Az Életeim című könyvében, amely a Typotex Kiadónál látott napvilágot, Hargittai István akadémikustársam nem szakít a már vázolt sajátos látásmóddal, amely a Magdolnával együtt írt könyvét (Hargittai István–Hatgittai Magdolna: Szimmetriák a felfedezésben, Vince Kiadó, Budapest, 2003) jellemzi. Művében nemcsak Nobel-díjasokat, kiváló tudósokat szólaltat meg, hanem feltárja azt a világot is, amelyben éltek, feltárja az embertelenséget, a kegyetlenséget, a sorstalanságot, hogy így mutathassa be a hiteles emberi sorsokat. Olyan emberekről szól ez a könyv, akik nagyon sokat adtak a világörökségnek.
Hadd ismételjem meg, amit a könyv hátsó borítójához írtam ajánlásként: „A nemzetközileg ismert kutató a tudományban sikeres emberekről, Nobel-díjasokról ír a velük való beszélgetés alapján, egyszerre tényszerűen és szubjektíven. Egyszerre róluk és önmagáról, értünk.
Felfedezés és az út, amely hozzávezet – laboratóriumi események és a világban történtek – kutató és magánember – gondolatok és érzelmek – ezek jellemzik Hargittai István legújabb kötetét. A könyvnek egyetlen hibája, hogy az olvasó nem tudja letenni.”
Bár sokan idézik a Kr. utáni II. században élt Terentianus Maurus híres mondását: „sua fata libelli”, tehát a könyveknek sorsa van, azonban helyesen ez úgy hangzik, „Pro captu lectoris habent sua fata libelli”, vagyis az olvasói befogadásnak megfelelően van a könyveknek sorsa.
Meggyőződésem, hogy mindkét könyv sorsa már akkor eldőlt, amikor megíratott. Azáltal ugyanis, hogy a két szerző, Hargittai István és Magdolna látásmódjukban az embert helyezték előtérbe, a tudóst és felfedezését nem környezetéből kiragadva ábrázolták, elnyerték az olvasók figyelmét, s megkönnyítették a megértést, a befogadást. Ez az oka, hogy a két könyv sikerre lesz ítélve.