Egyik néhai vegyészprofesszorunk – aki ifjúkorában még Eötvös Loránddal is találkozott – a nyolcvanas évek végén magnetofonba mondta visszaemlékezéseit. Pontosabban két felvételt is készített: egyet a családnak szánt, egyet a nagyobb nyilvánosságnak.
Hargittai István vegyészprofesszor könyve – amelyet a szerző szintén az 1980-as évek végén kezdett el írni – mintha két ilyen felvételt ötvözne: miközben a múlt század második felének számos neves tudósáról készít pillanatképet, saját élettörténetének egy-egy részletébe is beavatja az olvasót.
Hargittai ismert „riporter”. Az általa alapított – mára már megszűnt – The Chemical Intelligencer című folyóiratban és több interjúkötetében kiemelkedő tudósokat kérdez életükről, felfedezéseikről, s a visszaemlékezések nyomán egyfajta személyes tudománytörténet születik.
A nemrég megjelent Életeink című könyv is részben ezekből a beszélgetésekből táplálkozik. Minden fejezet egy Nobel-díjas nevét viseli címként, felelevenít néhány mozzanatot a tudós életéből, munkájából, majd a szerző életének egy epizódja következik, vagy újabb természettudósok, kollégák, barátok életéből ismerünk meg részleteket. A kötet szereplői a XX. század első felében születtek. Így a történetekben – a tudományos munka mindennapjainak, útvesztőinek és eredményeinek megélése mellett – hangsúlyos szerepet kap a II. világháború és – a válogatásnak megfelelően – a holokauszt megélése, hiszen a szerző szavai szerint „… talán az egyetlen biztosíték arra, hogy a jövőben ne forduljanak elő hasonló események, az az, ha nem felejtjük el, ami a múltban történt”. A kötet azonban nemcsak a múlt, hanem napjaink kordokumentuma is.