Még a valamelyest tájékozott polgárok is nagyjából annyit tudnak Szent-Györgyi Albertről, hogy ő volt – Kertész Imréig – nem csupán az első, hanem az egyetlen magyar, aki a szülőföldjén élt és dolgozott, amikor a Nobel-díját megkapta. Azután: ő fedezte fel a C-vitamint, és szorosan kötődött Szeged városához – és a paprikához.
Ralph W. Moss, a tudományos ismeretterjesztést nemes feladatának tekintő amerikai író könyve mint egy másfél évtizedes késéssel jelent meg nálunk. A regényes életrajznak nem nagy fantáziáról tanúskodó a címe: Szent-Györgyi Albert. Azonban így is minden okunk megvan az örömre, mert vitathatatlanul hézagpótló munkát kaptunk, hiszen magyar szerzőtől hasonló, sokszínű és egyúttal szórakoztató biográfiáról nincs tudomásunk.
Szent-Györgyi élete valóban kész regény. A hosszú történetből néhány mozzanatot kiemelve említsük meg, hogy a C-vitaminért folytatott hosszú harca után az 1937-ben neki ítélt orvosi Nobel-díj tette lehetővé nem csupán szakarai terveinek megvalósítását, hanem politikai ambícióinak kibontakoztatását is. Közbevetőleg: Szent-Györgyi 1919-ben hagyta el Magyarországot, és hosszú tudományos vándorlása után 1931-ben érkezett meg Szegedre, ahol 13 évet töltött. Budapesten jórészt kollégái szakmai féltékenysége miatt nem kapott tanszéket. Így azután a konzervatív szellemű „álmos kisvárosban” a Rockefeller Alapítvány jelentékeny pénzügyi támogatásával hozták létre a tudományos központot, ahol a prof otthonra talált. A liberális gondolkodású, szellemes társalgó, kitűnő előadó-készségű, a sportot és a szebbik nemet kedvelő tanár kirítt a kollégái közül. Mint maga is emlegette: „ő volt a nagy béka a kis tavacskában”.
Ami pedig ezután következett, az leginkább egy romantikus, fordulatos kémregény témája lehetne. Kiváló brit kapcsolatainak köszönhetően Kállay miniszterelnök őt bízta meg 1943-ban a nyugati szövetségesekkel a különbékéről folytatandó titkos tárgyalással. A németek pontosan ismerték a kudarccal járó isztambuli küldetésének minden részletét. Ezután következett az amatőr diplomata bujkálása a félelmetes üldözők elől. A háború után a népszerű hős, az ambiciózus, ám naiv prof támogatta az új rendszert, képviselővé választották, hosszú utazást tett a Szovjetunióban, népfrontos beszédet mondott a kommunista párt első kongresszusán, és végre tanszékhez jutott a pesti egyetemen. Nem sokat váratott magára a teljes kiábrándulás: 1947-ben ismét száműzetésbe kényszerült. Az Egyesült Államokban kívánt letelepedni, ám korábbi „bűnei" miatt, holott ismertté vált ádáz szovjetellenessége, állampolgárságot csak 1957-ben kapott.
Az elképesztő energiájú tudós egy kisvárosban, Woods-Hole-ban szervezte meg kutatóközpontját. Csakhamar egy új felfedezéssel vonta magára a közfigyelmet. Ez lett volna „a fiatalság hormona”, ami rákgyógyszer indult, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mindeközben a nagypolitika is foglalkoztatta: harcos ellernzője volt a vietnámi háborúnak. S 76 éves korában közreadta Az őrült majom című könyvét (nálunk 1989-ben jelent meg), amelyben felvázolja az emberiségre váró sanyarú jövőt.
A nyughatatlan tudós idős korában sem tudott ülni a babérjain. Még 87 évesen is úszott az óceánban, motorozott, vitorlázott, aktív társaság életet élt. És nem utolsósorban pénzt akart szerezni további kutatásaihoz, hogy megalkossa „az élet átfogó elméletét”. De ez már neki sem sikerült: 93 éves korában meghalt. A tudományban csaknem vallásosan hívő „álmodozó idealista” teljes életet élt.