Hargittai István Széchenyi-díjas akadémikus, egyetemi tanár Életeink című könyvének alcíme (Egy tudományos kutató találkozása a 20. századdal) jelzi, hogy ez a tudományos, egyben izgalmas irodalmi mű több mint egy tudós egyéniség önvallomása. Tükröt tart századunk elé, szembesítve annak minden gyötrelmeivel (és eredményeivel, szépségeivel), melyeket mindünk átélt, de különös intenzitással azok, akiket e kor galádsága, származásuk okán a kirekesztés, üldöztetés s a végcél (Endlösung) szennyes viharába vetett, a pokol kapujáig, akár az elmúlásig.
A szerző 19 fejezetre osztott könyvében 19 Nobel-díjas tudóssal történt bensőséges találkozás – beszélgetés, riport – keretében nemcsak mindegyikük tudományos felkészülését, sikeres pályafutását követhetjük, hanem a szerzőhöz hasonlatos személyes sorsuk alakulását is, kezdve édesapjuk korai elvesztésével, annak egzisztenciális következményeivel s lelki traumáival, folytatva a gyermekkor, majd a felnőtté érés idején elszenvedett megalázó megkülönböztetésekkel, meghurcolással, hozzátartozóik elpusztításával. Az író és a tudós partnerek sorsuk, hasonló pályafutásuk elénk vetítése közben Hargittai sort kerít a kiterjedt család végzetszerű útjának feltárása mellett, az élete során megismert – Nobel-díjjal ugyan nem honorált, de jelentős tudományos eredményeket elért – magyar tudósokra is, többek között, Klein György-re, aki a daganat-immunológiában ért el világraszóló sikereket, Erdős Pál matematikusra, Polányi Mihály kémia professzorra, aki felfedezéseiért joggal várhatott volna Nobel-díjat, de fia, John C. Polányi kapta meg azt 1986-ban.
A Hargittai professzor által kiemelt 19 Nobel-díjas közül tízen kaptak kémiai Nobel-díjat, öten orvosit, négyen pedig fizikait. Közülük Frederick Sanger kétszeresen is (1958, 1980) kémiai Nobel-díjas; Linus Pauling pedig az 1954-ben elnyert kémiai után, 1962-ben Nobel Békedíjat is kapott. A női emancipáció mai napig sem megoldott, „vérszegény” állapotára jellemző, hogy e 19 Nobel-díjas között csupán kettő a nő. Gertrude Elion (1918–1999) farmakológus, aki egész életét az elkerülhetetlenül halált okozó, végzetes betegségek leküzdésére szentelte. Az általa felfedezett gyógyszerek között van, amelyik megakadályozza az átültetett szerveknek a kivetését, vannak rákellenes gyógyszerek, a leukémiát, a vírusos fertőzést, a köszvényt, a fekélyeket legyőző, sőt AIDS-ellenes gyógyszerei is. Rosalyn Yalozu (1921), aki 1977-ben kapott orvosi Nobel-díjat olyan új radioimmunológiai vizsgálatok kifejlesztéséért, amelyek nagyon pontosan meghatározzák a vérben levő hormonok, például az inzulin, koncentrációját. E technikát ma már a világon mindenütt alkalmazzák.
Hargittai István édesapja, dr. Wilhelm Jenő bíró, sikeres ügyvéd volt, könyvet is írt a tisztességtelen verseny jogi vonatkozásairól. A keleti fronton aknaszedő munkaszolgálatosként halt meg 1942. szeptember 30-án. Testét egy akna tépte szét. Kisfia akkor még csak tizennégy hónapos volt. Édesanyja 1908-ban született Orosházán – szép kertes házuk, békés otthonuk volt.
Onnan hurcolták a családot gettóba, ott préselték őket marhavagonba, hogy Auschwitzba vigyék, a halálgyárba. Orosházán a gettóban minden értéket elvettek tőlük, édesanyját beteggé, nagybátyját nyomorékká verték. A debreceni téglagyárban nem kaptak enni, ivóvizet is alig. A szadista csendőrök erősen fűszerezett kolbászt adtak a vagonba – de vizet egy cseppet sem. Sokan beleőrültek az iszonyú szomjúságba. Kutyának nevezték, és kutyaként is kezelték őket, több halottjuk volt, már indulás előtt. Az Auschwitzba irányított vonat – újabb parancsra – Ausztriában kötött ki. A strasshofi koncentrációs táborban ukránok ütötték-vágták őket. Fürdés, kopaszra nyírás, fertőtlenítés. Munkaképesek jobbra, öregek, betegek, gyerekek balra. Vonaton Bécsbe vitték őket, s átadták a csoportot a Todt-szervezetnek. Egy iskola tantermeiben háromszintes ágyakat kaptak, s a családok együtt maradhattak. Ők hatan voltak. A 600 fogoly között 60 gyermek is élt. A 15 évnél idősebbek a felnőttekkel jártak dolgozni, a kisebbek csoportosan kutatták át az előző nap lebombázott házakat. Mindent ki kellett hozniuk, mert ők oda is befértek, ahová a nagyobbak nem. Gyakran rájuk omlott egy fal vagy a tető. A betegeket s a legyengült öregeket a padláson helyezték el. A küszöbükre tett ételeket vagy magukhoz vették, vagy elpusztultak. A primitív lágerführer verte az embereket; a gyermekeket s az öregeket is. Ellopta fejadagjukat s egyéb holmijukat.
1945 tavaszán felszabadultak. A szovjet katonák felállították tábori konyháikat: a kiéhezett foglyok annyit ehettek, amennyit csak bírtak. Sokan halálra ették magukat. Viszontagságos úton, de Wilhelmék is hazaértek. Édesanyja 1946-ban, 38 évesen férjhez ment Pollák Józsefhez, akinek elpusztították feleségét és kisfiát. Az ötéves Istvánka új „apát” kapott. Házukat Orosházán teljesen kifosztották a helybeliek, és ők jobban szégyellték magukat, amikor egy-egy bútorukat visszakérték, mint azok, akik szabad prédaként széthordták azokat. Mindenki ott ártott, ahol tudott. Elvették házukat, „osztályidegen”-né minősítették őket, tisztességes munkát alig kaptak. A fiúkat csak kicsinyes huzavona után vették fel a gimnáziumba.
Ha körülményes módon is, de leérettségizett Hargittai István, 1959 őszén az ELTE vegyészkarára került, s a második évfolyam végén kijutott Moszkvába. Amikor 1965-ben Budapesten elkezdte kutatói tevékenységét, tudta, hogy új utakra kell lépnie, nehéz körülmények között.
Nagyra nőtt tudósként és emberként is. Átgondolt, megszenvedett, belülről jövő kritikával, határozott világképpel látja a történéseket. Tudja, hogy a magyar holokausztot a hazai antiszemitizmus készítette elő már 1921-től, és „senkinek sincs joga megbocsátani a náci vagy japán bűnöket”.
Ezt az irodalmilag, szakmailag és határozott elviséggel, utánozhatatlan eredetiséggel megkomponált könyvet minden művelt magyar (és nem magyar) embernek el kellene olvasnia.