0 db
0 Ft
EN / HU
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2003
Oldalszám: 220 oldal
Formátum: B/5, kötve
ISBN: 978-963-9326-71-2
Témakör: Tudománytörténet

Ára: 2700 Ft (Elfogyott)

Életeink
Egy tudományos kutató találkozása a 20. századdal

Életeink - Egy tudományos kutató találkozása a 20. századdal

168 óra — XV. évf. 18. szám, 2003. április 30.

Életeink címmel megrázó, helyenként mélyen leverő, mégis bizakodó könyve jelent meg egy jeles magyar tudósnak (Typotex Kiadó). Hargittai István nemzetközi hírű kémikusprofesszor – a magyar, a norvég, az európai akadémia tagja – a saját sorsán, apakeresésén, élete és életeink feltárásán keresztül a magyar sorsot tárja elénk.

Miért ad ki emlékező könyvet egy szakmájában igen sikeres kutató vegyész? Vitathatatlan persze: kitűnően ír, nemcsak szakkönyveket, hanem ismeretterjesztő műveket is. A több mint nyolcvan Nobel-díjassal folytatott, eddig három kötetben megjelent beszélgetései, a szimmetriáról szóló művei világsikerré lettek. Az Életeink azonban más. Göncz Árpád bevezető szavaival élve: szemérmes krónika. Egy magyar – történetesen zsidó származású – család tragédiája és felemelkedése.
Hargittai maga indokol: „Kezdetben sem a társadalmi kérdések, sem a zsidósággal kapcsolatos kérdések nem érdekeltek túlságosan. Kettős identitásban nőttem fel, mint oly sokan mások Magyarországon. Sohasem felejtettük el azt, hogy 1944-ben, amikor hároméves voltam, deportáltak bennünket. Életünk azonban sok vonatkozásban az asszimilálódott zsidók élete volt, a maga összes kétértelműségével együtt.”
Mostanában viszont a magyar jobboldalon ez a kétértelműség mind sűrűbben egyértelmű tagadásba, a bűnösök hőssé emelésébe csap át. Paradox módon azonban a magyar zsidók – akiknek nagy része értelmiségi, nem egy esetben kiemelkedő tudós, művész, menedzser vagy vállalkozó – hosszú ideig, főleg a rendszerváltozás előtt igyekeztek felejteni, takarni maguk előtt is, de főként gyermekeik elől a rettenetes megaláztatásokat és gyilkosságokat. Ám most, amikor egy-két éve a csendőrök emléktábláját az akkori kormányzó pártok egyikének – mára örmény nemzetiségi képviselővé átformálódott – vezető politikusa adta át magasztaló elismeréssel, amikor épp napjainkban a magyar történelem talán legvisszataszítóbb alakjának, Szálasinak rendeznek felmentő emlékkiállítást, amikor nyíltan és büntetlenül lehet tagadni a több mint félmillió ártatlan magyar ember teljes jogfosztását, elhurcolását, legyilkolását – akkor már nincs helye és értelme a visszahúzódó felejteni akarásnak.
Ezért fontos, dokumentumértékű könyv Hargittai műve. Nem regény, mint Kertész Imréé, de nem is egyszerű önéletrajz. Fő motívuma a másfél éves korban elvesztett édesapa keresése, felidézve a törekvő, sikeres, a tisztességtelen versenyről jogi könyvet író ügyvédet (a könyv a zsidótörvények nyomán „természetesen” már nem jelenhetett meg pusztán a saját nevén), akit munkaszolgálatosként elpusztítottak. Ezt az elveszett apát keresi Hargittai a Nobel-díjasokkal folytatott beszélgetésekben, olykor e világhírességek korán elvesztett apái nyomán is. Egyébként a beszélgetésekben megszólaltatott, a legnagyobb tudományos díjat elnyerteknek negyede-ötöde zsidó származású – ők maguk is könnyen a Bábij Jár tömegsírjában vagy egy megsemmisítőláger krematóriumában végezhették volna, ha szüleik vagy ők maguk idejekorán nem jutnak Amerikába, Angliába.
A szerencsések közé tartozik magyarnak tekintett Nobel-díjasaink java része vagy e díj nélküli, de világhírű magyar tudósaink, mint a Svédországban élő Klein házaspár, Szilárd Leó vagy az idén, századik születésnapja alkalmából folyamatosan ünnepelt Neumann János is. A történelemben persze nincs értelme a „ha”-nak, mégis: vajon hány zsenit vagy éppen csak jó mérnökké, orvossá, derekasan dolgozó, a hazát gyarapító polgárrá váló kisgyermeket veszített az ország a krematóriumokban? Hiszen az is a véletlenen múlt, hogy az Orosházáról elhurcolt Wilhelm család végül nem Auschwitzban, hanem Bécsben között ki embertelen szenvedések után. Túlélték ugyan, de rettenetes megpróbáltatásokkal.
A könyvben Hargittai hét és fél évvel idősebb bátyjának – vonakodva felidézett – emlékeiből infernális kép tárul föl. Éppúgy, mint a kamaszként Auschwitzot megjárt munkatársának szavaiból. Az összetereléskor, a vagyontárgyak teljesen nyílt, szemérmetlen elkobzásakor, az iszonyatos utaztatás során, amelyben eleség és víz nélkül zsúfolták össze az embereket a marhavagonokban, és még azt sem engedték meg, hogy a holtakat kitegyék a vagonból, a magyar csendőrök kegyetlenségével és rabló mohóságával csak a nácikhoz csapódott ukrán rendőröké vetekedhetett. Csaknem megváltást jelentett, amikor németek vették át a parancsolást a szerencsétlen, meggyötört emberek fölött – ők legalább vizet adtak.
Emlékezni a rosszra senki sem szeret. Nem meglepő a tettesek és leszármazottaik ellenállása, hiszen ki gondol szívesen a saját vagy apja-nagyapja bűneire? Ezért bizonyos mértékig érthető is a „gyilkos csend”, amely például a könyvben színre lépő világhírű német genetikust, a kölni egyetem professzorát, Benno Müller-Hint vette körül egyes német tudósok iszonyú kísérletezéseit dokumentumokkal leleplező, Gyilkoló tudomány című művének megjelenése után.
Kevésbé természetes az áldozatok hallgatása. Vagy éppen zsidó identitásuk elvetése. Miért nem lehet megjelentetni a terezini haláltábor kisgyermek foglyainak rajzait Radnóti Miklós verseivel együtt? A szimmetria tudósa, Hargittai felfedezte „kettőjük összetartozását, azt, hogy egymásnak tükörképei”. A jog tulajdonosa azonban elvetette a megjelentetést: „közölte, hogy Radnóti neve és költészete nem asszociálható egyetlen konkrét eseménnyel vagy embercsoporttal.”
(Magam is találkoztam ezzel a felfogással. A már elhunyt jeles irodalomtörténész, Komlós Aladár mutatta egyszer nekem Radnótinak a negyvenes évek elején hozzá írt levelét, amelyben köszönettel elhárítja, hogy az Auróra zsidó irodalmi-művészeti almanachba írjon, mert ő nem zsidó, hanem magyar költő. A levél publikálását a jogutód megtiltotta.)
Egyébként talán sokunknak meglepő, hogy a múlt század húszas-harmincas éveiben az Egyesült Államokban is élénken élt az antiszemitizmus, amely minden bizonnyal a náci hatalomátvétel után Amerikába érkező európai (főleg német és magyar) tudós nagyságok ottani kimagasló teljesítményei nyomán enyészett el. Ezt a tényt idézik föl Hargittaival folytatott beszélgetésükben az 1985. évi kémiai Nobel-díjasok is, Herbert Hauptman és Jerome Karle. „Szegény, frissen bevándorolt kelet-európai zsidó családban nőttek fel” – írja Hargittai, és bár mindkettő kiválóan végezte az egyetemet, doktori iskolába nagyon nehezen jutottak. Hauptmannak „fizikából és matematikából a lehető legjobb jegyei voltak, de az 1930-as évek Amerikájában az antiszemitizmus még általános gyakorlat volt”. A fiatal Hauptman hallotta, amikor felvételi vizsgáztatói a Haditengerészeti Minisztériumban úgy beszélnek róla, mint „okoskodó zsidóról”. Karlenek is hasonló tapasztalatai voltak. Amikor doktori munkára jelentkezett a Michigani Egyetemen, a dékán azzal utasította el a Karle-t ajánló professzort, hogy „sohasem támogatta »zsidók, négerek, olaszok és nők« továbbtanulását”.
Azóta persze Amerikában sokat változott a világ, egyebek között az olaszok, a négerek, no és persze a nők megítélésében is. Mutatja, hogy a könyvben két Nobel-díjas professzor asszony is felbukkan: Gertrude Elion és Rosalyn Yalow. A tudós nők lehetőségei is Hargittai vizsgálódási körébe tartoznak. A méltánytalanságok talán legélesebben Lise Meitner és Rosalind Franklin sorsán követhetők nyomon. A német Meitner alapvető elméleti munkájával alapozta meg a maghasadás felfedezését, amiért viszont Otto Hahn kapott Nobel-díjat (mellékesen Meitnert a magyar tudományosság sem becsüli sokra, hiszen bele sem került az Akadémiai Kislexikonba). Franklin eredménye döntő lökést adott az öröklődési anyag szerkezetét, a kettős csavart leíró, 1962-ben Nobel-díjjal jutalmazott tudósoknak, anélkül hogy ők ezt megemlítették volna.
Hargittai életében két asszony játszott meghatározó szerepet: édesanyja és a felesége, Magdolna, aki maga is kiváló tudós, kémikus, fontos tudományos publikációk és könyvek szerzője. „A nők a tudomány világában is hátrányos helyzetben vannak… Az egyetemi hallgatók és a doktoránsok körében ugyan még sok a nő, a ranglétrán feljebb haladva azonban fokozatosan csökken a nők aránya – írja Hargittai, majd némileg védekezve hozzáteszi: – Természetesen nem magyar, hanem világjelenségről van szó.” Ez igaz, de azért a magyar akadémia sem büszkélkedhet, hiszen tagjai között a nők aránya két-három százalék körül jár.
Megrázó és mégis felemelő könyv Hargittaié életeinkről.

Szentgyörgyi Zsuzsa

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK