Talán mosolyogtató, amikor a legkezdőbb zenekedvelők - esetleg saját gyermekeink mesélik, hogy mit szeretnek a zenében. A Négy évszakból a vihart, a Moldva hullámait, vagy a "Pastorale" természetzenéit.

Általában a programot, a zene eszközein túl - vagy innen - lévő, megfoghatón hétköznapit. Az első zenei öröm a felismerés, a legegyszerűbb hangfestő eszközök felfedezésének öröme. De sebaj, mindannyian így kezdtük.

Vajon mikor jön rá az ember, hogy Adyhoz nem feltétlenül visz közelebb, ha azt próbáljuk pontosítani, hogy miért, merre és milyen sebességgel fusson, akinek nincs bora, és vajon angol-mechanikás és páncéltőkés-e az a bizonyos fekete zongora...

Amikor a szavak elsődleges szótári jelentése már csak mellékes, inkább zavaró körülmény.

Szükség van-e egyáltalán szavakra? Kevesebb, vagy több az a zene, ami nem kiszínezett illusztráció egy mesekönyv lapjaira?

Észre sem vesszük, mikor fogalmazzuk meg magunkban újra és újra az egyik legfontosabb alapkérdést, amivel mintegy kétszáz éve foglalkoznak szorgosan a zene képzett esztétái és kevésbé képzett bolondjai.

Carl Dahlhaus Az Abszolút zene eszméje című könyve ezért különösen releváns. Legalábbis azoknak, akik megpróbálták már megfogalmazni, miért is szeretik a zenét.

A kérdés is, a válasz is triviális - csak éppen leírhatatlan és elmondhatatlan. Talán első olvasatra hiányosságnak tűnő érdekessége a könyvnek, hogy maga Dahlhaus sem foglal állást az évszázados vitában.

Ha valaki közérthetően megfogalmazott, személyes mondatokra kíváncsi az abszolút zenéről, akkor forduljon Leonard Bernstein írásaihoz, például a Harvard Egyetemen elhangzott előadásait rögzítő Megválaszolatlan kérdés-hez, vagy akár a Zene örömé-hez.)

Akkor miről ír egyáltalán Dahlhaus?

"Mindössze" leírja, elemzi, összeveti és nem utolsó sorban, kommentálja az elődök ezzel kapcsolatos megnyilvánulásait, ám ez így is rendkívül tanulságos, sőt, egy filozófus-esztéta tollából hitelesebb is, mintha egyes szám első személyben kinyilatkoztatna.

Mondtam, hogy a válasz számomra leírhatatlan és elmondhatatlan, de amit nálam okosabb emberek körültekintően és szabatosan, néhol költőien, néhol gyötrelmes stílusban, egyszer ragyogóan, másszor pedig ostobán megfogalmaztak, azt felfogni, csodálni, vagy vitatni képes vagyok, a javát pedig integrálhatom is.

Izgalmas és inspiráló olvasni E.T.A. Hoffmann, a romantika kiáltványaként is felfogható recenziójának részleteit, amit még Beethoven ötödik szimfóniájáról írt 1810-ben. Tanulságos Wagner, néha saját zenéjének, saját művészetének is ellentmondó esztétizálása, és elgondolkodhatunk Rousseau okfejtésén:

"Rameau úr azt állítja, hogy a harmónia a zene legynagyobb fokú szépségének a forrása; csakhogy ez a vélemény ellentmond a tényeknek és az észnek. A tényeknek azért, mert a kontrapunkt feltalálása óta megszűnt a zene valamennyi elemi erejű hatása, veszendőbe ment a zene energiája és ereje; amihez hozzáteszem, hogy a tisztán harmonikus szépségek - tudós szépségek. (...) És ellentmond a józan észnek is, mivel a harmónia nem szolgál az utánzásnak egyetlen olyan elvével sem, amely a zenét hozzásegítené, hogy képeket ábrázolva vagy érzéseket kifejezve képes legyen felemelkedni a drámai vagy utánzó műfaj magaslatára, amely utánzó műfaj a művészet legnemesebb és egyedül hatásos része."

Mindezt összevethetjük egy Hoffmann ihlette passzussal, és biztosan érzékelni és élvezni fogjuk az egy időben nem élt írók személyes hangú vitáját, az emelkedett, ugyanakkor sziporkázón szellemes diskurzus izgalmát.

"A művészet mint a 'végtelen' kifejezése az autonóm, abszolút, a szövegek, funkciók és affektusok 'feltételhez kötöttségétől' megszabadult zene alakjában tesz szert metafizikai méltóságra."