de a háború éveiben nem tudott gyakorolni. Házukat lebombázták, testvére meghalt, zongorája megsemmisült, művészi ambíciói szertefoszlottak, noha tudományos munkája mellett még ma is ad koncerteket a Bostoni Új Zenekar és a Baseli Kamarazenekar kíséretében. Kiss egész családját elvesztette, sőt ő és ikertestvére testközelből ismerte dr. Mengele Hauptsturmführert. Amikor Auschwitzból visszatért Seregélyesre, csak a családi zongorát találta meg, a szomszéd portán, szénát tároltak benne. Eigen nagy tudós lett, akit világszerte elismernek eredményeiért. Kiss az ELTE-n betöltött tanszékvezetői, majd tanári állásából vonult nyugdíjba 1996-ban. Emberi nagyságát az tükrözi, hogy mindazok után, amin keresztülment, képes volt felépíteni maga körül egy új családot, és teljes életet tudott élni egy olyan közegben, amely úgy tett, mintha Auschwitz sohasem létezett volna. Manfred Eigen Nobel-díjat kapott. Kiss László díja az általa teremtett új élet.
– Könyvében tudománytörténeti érdekességek mellett tudománypolitikai kérdésekkel is foglalkozik. Meglepő, hogy a konzervatív politikus-fizikus Teller Ede megítélése az Egyesült Államokban korántsem olyan egyértelmű, mint Magyarországon.
– Az amerikai tudományos közvélemény nagy része meglehetősen negatív véleménnyel van Teller Edéről. Népszerűtlenségének több oka van. A második világháború idején, még akkor, amikor az első atombombán dolgoztak, türelmetlenül forszírozta a hidrogénbomba elkészítését. Azzal is ellenségeket szerzett magának, hogy a Los Alamos-i Kutatóközponton kívül egy második fegyverzetkutató központ megnyitását is keresztülvitte Kaliforniában. Azonban a legnagyobb kárt azzal okozta saját kapcsolatainak, ahogy 1954-ben fizikus kollégája, Robert Oppenheimer állambiztonsági meghallgatásán nyilatkozott. Nyíltan kifejtette, hogy nem bízik abban, hogy Oppenheimer lojális lesz az Egyesült Államokhoz, és rizikót lát abban is, hogy a fegyverkezési hierarchiában bizalmi állást töltsön be. Teller vallomása után Oppenheimer titkos munkákhoz való hozzáférését megszüntették, így karrierje sok vonatkozásban véget ért. Bár Teller véleményét több amerikai kollégája osztotta, nézetüknek diszkrétebben adtak hangot. Ő volt továbbá a csillagháborús stratégia legfőbb hirdetője is, ami nagy hatással volt Reagan elnök idevonatkozó döntéseire. Valószínűleg ez irányú tevékenysége miatt marasztalható el a legkevésbé, hiszen ily módon közvetlen hatást gyakorolt a Szovjetunió összeomlására azzal, hogy közvetve olyan fegyverkezési versenybe kényszerítette őket, amit aligha engedhettek meg maguknak. Tellernek a tudománypolitikára és az amerikai katonai politikára gyakorolt hatása valószínűleg még sokáig heves viták tárgya lesz.
– Nem így itthon, hiszen tavaly március 15-én a Kossuth téren egy akadémikus kollégája olvasta fel Teller nyilatkozatát a választásokkal kapcsolatban.
– Teller Ede akkor már kilencvennégy éves volt. Nem akarom alábecsülni életkorából adódó szellemi teljesítményét, de nem valószínű, hogy meg tudta ítélni, mit kezdenek majd a nyilatkozatával, és azt sem lehet tudni, hogy az mennyire volt autentikus. 1996-ban, amikor feleségemmel meglátogattuk őt stanfordi otthonában és felvettünk vele egy beszélgetést, a magyarországi politikai helyzet is szóba került. Akkor meglepő módon Horn Gyuláról nyilatkozott elismerően. Azt mondta róla, külön értékeli, hogy történelmi múltjával és hátterével képes volt nyitni egy sokkal korszerűbb irány felé, ami jelentős változásokat készíthet elő. Ez is Teller Ede, akit mindenki úgy tart számon, mint megrögzött antikommunistát. Mindazonáltal nem gondolom, hogy a mai magyar belpolitikában helyes Teller Edével érvelni, és nevét felhasználni.
– Ön szerint Közép- és Kelet-Európa társadalmai miért voltak fogékonyabbak a náci ideológiára, mint a nyugati demokráciák?
– Én nem tennék ilyen erős megkülönböztetést. Ugyanis egy demokratikus berendezkedésben nem az a kérdés, hogy szeretjük-e a zsidókat vagy sem, hanem hogy miként bánunk az állampolgárainkkal. Nem tudom, hogy Dániában szerették-e a zsidókat, vagy sem, de honfitársaikkal szemben csak egyfajta magatartást tudtak elképzelni: a szolidaritást. Továbbá azért sem különböztetném meg a nyugati és a közép-kelet-európai hozzáállást, mert Franciaországban is tudunk nagyon szomorú történetekről, ugyanakkor Bulgáriában valami a dánokhoz hasonló történt.
– Véleménye szerint sor kerül-e valaha arra, hogy érdemben megvizsgálják, terheli-e felelősség, s ha igen, mekkora, a korabeli magyar társadalom egyes rétegeit a közel hatszázezer magyar zsidó lemészárlásáért?
– Néhány éve olvastam egy cikket, amelynek szerzője azt remélte, hogy nem lesz olyan zsidó, aki be fogja perelni a futballmeccseken náci jelszavakat kiabáló fiatalokat. A jelszavak arra vonatkoztak, hogy majd megint elindulnak a vonatok – nyilván a még megmaradt zsidókkal – Auschwitzba. Szerintem ez nem zsidó probléma, hanem magyar probléma. Az auschwitzi vonatok képletes elindítása 2000-ben és 2001-ben, valamint a stadionokon kívül háttérül szolgáló csend tanúskodott valamiről. Valamiről, amiben benne volt Horthy Miklós újratemetésével a félfasiszta rendszere iránt megnyilvánuló nosztalgia, és benne volt Teleki Pál 2001-ben felavatott szobra – aki 1939-ben azzal terjesztette a Magyar Országgyűlés elé a második zsidótörvényt, hogy ha rajta múlott volna, akkor szigorít rajta. Benne volt az is, hogy 2001-ben a magyar közszolgálati televízió bemutatott egy filmet Szálasi Ferencről, melyben azt bizonygatták, hogy Szálasi nem volt antiszemita. Annak tükrében, hogy országlása alatt konzervatív becslések szerint is legalább százezer zsidót öltek meg Budapesten, hogy nőket, öregeket és gyerekeket lőttek a Dunába, miután megkínozták őket, semmi jelentősége annak, hogy Szálasi antiszemita volt-e vagy sem. Azt a fiatal szurkolót, aki látja Horthy újratemetését, Teleki szobra mellett megy el, és megnézi a Szálasiról készített közszolgálati TV-műsort, vajon mi fogja visszatartani attól, hogy „Sieg Heilt” kiabáljon a futballmeccseken, és ismét elindítsa a vonatokat Auschwitzba? A mai magyarországi antiszemitizmus annyiban bűnösebb, hogy míg 1945 előtt nem lehetett Auschwitzról tudni, ma már minden ilyen irányú megnyilvánulás a magyar holokauszt ismeretében történik. Azt reméltem, hogy Kertész Imre irodalmi Nobel-díja sokakat fog szembesíteni ezzel, de az a vegyes elismerés, ami kitüntetését fogadta, nem ezt igazolja. Ezt az utat nem lehet steril szakmai és esztétikai szempontból végigjárni, és egy irodalmi műre redukálni, még ha kötelező olvasmány is lesz a Sorstalanság, mert mindannyian tudjuk, hogy a kötelező olvasmányok milyen sorsra jutnak.
Ferenczi Andrea

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK