Carl Dahlhaus, a huszadik századi német zenetudomány egyik legsokoldalúbb és legeredetibb egyénisége e kötetében arra vállalkozott, hogy felvázolja annak az esztétikatörténeti fordulatnak főbb tendenciáit, amely a 19. századi zenefelfogást meghatározta (és korunk zenével kapcsolatos általános vélekedéseit és tudományos igényű reflexióit is közvetlenül vagy közvetve befolyásolja).

A zene és a nyelv, a zenei és a konkrét fogalmi (mint tartalmi mozzanat) viszonyának évszázadokon át meghatározó szemlélete a 18-19. század fordulóján bomlásnak indult, teret engedve első sorban a tisztán hangszeres zene (és annak vonatkozásában más zenei formák) új értelmezésének. A szerző ezt a folyamatot tárja fel, alapos vizsgálatnak vetve alá az új szemlélet kialakulását meghatározó filozófiai, esztétikai, irodalmi előzményeket és társadalmi körülményeket. Az abszolút zene eszméjét meghatározó mozzanatok sokrétűsége és szövevényes egymásra hatása (valamint a Dahlhausra jellemző szisztematikus gondolkodás) indokolja a kötet felépítését: tíz fejezetben, egy-egy lényegi szempont figyelembevételével kerül vizsgálatra a tisztán hangszeres zenéhez való viszony alakulásának a 19. századot átívelő folyamata.

A 18. században uralkodó zeneszemlélet – amely az antikvitásból ismert harmonia-rhütmosz-logosz hármas egységének paradigmájában alapozódott meg – a hangszeres zenét illetően azt tartotta, hogy az a logosz (nyelvi alakot öltő konkrét fogalmiság) hiányában korlátozott érvényű zene. A kor morálfilozófiájával összefonódott esztétika a hangszeres zenét a fül számára pusztán nem kellemetlen zörejként definiálta. Ez az elgondolás a század végére – részben irodalomelméleti impulzusok hatására – gyökeresen megváltozott. A tisztán hangszeres zenében a logosz, a konkrét fogalmiság hiánya előnnyé vált: a meghatározatlanság a nyelv feletti, az empirikusan megragadható világ mögött húzódó lényeg, az abszolútum megsejtését lehetővé tevő jelenséggé nyilvánította a hangszeres zenét. Ez az elmélet összekapcsolódott a szimfóniával, mint a nyilvános zenei élet legrangosabb hangszeres műfajával, és lassanként általánossá vált. Az önmagáért hallgatható, önmagában zárt, autonóm, fogalom nélküli világot alkotó zenemű, az abszolút zene, amely metafizikai többletre tett szert, a művészetvallásban teológiai megalapozottságot is kapott.

Dahlhaus annak érdekében, hogy részletesen bemutassa a 19. századi zenefelfogást meghatározó mozzanatok sokféleségét és azok kölcsönhatásait, olvasóját nem kímélve számos filozófiai, esztétikai, irodalomelméleti, nyelvelméleti munkát idéz. Ez a fordító munkáját bizonyára nem könnyítette meg. Minden elismerés megilleti. A könyv használatát jelentősen megkönnyítette volna – noha az eredeti kiadásból is hiányzik –, ha a kiadó lehetővé teszi egy tárgy- és egy névmutató csatolását.